Az emmauszi tanítvány

Ballagtam lassan az úton
Másik társammal együtt
Csüggedten, megkeseredetten
Madarak csattogtak körülöttem
Tavasz virágai tobzódtak a réten
Örömet én bennük se leltem
Meghalt a Mesterem,
Kiben oly jó volt bízni, remélni
S tanításával nem tudtunk betelni
Sok csodájára, tettére, szavára
Gyógyír támadt a test, s lélek bajára
Ki mindnyájunknak fényes célt adott
A sírban fekszik, és több napja halott
Van, ki azt mondja, a sírban sincs már
Elvitték onnan, vagy minket itthagyott?
Azt is mondják, hogy feltámadott!
„Majd hiszem, ha látom” - mondtam én -
De nem láttam semmit, bánatom egén,
Csak a könnyem gyűlt és potyogott

S ekkor mellénk szegődött egy vándor
Kámzsáját kissé arcába húzta
Megkérdezte mért sírok, mi bánt
És elbeszéltem az elmúlt pár napot
Fejét csóválta, elmosolyodott,
De mély szomorúság ült a szemében
Ó, emlékeimben e két szem már dereng!

S mivel este volt, egy szállásra tértünk
Marasztaltuk a kedves idegent
Megkínáltuk a kenyerünkből…
A nézése ismerős lett, és hirtelen,
Mikor megáldotta és megtörte
Feleszméltem: Ó, Krisztus! Drága Mesterem!

S azóta, bármi keményen gyötri testem
Vagy nyugtalan lelkem békéjét nem lelem
Mellém szegődik mindig és új reményt ad
A megtört kenyérben itt van énvelem
És minden szenvedő tekintetében
De minden szépségben is, mit lát szemem
Egy áldó kézben, szelíd mosolyban
Köztünk járó Urunkat felismerem!




Húsvét

Fagyos földben fázósan szunnyadó
Virágaid ébredve bújnak
Tél sötétségét, ha űzi már a Fény,
Tetszhalott lelked is végre
Jég-béklyójából kiolvad.

Felveszed újra önnön kereszted,
S kissé bicegve, bénán, tétován,
De indulsz most a Mester nyomdokán,
Útja állomásait, hogy kövessed.

Félholtan virrasztva fenn, a Golgotán,
Érint ott Szeretet, Erő, s égi Kegyelem,
Átlendül lelked sok borús éjjelen
Fájdalmad telén, öldöső gondokon:
Áldás jön fentről a zúgó szeleken
S feltámadsz Te is, a harmadik napon…




Veronika

Vérző homlokod kendőmmel töröltem le
      Arcvonásod mégis lelkembe égett
Te vonszoltad Magad tovább, s kereszted,
      Hogy beteljesüljön a gyarló világnak
A Messiásról tett nagy ígéret

Majd fenn, a hegyen,- megfeszítettek
       I.N.R.I. ‒ írta föléd egy katona
Aztán a keresztet felállították
      Engem odébb zavartak a rend végett
S egyszercsak iszonyú sötét lett

Ekkor rémülten elszaladtam.
      Kendőm féltettem, mint a kincset
Mégis szétfoszlott, elenyészett
      De lelkem megőrizte a képed
Kétezer éve kereslek szakadatlan,

Reménykedve kereslek Téged!




Piéta

Az Anya áll...
Szíve összetörten
Reményt vesztetten
Éppen hogy csak dobog
Fiát nézi
Már nem mozdul a teste
Az oldalából vér és víz csorog
          Anyaszívben
          A világ összes tőre
          Leborul most,
          Kereszt előtt a kőre
A domb fái is csendben meghajolnak
Lapul a kő sír a fű s a homok
Sötét égből
Kis fénylő cseppek hullnak
Sír az Atya
Sírnak az angyalok
         Leveszik most
         Ölébe teszik a Testet
         Utoljára hogy hadd ölelje még
         Amint nézi
         Fiát s a Keresztet
         Két karjában
         Mindnyájunk kínja reszket
         Mit jövendöltek, így volt írva rég
De fény éled a tömlöc sötétségben
Gyötrelmen és könnyfolyamon túl
A véráztatta szent Kereszt tövében
A Megváltás örök fénye gyúl

 

Sasváry Erzsébet

 

 

2018-04-10
 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks