Az egész világ missziós terület

Találkozás Szemerei János evangélikus püspökkel

Az egyház legfontosabb üzenete éppen az, hogy bár megváltásra szoruló emberek vagyunk valamennyien, mégis van remény. Ez a remény azonban nem az emberben és nem az emberi jobbító szándékban vagy igyekezetben rejlik. Nem is önmagában az egyházban, mint intézményben, és nem is a hivatalos szolgákban. A remény a felénk forduló Isten mentő szeretetében van.

 

Ez pedig Jézus Krisztusban jött el hozzánk. Mi róla szeretnénk beszélni, rá szeretnénk mutatni. – Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke vallja ezt, akivel feladatairól, a hozzá tartózó két területről, az oktatásról és a misszióról, a 21. századi ember sebzettségéről, kiégett, frusztrált fiatalokról és az ökumenéről beszélgettünk.

– A püspöki tanács júniusi döntése értelmében a Magyarországi Evangélikus Egyházban ön felügyeli az oktatást és a missziót. Ez mit jelent? Mentorként, ellenőrként figyeli e két fontos területet vagy a jó gazda féltő-óvó szeretetével próbál jelen lenni, ha kell korrigálni, segíteni?

– Mi, evangélikusok kicsit másként rendezkedtünk be, mint a nálunk nagyobb hazai testvérfelekezetek. Beláttuk, hogy túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy egyházkormányzati szinteken mindennel foglalkozzunk, ezért egyszerűsítettünk egyházunk felépítésén. A korábbi négyszintes struktúrából egy elcsúsztatott háromszintes modellre álltunk át, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a korábbi felső két szintet, az egyházkerületet és az országos egyházat összefésültük, a feladataikat pedig megosztottuk. A püspökségek így közvetlenül csak a földrajzi területükön működő gyülekezetek hitéleti felügyeletét látják el, a többi fontos egyházi feladatot országos szinten működtetjük. Ennek egyik hozadéka az, hogy kicsi püspöki hivatali apparátussal tudunk működni, és nem aprózódik el a szolgálatunk.

Ennek megfelelően nincs minden püspökségnek például önálló lelkészképzése, hanem csak országosan egyet tartunk fenn Budapesten. Ehhez hasonlóan az oktatási és a diakóniai rendszerünk, a missziói szolgálatunk, a gyűjteményeink, a sajtómunkánk, a külügyi szolgálatunk sem a püspökségekhez lettek becsatornázva, hanem az országos központunkhoz. Az országos egyház keretében működő szolgálataink püspöki felügyeletét úgy látjuk el, hogy a püspöktársakkal egyeztetünk, és felosztjuk egymás között ezeket a szolgálatokat. Így került hozzám az idei év közepétől az oktatás és a missziói szolgálat felügyelete.

Egyházunkban erősek a demokratikus hagyományok. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a vezetőket a gyülekezetek választják meg, hanem például abban is, hogy minden szinten két ember, egy lelkészi és egy nem lelkészi személy együtt alkotja az elnökséget, és mindig áll mögöttük egy szintén demokratikusan választott testület – presbitérium –, amely részt vesz a döntéshozatalban.

A szakismeretet igénylő szolgálati területeken – mint az oktatás és a misszió – szakirányú végzettséggel rendelkező munkatársak végzik a munkát, de az egyház ezek szakmai felügyeletére még szakbizottságokat is felállít, amelynek tagjai rendszeresen üléseznek, a munkát figyelemmel kísérik, a felvetődő problémák megoldásában segítenek.

A püspöki szolgálat a bibliai kortól kezdődően az „episzkoposz” görög szó jelentése szerint „felvigyázói” szolgálat. A püspök tehát nem irányít direktben, de mégis kiemelten fontos szerepet tölt be, mert a szakmai felügyeletet ellátó szakbizottságoknak olyan állandó meghívott tagja, aki speciális és kiemelt mandátummal rendelkezik. Ő felel azért, hogy az adott területen hitéleti és teológiai szempontból minden tisztán, a szentírási szempontoknak megfelelően folyjon.

– Milyen gyakran találkozik püspöktársaival?

– Általában havonta ülésezik a püspöki tanács, itt tájékoztatjuk egymást az általunk felügyelt területekről, hogy mindenki minden területre rálásson, és persze nehezebb ügyekben egymással is konzultálunk. Az országos szolgálati területek felügyelete egyébként nem írja felül azt a saját egyházkerületünkre szóló mandátumunkat, ahol a gyülekezetek bizalmából megválasztottak bennünket. Ez azt jelenti, hogy például az oktatási területet országosan én felügyelem, de, ha mondjuk a békéscsabai iskolánkban van egy ünnepség, akkor nem én fogok Békéscsabára utazni, hanem a déli egyházkerület püspöke, és ugyanígy, ha a mi kerületünkben, mondjuk Győrben tartanak egy levéltári ünnepséget, akkor nem a gyűjteményeket felügyelő északi kerületi püspök kolléga vesz részt az alkalmon, hanem helyileg illetékes püspökként én. Jók a tapasztalataink erről a rendszerről.

– Lehet-e fontossági sorrendet felállítani e két terület között?

– Ha gyűjtőhalmazként tekintjük a két területet, akkor a misszió mindenképpen fontosabb. A misszió szót tágabb értelemben értve az egész egyházi lét minden területét ide kellene besorolni. Amikor Jézus a missziói parancsot elmondta tanítványainak, hogy menjenek el a világba, és tegyenek tanítvánnyá minden népet, akkor ezzel követői számára a róla való tanúskodást tette első számú feladattá. Az egy másik kérdés, hogy ma a misszió fogalmát is specializálva, nem az egész egyházi szolgálat teljességére értjük, hanem arra a célirányos hittérítő munkára, amikor egy bizonyos célcsoportot a hitre jutásban szeretnénk segíteni.

Egy kollégánk a misszionáriusokkal kapcsolatos negatív sztereotípiák nyomán az „agresszionárius” szót alkotta meg, amivel a nagyon elkötelezett, de tapintatlan hívők igyekezetére is utalást próbált tenni. A missziói szolgálatunk keretében, természetesen kellő figyelmességgel és tapintattal, olyan emberek felé próbálunk nyitni és utat találni, akik látásunk szerint különösen sokat gazdagodhatnának, ha megismerhetnék Jézus Krisztus szabadító szeretetét. Ezért ide soroltuk a szenvedélybetegek közötti szolgálatot, a romák közötti munkát, de a fogyatékkal élők megszólítását, a kórházakban, a börtönökben végzett szolgálatot is, miközben van egy kis közösségünk, akik például a külmisszió támogatásáért éreznek felelősséget, na és a mi belső egyháztagjaink megszólítása, hitéletének ébresztése is nagyon fontos.

Az oktatás más szempontból kiemelt területe egyházunk szolgálatának. Állami oldalról az oktatást közfeladat-ellátásként szokták megjelölni, és nyilván az iskoláknak ez az első számú feladata az egyházi oktatásban is, ugyanakkor nagyon nem mellékes, hogy az oktatás mellett milyen a lelkisége, illetve a szellemisége az adott intézménynek, mert ezek a tényezők mindenképpen hatással vannak a tanulási kedvre és az eredményességre is. Az egyházi iskolákban van valami olyan plusz, amit egyre többen megtapasztalnak. Nem véletlen, hogy az egyházi iskolákba olyan emberek is szívesen íratják be gyermekeiket, akik nem tartoznak szorosan az egyházhoz, esetleg a hitüket sem gyakorolják, de a gyerekeiknek a legjobbat szeretnék adni, ezért az egyházi iskolát választják. Bár az egyházi iskolák nem keverendők össze mondjuk a templommal vagy gyülekezeti házzal, ahol a fő tevékenység a hitélet gyakorlása, de mégis betöltenek egyfajta missziót. Diákjaink számára nem csak a hittanoktatást biztosítjuk, de vannak iskolai áhítatok, lelki programok, és minden nagyobb intézményben függetlenített lelkészt alkalmazunk. Reménységünk szerint ezáltal pozitív egyházi, illetve hitbeli impulzusokat kapnak a diákjaink, ami hidat építhet a diákok, családjaik és az egyház, illetve a gyülekezetek között.

Egyházunk történelmileg is kiemelt figyelmet fordított az oktatásra. Az államosítás előtt a lélekszámunkhoz képest mi működtettük a legtöbb iskolát, közöttük a méltán híres Fasori Evangélikus Gimnáziumot, amely több Nobel-díjas tudóst is adott a nemzetnek és a világnak. Sajnálatos módon a kommunista évtizedekben a mi egyházunk volt az egyetlen, amelytől az összes iskoláját elvették, így nálunk teljesen megszakadt az egyházi oktatómunka. Örülünk annak, hogy a rendszerváltás óta újraindulhatott több iskolánk, és néhány egészen új is létrejött. Az utóbbi időben néhány olyan iskola is csatlakozott egyházi iskoláink hálózatába, amely korábban önkormányzati vagy állami fenntartásban működött, de a mi egyházunk felügyeletét kérték. Mára egyházunk sikerágazatává vált az oktatás, amit jelez az is, hogy az egyházi iskolák rangsorában már többedszer került az első helyre a budapesti Deák Téri Evangélikus Gimnáziumunk.

– Hány oktatási intézményt működtetnek?

– Jelenleg 28 óvodát, 19 általános iskolát, 19 középiskolát, illetve gimnáziumot, és 2 evangélikus szakkollégiumot. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem, amelyen a hitéleti képzést (lelkész, hittanár és kántor) végezzük, ezen felül van.

– Azt tartják: nem csak az ország, az egész világ missziós terület. Milyen eszközökkel végzik missziójukat, s vannak-e visszajelzéseik, végeznek-e utókövetéseket afelől, milyen eredménnyel közvetítik Isten örömhírét?

– A felvetéssel egyetértek, hogy az ország és az egész világ missziós terület, de mégsem tekinthetünk rá úgy, mint meghódítandó szűz területre. Igaz, hogy sokan nem ismerik az evangéliumot, de Európában egyházi szempontból nem a senki földjén élünk. Bizonyos értelemben éppen ez a legfőbb probléma itt, az öreg kontinensen. Az egyházról sokan azt gondolják, hogy ismerik, mert valamit tudnak róla, de sokszor nagyon fals nézetek ezek. Sokan gondolják úgy, hogy az egyház egy történelmi időkből itt maradt, elaggott szervezet, amely felett eljárt már az idő, ezért az üzenetünkre sem kíváncsiak. Emellett a felekezeti határok átlépése még ma is érzékeny kérdés. A történelminek nevezett felekezetek között van is egy kimondatlan szabály, hogy a felekezeti határokat tiszteletben tartjuk, mindenki saját híveit gondozza, értük felel, elsősorban közöttük misszionál, amit persze a kisegyházak egészen másként gondolnak…

Az Isten természetesen a mai világban is el tudja érni, meg tudja szólítani és formálni is tudja az embereket. A misszió a tanúságtételről szól. A tanúságtétel az ige, vagyis Isten cselekvésének továbbadása, ami ma is képes csodákat tenni. Természetesen arra kell törekedni, hogy a hallgatók minél jobban meg tudják érteni az üzenetet. El kell mondani az embertársainknak, hogy mit tett és tesz értünk szeretetből az Isten. Nem tudom, hogy van-e annál nagyobb csoda, hogy évezredek óta generációkon megy tovább ez a jó hír, és ha nehézségekkel küszködik is, de él az egyház. Az első szolgálati helyemen egy kicsi és nagyon elidősödött gyülekezetet vettem át. A templomba járó tagok felét eltemettem néhány év alatt, de érdekes módon nem lettek kevesebben, mert a helyüket más emberek vették át. Ezt egy kívülálló nem látja valami nagy sikernek. Azt gondolják, hogy nem történt semmi, pedig ma olyanok is ülnek a templomban, akik korábban nem voltak ott, és arról nem is beszéltünk még, hogy nem szolidaritásból vannak ott, hogy ne keseredjen el a lelkész, hanem mert közben történt velük és bennük valami. Isten megérintette a lelküket. Isten nagy ajándéka, hogy mi, egyháziak sok ilyen életváltozási csodát láthatunk közelről.

A nagyobb missziói alkalmaink, az országos programjaink, mint például a Szélrózsa találkozónk vagy az iskolákban, vagy a médián keresztül kapott impulzusok hatása és „eredménye” is előbb-utóbb megjelenik a gyülekezetekben.

– A hit kegyelem, ám a vetéshez jó talaj kell, amit elő kell készíteni, hogy az aratás is bőséges legyen…

– Az egyházi szolgálatnak ez a kettőssége valóság. A lelkészek a talajmunkát tudják elvégezni, illetve az ige magját vetik, mert ez a feladatuk, de azt is megtapasztalják, hogy hitet nem képesek adni, mert az valóban kegyelem.

Kisarkítva ez azt jelenti, hogy a lelkészi szolgálatban a befektetett munka és az eredmény sokszor köszönő viszonyban sincs. Keményen és hűségesen dolgozó kollégának lehet, hogy nem adatik meg, hogy lássa munkája eredményét, míg másutt esetleg egy korábban jól vető lelkész munkáját aratja le az utódja. Ezt nem könnyű feldolgozni. A lelkészek lelkét is gondozni kell, mert nehéz szolgálatban állnak, és fokozottan érinti őket a kiégés veszélye.

– Mivel biztatja a szórványgyülekezetben szolgáló lelkészeket?

– A lelkészek szép, de nehéz hivatásban állnak. A mi szórványegyházunkban többnyire egymástól is nagy fizikai távolságban élnek, ami miatt könnyen kialakulhat bennük az érzés, hogy nagyon egyedül vannak ebben a szolgálatban. Különösen nehéz azoknak a kollégáknak a munkája, ahol a fogyatkozó faluból már nemcsak a fiatalok, de a középkorúak is hiányoznak, az idősek pedig folyamatosan fogynak. Próbáljuk bennük is tudatosítani, hogy az előre menők méltó elkísérése is nagyon fontos.

Minden évkezdés előtt összehívjuk a kerületünkben szolgáló összes lelkészt három napra, és lelkileg is közösen készülünk az előttünk álló munkaévre. Az idei alkalmunknak Zalaegerszeg adott otthont augusztus végén. Ez a találkozás a lelki töltekezést, a szakmai továbbképzést, valamint a személyes gondok megbeszélését, rendezését is szolgálni szeretné.

Minden évben tartunk hivatásgondozó napokat is. Ide a kerek éve szolgálatba lépetteket hívjuk, s nem „szakmázunk”, hanem az egyház nevében köszönetet mondunk a hűséges munkájukért, megvendégeljük és megünnepeljük őket, a szeretetünket szeretnénk éreztetni velük.

– A 2018-as esztendőt a magyar kormány a Családok Évének nyilvánította…

– A mi egyházunk kicsi és családias közösség, ahol a híráramlás jobbára embertől emberig megy, és kevésbé a nagyobb közösségekben nélkülözhetetlen figyelemfelhívó és a fontos ügyeket tematizáló kampányok révén. A család fontosságát hangsúlyozó kampánnyal maximálisan egyetértünk, s egyházunk évtizedek óta szervez országos családi táborokat. Éveken át én is vezettem ilyeneket az egyik Balaton-parti egyházi üdülőnkben, Révfülöpön. De a Szélrózsa találkozóink is hasonló céllal szerveződnek kétévenként. Egykor országos ifjúsági fesztiválnak indult, de idővel többgenerációs, hatalmas evangélikus találkozóvá nőtte ki magát, ahol nem ritkán nagyszülők, szülők és gyermekek együtt jönnek, és ez a minta rendkívül fontos a felnövekvő generációknak.

– Miben erősítette meg a 2017-es év, amely a Reformáció 500 programsorozattal a keresztyén értékrenddel párhuzamosan premier planba helyezte a protestáns híveket?

– Elsősorban az identitásunkban. Tudatosította bennünk, hogy honnan jövünk, milyen értékeket fedeztek fel eleink, és hogy ezeknek az értékeknek a megélésében és védelmében milyen küzdelmes életet éltek. Szép és méltóságteljes megemlékezéseink voltak, színvonalas kulturális programok, hitéleti alkalmak és konferenciák. Az örökségünk rendezésében is fontos állomás volt. Sok jó könyvet adtunk ki, készült Luther életéről egy animációs film, és felemelő érzésként éltük meg, hogy az első olyan kerek jubileum volt, ami szélesre nyitott ökumenikus közösségben zajlott.

– Mindig az ökumené híve volt. Hogy érzi, az elmúlt évtizedek alatt hatékonyabb lett a társegyházakkal való együttműködés?

– Jobban ismerjük és jobban értjük egymást, és ez nagy eredmény. Otthonosabban mozgunk egymás templomában, ismerjük egymás liturgiai szokásait. Amikor ez még társul az empátiával és a szeretettel, ott nagy dolgok jöhetnek létre. Persze nem egyszerű a harci helyzetben egymással szemben megfogalmazott hitvallási szövegeket kifésülni, mint ahogy évszázados sérelmek sem oldódnak fel automatikusan egy ökumenikus imaalkalommal. A tanításbeli különbségek összehangolása is lassabban halad, mint szeretnénk, de örvendetes, hogy kicsit jobb testvérekként élünk már egymás mellett.

– Püspöktársa, Fabiny Tamás azt mondta egy beszélgetés kapcsán, ha megkérdezik, milyen vallású, azt mondja: katolikus, hiszen a katolikus szó egyetemeset jelent. Ön hogy válaszolna ugyanerre a kérdésre?

– Hálás vagyok ezért a kérdésért, mert már a kérdés felvetése is azt jelzi, hogy gyógyulófélben van az egyházak egymás közötti viszonya. Tősgyökeres evangélikus családból jövök. Apai ágon a felmenőim már a tizenhatodik században elfogadták a lutheri reformáció elveit, és e szerint élték hitüket. Magyarországon ez nehéz sorsot jelentett. Hitük miatt részük volt üldöztetésben, a hitéletük korlátozásában, de a mindennapokban is hátrányos megkülönböztetés volt az osztályrészük azért, mert nem az államilag preferált felekezethez tartoztak. Ezekben az időkben csak néhány kivételes helyen (vármegyénként két faluban) működhetett evangélikus közösség, ezért az evangélikus gyerekek többségét római katolikus templomokban keresztelték, és ezekben a közösségekben anyakönyvezték. A felmenőimet kutatva nem esett jól olvasni, hogy az evangélikusokat nem ritkán heretikusnak, magyarul eretneknek vagy akatolikusnak, az anyaszentegyházon kívülinek jelölték, amit úgy értelmeztek akkoriban, hogy a katolikus egyházon kívülieknek az üdvösségre sincs esélyük… Meggyőződésem, hogy Jézus Krisztusnak, aki egy egyházat alapított, mindig egy egyháza volt, és ma is egy egyháza van. Az egy másik kérdés, hogy ez az egy egyház a történelem évszázadaiban részekre tagolódott.

Ennek a fájdalmas valóságnak az oldására azért el lehet mondani, hogy a szakadások sok esetben a helyes út- és igazságkeresésből is következtek. Sajnálatos, hogy amikor izzó vitákban ellentétes véleményre jutottak a felek, eljutottak esetleg egymás kiátkozásáig is. Volt, amikor a feszült együttlét helyett a békesség lehetőségeként választották a külön utat. Sajnálatos módon a történelemben akadtak szomorúbb, nagyon emberinek mondható szakadások is, amikor hatalmi érdekek és a megegyezési készség teljes hiánya vezetett el a törésig és az elkülönülésig.

Fabiny Tamás püspöktársam, és több evangélikus hittestvérem a katolikus szó – melynek jelentése: egyetemes eredeti értelme és a hétköznapi használata közötti különbözőségre szerették volna felhívni a figyelmet.

Valamennyi Krisztus-hívő – így mi, evangélikusok is – katolikusok vagyunk abban az értelemben, hogy az egyetemes egyház tagjának tekintjük magunkat. Természetesen nem vagyunk katolikusok a szó köznapi értelme szerint, vagyis nem vagyunk római katolikusok. Kis csavarral persze ehhez még azt is hozzá szokták tenni néhányan, hogy mi nem római, hanem „wittenbergi katolikusok” vagyunk, mint ahogyan a református testvéreket Kálvin szolgálatára utalva akár „genfi katolikusoknak” is lehetne nevezni.

Nagy dolog, hogy ma már a szavaink szintjén is az összetartozásunkat szeretnénk kifejezni. A szójáték egyszerre mutatja meg a lényegi összetartozást, de azt is, hogy van még mit tenni.

– Hívekkel és keresőkkel találkozva, velük beszélgetve mit tapasztal, mitől sebződnek ma leginkább az emberek?

– Az igazi szeretet hiányától. Azoktól a hiányoktól is, amit a családjainkból hozunk, és azoktól is, amit az iskolában, a munkahelyeken, a választott kapcsolatokban a barátokon és szerelmeinken keresztül tapasztalunk, illetve amit a házastársaktól és a családban gyűjtünk be.

Némi ironikus humorral erre szokták mondani, hogy a védett és szeretett közösségeinkben is annyi csalódást, negatív tapasztalatot be tudunk gyűjteni, hogy ellenségekre nincs is szükségünk… Na, a biztonság kedvéért, azért az ember begyűjt néhányat, és ha nem sikerülne, arra is képes, hogy ellenséggé tegye a hozzá legközelebb állókat is…

Tudom, hogy ez így nagyon rosszul hangzik, pedig nagy az igazságtartalma. A teológia ezt a szörnyűséget, ezt a lehetetlen állapotot nevezi bűnnek. Fontos hangsúlyozni, hogy a teológia állapotot ért a bűn alatt, és nem a konkrét rossz cselekedeteket. Ennek a sajnálatos és kellemetlen állapotnak az okát pedig az élet és a szeretet forrásától, az Istentől való elszakadásban jelöli meg.

Sajnos az egyház ezt a fontos kérdést nem tudja jól kommunikálni. Sok félreértés van körülötte. Nagyon belém égett egy régi beszélgetés. Még az első szolgálati helyemen, Tordason a lelkészlakás hátsó falát javítgattuk, és ahogy nyakig malterosan dolgoztunk, egyik presbiterünk, Gabi bácsi megragadta a meghitt pillanatot, és nekem szegezte a kérdést: „Miért beszél olyan sokat az egyház a bűnről?” Itt értettem meg, hogy lehet, hogy sokat beszélünk róla, de lehet, hogy nem elég világosan, mert sokszor még a presbiterek sem értik a lényegét.

– S az evangélikus lelkészek mitől sebződnek?

– A lelkészek esetében ehhez hozzájön még az egyház, és a püspökök is… Merthogy az egyház is emberekből áll, és nem angyalokból. Ezt tudjuk is meg nem is. Az egyházzal kapcsolatban kívülről és belülről is sokszor nagyon magasak, sokszor abszolút túlzóak az elvárások. Ha valaki az egyházi személyek, különösen a vezetők közül hibázik vagy az emberi gyarlóságából valami előjön, azt skandalumnak tartják, és körbemutogatják, mint a véres kardot. Ezt követően gyakran előkerülnek a frappáns ítéletek, a „vizet prédikál és bort iszik”, a papok meg az egyház ilyen és olyan… Nagy teher ez. Ráadásul nagy félreértés húzódik emögött. Persze, hogy a hívők és az egyházi vezetők is arra törekszenek, hogy Isten útmutatásai és törvényei szerint tisztességgel és szeretetben éljenek, és az életük, amennyire csak lehetséges, hiteles legyen. De be kell vallani, hogy ez a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem megy tökéletesen.

Az egyház mondanivalója egyébként sem az ember tökéletessé válásáról szól, hanem arról, hogy „nincs igaz ember egy sem” – ahogyan erről Pál apostol nagyon világosan ír. Az egyház legfontosabb üzenete éppen az, hogy bár megváltásra szoruló emberek vagyunk valamennyien, mégis van remény. Ez a remény azonban nem az emberben és nem az emberi jobbító szándékban vagy igyekezetben rejlik. Nem is önmagában az egyházban, mint intézményben, és nem is a hivatalos szolgákban van. A remény a felénk forduló Isten mentő szeretetében van. Ez pedig Jézus Krisztusban jött el hozzánk. Mi róla szeretnénk beszélni, rá szeretnénk mutatni.

– S mitől lesz frusztrált, kiégett és deviáns a fiatalok egy része?

– Minden kisiklott életnek nyomós oka van. Ennek feltárása komoly munka, sok esetben magas szintű orvosi, pszichiátriai és lelkipásztori szaktudást igényel. Akik ilyen területeken dolgoznak, rémisztő dolgokkal találkoznak. Az okok mögött nem ritkán családon belüli erőszak, iskolai kiközösítések, önbecsülést romboló csúfolódások, megszégyenítések vannak, de ok lehet a tanulási vagy más területen megélt lemaradás és eredménytelenség is. Vannak, akiknek szenvedés a gyerekkoruk, mert alkohol, drog vagy más függőség hálójában élnek a szüleik. El lehet képzelni a kiszolgáltatottságukat. Durvább esetekben sajnos szexuális zaklatások és sok más durva visszaélés is ott lapul a mélyben, amiről sok esetben nincs is kivel őszintén beszélni.

Konszolidált családokban, ahol kívülről minden irigylésre méltónak tűnik, ha beüt a baj, akkor először mindenki csodálkozik. Bár sokan ilyenkor fejcsóválva azt mondják, hogy „jó dolgukban már nem is tudják, hogy mit csináljanak…”, de szerintem ez sem a jó dolgukról szól, hanem az ő speciális hiányukról. Mert sok esetben ilyenkor is az derül ki, hogy látszólag ugyan mindenük megvan, de valami fontos mégis hiányzik. Talán az idő, a figyelem, a szeretet.

A szenvedő lélek nyugalomra és örömre vágyik. A belső fájdalom és a nem oldódó görcsök szorításából feloldást keresnek az emberek. Sajnos nem mindig a valós problémák kezelése történik meg, hanem sokan mesterséges örömpótlékokkal próbálják elnyomni a kilátástalanságukat, a lelkük fájdalmát.

– Naponta milyen kérdésekkel ostromolja az Urat, vagy marad a csöndes hálaadásnál?

– Sokat változtam ezen a területen az életutam során. Korábban inkább kérésekkel ostromoltam az eget. Remek tanácsokkal láttam el Istent, hogy mit és hogyan kellene intéznie, kit és miben kellene megváltoztatnia. Visszatekintve kicsit meg is mosolygom magamat, hogy miből gondolhattam, hogy pont nekem kell felhívnom az ő figyelmét arra, hogy mire van szükség a szűkebb környezetemben. Rájöttem, hogy az imádságra nem neki van szüksége, hanem nekünk, embereknek. Fontos, hogy néha kimondhatjuk azt, ami a lelkünket nyomja, a panaszt, a kérést, a köszönetet és a hálát, de fontos azt is megérteni, hogy kinek mi a helye ebben a kapcsolatban. Az imádság legnagyobb ajándéka az, hogy tudatosítja bennünk: van egy szerető égi Atyánk, akihez odafordulhatunk, akihez őszinték lehetünk. Mostanában a kéréseimen keresztül „kevesebb tanácsot adok”, inkább igyekszem felfedezni, meglátni azokat a napi csodákat, amit tőle kapok. Az utóbbi időben megszerettem például a csendet. Amikor sem nem hangosan, de még magamban sem mondok Istennek semmit, nincsenek szavak sem, de ott vagyok, és átélem a szerető Isten jelenlétét, közelségét. Emberileg ezt ahhoz tudom hasonlítani, amikor egy nehéz nap végén kiülünk a feleségemmel a teraszra, és csendben csodáljuk a csillagos eget, a teremtett világ végtelenségét. Bár nagyon szeretünk egymással beszélgetni, de néha csendben egymás mellett ülni is nagyszerű.

– Hogy telt a nyár, jutott-e idő pihenésre, töltekezésre?

– Nem maradna idő a pihenésre, ha tudatosan és időben nem illeszteném a programba. A pihenés fontosságára már régebben rádöbbentem, amikor szembesültem azzal, hogy olyan sűrű a programom, hogy a családom, illetve a gyerekeim alig látnak, hiszen a lelkészek fordított életrendben élnek, mint a normál ritmusban élő emberek. Nekünk délután és este voltak a gyülekezeti alkalmaink (amikor az átlagember szabad), és ezen túl minden hétvégén és ünnepen. A nyáron kicsit lelassuló egyházi időszakban tudatosan hosszabb szabadságot vettem ki, és a családommal együtt közös nagy nyaralásokat szerveztünk. Előbb sátorral, később egy öreg lakókocsival szebbnél szebb helyekre jutottunk el. Máig hálás vagyok ezekért a családommal együtt átélt közös élményekért. A gyerekeink felnőttek, és így rengeteg közös élményre tudunk visszaemlékezni.

Az első püspöki szolgálati évem végén annyira kimerültem, hogy kórházba kerültem. A szervezetem jelezte, hogy rendszeres pihenési fázist is be kell iktatni a sok munka közé. Idén nyáron is elutaztunk két hétre a feleségemmel. Pihentünk, kirándultunk, olvastunk, múzeumokat látogattunk, testileg és lelkileg is feltöltődtünk.

– Három gyermeke között van-e potenciális teológus-utód?

– A fiaim gazdasági területen képezték magukat, az egyikük a turisztikai szakirányt választotta, a másik a szállítmányozást. Magyar–hittan szakos tanár lányomnak viszont az egyik diplomája teológiai. Utazó hittanárként Kaposváron kezdett dolgozni, de időközben utánunk jött Győrbe, most mindkét szakját használva magyart és hittant is tanít. Büszke vagyok rá, mert mindkettőt nagyon jól csinálja.

– Mi a legkedvesebb bibliai igéje?

– A 103. zsoltár 2. verse. Így szól: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled…” Ezt a bibliai igét kaptam a konfirmációmra, és azóta több mint négy évtizede kísér, tanítgat, nevel és figyelmeztet. Visszatekintve a magam mögött hagyott útra, számtalan konkrét eseményben fedezem fel Isten jelenlétét, segítségét, áldásait.

Lőrincz Sándor

 

 

2018-10-18

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks