Az utolsó levél

Regényrészlet

Az öreg kutya a legjobban a terasz alatt szeretett pihenni. Pontosabban a terasz oldalán, a kis benyílónál, amit valaha fa tárolására használtak. Itt feküdt naphosszat, egy koszlott, bordó szőnyegen, a bordóvörösen pompázó muskátlik alatt.

 

Csak nyáron ballagott át törzshelyéről a nagy cseresznyefa és a bokrok árnyékába, ha már nagyon melegen sütött a nap. Onnan bámulta a levegőt, és néha, félálomban egy-egy arra tévedt légy után kapott.

Öreg volt már ez a kutya, de minél öregebb volt, annál nagyobb szeretettel törődtek vele. Nem felejtették el, hogy egykor micsoda vágtákat tett a hegynek fölfelé, ha véletlenül kifúrta magát a kiskapunál állók lába melletti résen! Úgy elporzott, hogy azt hitték sose jön vissza. Kapott is érte szidást eleget! De a kilengéseket százszor is jóvátette, mert mindig hűséges és megbízható volt. Azonnal jelezte, ha idegent vagy gyanús mozgást észlelt. Ilyenkor nem is ijesztő volta tette óvatossá a közeledőket, hanem a lényéből áradó határozottság, szilárdság.  A legtöbbször nem is ugatott, hanem lábait lecövekelve, egy helyben állva, vakkantott egyet, és hosszan, néma tekintettel követte az arra járók mozgását. Mindez megkülönböztette a többi kutyától. Reggelenként, amikor már sejthető volt, hogy a ház ébredezik, odaállt az ajtó elé, és farkával ütemesen dobolva rajta, figyelmeztette a bent lévőket, hogy reggel van, és itt az idő, hogy rá is gondoljanak. És télidőben milyen lelkesen csaholva, lihegve húzta a szánkót, amikor a két gyerek még kicsi volt! Csak úgy porzott a hó!

De mindez már régen volt. Már jó ideje látható, hogy ez a valaha majd borjúnagyságú öreg kutya többé semmire sem való. Csomókban hullik a szőre, petyhüdten lóg a hasa, s a bal hátsó lábára alig tud ráállni. Azért még most is lehet játszani vele. Ha például gyenge csibecsontot visznek neki, farkcsóválva nézi a közeledőt, és akárhogyan is dobják, biztonsággal kapja el a zsákmányt. Egy alkalommal éppen egy ilyen eset adott okot komoly aggodalomra. A csont ugyanis túl magasra repült, s a kiegyenesedő, rossz ütemben felugró állat teljes súlyával a fenekére esett, miközben gerince összenyomódott. Két napig szinte fel sem kelt a szőnyegről, csak szomorú szemmel emelgette a fejét. Mindenki szánakozva nézte, odamentek hozzá, simogatták, biztató szavakat mondtak neki, miközben jól tudták, hogy itt más már nem segíthet, csupán az idő.  Így vagy úgy. Más semmi. Nagyszakálltalan ‒ a továbbiakban NSZ ‒ ennek a háznak a lakója, tulajdonosa, feje is jól tudta ezt, még jobban is, mint a többiek.

A ház, a házuk, a város egyik legszebb részén épült.  Fenn, a hegy oldalában, egy völgyszerű kiterjedésben, a kelet-nyugati irányban szélesen hullámzó domboldal egyik napsütéses hullámvölgyében, nem mélyen, de minden oldalról védetten. Északról a hegy övezte, keletről, nyugatról pedig sáncszerűen, a hullámtaraj enyhe, de éppen megfelelő méretű fölemelkedése. Délről, a síkság felől, ahol hosszan, tágra nyújtott félkörben a város terült el, meredeken emelkedő, pódiumszerűvé váló, már-már fennsíkszerű peremről lehetett megközelíteni a völgyet. Több út futott ide fel a magaslatra, eleinte csalogatóan enyhe lejtővel, majd hirtelen néhány méter magas, falakkal kísért, kanyonszerű bemélyedéssel határolva, egyre meredekebbé válva, és kanyarokkal is nehezítve a feljutást. Az összeszűkült, mindig homályos szűkületben, a fákkal, bokrokkal benőtt szinte függőleges sűrűségből mindenféle neszek visszhangoztak, és különösen a fullasztó hőségek vagy az élesen bevágó jeges szelek időszakában az arra járó alig várta, hogy végre kijusson innen.

De a védett völgyben, fent, csend volt és nyugalom, magabiztos kitárulkozás. A téli viharok inkább fölötte süvöltöttek el, tavasszal viszont, amikor a meleg mindjárt idetelepedett, néhány fokkal mindig melegebb volt, mint másutt. A hirtelen sarjadzó fű között a kerítések mentén, vagy odébb, a gyepes részeken is, már az első napsütéses napokon ott színesedtek az ibolyák. Néhány évtizede még teljesen más volt itt a táj képe: szőlőket, kerteket és gyümölcsösöket lehetett látni, de különösen az utóbbi években az egyik lakóházat – és nem is akármilyet ‒, a másik után emelték.

NSz jól érezte itt magát, élvezte a jó levegőt, a csöndet, miközben tekintete, ha úgy akarta, messzire, a ködös végtelen felé szárnyalt, ahol a ködök ölében az öreg kontinens egyik nagy folyója hömpölygött láthatatlanul, a magasban pedig a valaha még ehhez az országrészhez tartozó hegyek kéklettek hívogatóan. Jó érzéssel töltötte el, hogy ő mégiscsak fönt, azaz hát fölött, itt, a hegy oldalában lakik, ami egyszerre van távol valamitől és közel sok mindenhez.

Az utóbbi években azonban, ahogy helyenként már-már a zsúfoltságig elszaporodtak a házak, néha valami megfoghatatlan, megnevezhetetlen eredetű enyhe nyomást érzett, mintha valaminek az előjele érintette volna meg. Nem is tudta megmondani, honnan vagy hol, a levegőből valahonnan, vagy a levegő által jött ez a nyomás, amit a mellében, illetőleg a feje körül észlelt. Nem is tudta megmondani, hogy pontosan hol. Okos emberként nagyjából tudnia kellett, hogy miből mi következik, és éppen ezért nem fogadhatta el, hogy ez a szorító, ez a megfoghatatlan szorongató érzés, a csak megfogható dolgokkal lenne közvetlen összefüggésben. Mintha többről, lényegesebbről lenne itt szó. Mintha valami tárgytalan, elvont, tömegekkel, és láthatatlan súlyaival létező hatás mindig közelebb és közelebb nyomulna az emberhez. Még ha csak milliméterekkel is, de szüntelenül közelít, és bár meg vagy győződve róla, hogy soha nem ér ide, azért időnként mégis csak körülnézel, hogy adandó alkalommal hova tudnál előle elmenekülni. De akkor mi van? Nem kell törődni ezzel. Nem az érzésekkel és a megérzésekkel kell törődni. Ha akarom, vannak, ha akarom, nincsenek. Inkább látni kell. Látni kell például, hogy a nagy völgy fölött, a dombbá emelkedő részen, kis templom áll. Évszázados, fehérre festett falaival csak úgy világít napfényben, holdfényben. A templomtól nem messze elhagyott kőfejtő, ahol már réges-rég abbahagyták a kitermelést. A meredek oldalakat fehér virágokkal pompázó puhazöld fű és bársonyos moha borítja, itt bokrok gömbölyödnek, ott meg egy-egy vékonyka fa ágaskodik. Éles szirtjeikkel már csak a félreeső északi részen maradtak meg a hatalmas sziklák, mintha elfelejtkeztek volna róluk. Fenséges nyugalommal, egykedvűen merednek a szédítő mélység fölé.

A terület egyik legszembeötlőbb épülete ez a kicsiny, fehérre festett falú templom volt. Egy majdnem kör alakú platón állott, a földből kibukkanó mészkősziklák között, mellette csenevész mandulafák, a kör szélén pedig vénséges diófák állottak, olyan időn kívüli nyugalommal várakozva, mintha már semmire se várakoznának. A környéken lakók jól tudták, hogy ez a templom egy ma is sokak által ismert hajdani csodának köszönheti a létét. 

Annak idején, három vagy négy évszázada vagy még régebben, ezen a helyen, egy napon hirtelenjött erős széllel és az égből eredő zúgással rózsaszín, vagy inkább pirosas eső esett az égből, s az esőcseppek közé, annak ellenére, hogy már június közeledett, még kósza hópelyhek is keveredtek. A tudomány ezt a jelenséget azóta már természetesen a helyére tette, de annak idején az emberek még másképp láttak, mint később. Bennük a félelem, lelkesedés, hit, áhítat, önfeláldozás, jámborság és remény, jó és a rossz, az Úr és az égiek félelme még egészen más arányban keveredett össze a világi tapasztalatokkal, az élet kötelezően közönséges megélésével. Nehezen lehet kétségbe vonni, hogy akkor még olyan dolgokat is felfogtak és érzékeltek, amit a ma embere legföljebb csak hírből ismer, és okkal ‒ ok nélkül elnéző mosollyal szemlél. De akkor, a messze földre eljutó csoda tiszteletére – mert mindenki meg volt győződve róla, hogy ez csoda volt ‒, az emberek mélységes bűntudattal, és ebben a bűntudatban megtisztult égbe szárnyaló reménységgel, erősen elhatározták, hogy ide, az oromra templomot emelnek. És ezt mindenki így tartotta helyesnek, senki sem vitatta, hogy nem így lenne jól.

Már azon a nyáron hozzáláttak az építkezéshez. Kézben, vesszőkosárban, hónaljuk alá szorítva vitték vagy a hátukon cipelték az építőanyagot, követ, homokot és meszet a falakhoz, cserepet, gerendát, léceket, szöget a tetőszerkezethez, bádogot a csatornákhoz és a toronyhoz és sok más mindent. Munkájukat megnehezítette, hogy annak idején, a korabeli metszetek és leírások tanúsága szerint különösen errefelé mások voltak a felszíni adottságok, mint ma. Hányan megbotlottak, térdre estek, különböző sérüléseket szenvedve a felfelé vezető úton, de még lefelé is! Hiszen hosszú, még a mainál is meredekebb, már-már függőleges, a nagy esőzések nyomán mélyen kimosott út, vagy inkább vágat vezetett fölfelé, ami helyenként olyan volt, mint egy kanyon. De az emberek erre ügyet sem vetettek, szünet nélkül, fáradtságot nem ismerve dolgoztak. Sokan voltak, aki éjt-napot ott töltöttek, munkálkodva és imádkozva. Nyáron a hőség kínozta, a por darócköpenyébe fullasztotta az izzadó embereket, télen pedig a hó szikrázó fátylait úgy kapta fel a szél, hogy már szaggatta is szét, hogy aztán vijjogva, ideges szárnyalással borítson dermesztő homályt a völgyre.

Volt, aki szamárral, öszvérekkel szállította föl az építőanyagot. Előfordult, hogy az állatok néha megmakacsolták magukat, és ilyenkor semmi, a bot és a szidalom se használt. De éppen ezekhez a jámbor állatokhoz fűződött az az esemény, amit ég felé vetett tekintettel és sűrű keresztvetésekkel többen egy újabb csodának neveztek. Történt egy nap, hogy egy addig jámbor béketűréssel dolgozó szamár, ahogy felért a tetőre, megállt, ledobta a terheit (nem engedte, hogy levegyék róla: ő maga dobta le), mintegy kihúzta magát, fölvetette a fejét, s izzadtan, a maga messze ható szamárhangján hangosan és mindenki így látta: boldogan kezdett el kiáltozni. Csatakosan, remegő lábakkal állt ott és azt kiáltotta boldogan, messze hangzó, fényes szamárhangján, hogy, iá! iá!, de szép! de jó! de szamárnak való!, és micsoda öröm ez!, hogy csak úgy harsogott belé a hegy, miközben olyan csillogóan nevetős szemekkel nézett körbe, hogy az emberek mind köréje seregelve nézték. (Meg kell jegyezni, hogy nem sokkal később erről az esetről egy festmény is készült, ami sajnos elveszett azóta, beszélik, hogy látható volt rajta egy öszvér is, ahogy az emberek közé fészkelődve, égre emelt szemű gazdája vállára téve a fejét, megértő és lelkes pofával nevetősen nézi a szamarat, mintha a következő pillanatban lelkes brávó-t akarna kiáltani…)

De nemcsak ez a szamár-epizód, hanem az is csodaszámba ment, hogy egyszer, a legnagyobb nyárban, egy reggelen, váratlanul, a munkálkodók számára különösen áldásos helyen, a sziklák oldalában, egyszer csak forrás buggyant föl. Kristálytiszta, bő víz patakzott belőle, így ezután ember és állat akkor és olyan mértékben olthatta szomját, amikor és ahogy jólesett neki, arról nem is beszélve, hogy ez a víz az építkezők munkáját is megkönnyítette: a templom falainak felső részét, a magasba törő tornyot, éppen ennek a gyémántosan patakzó víznek a felhasználásával építették. Készen állt a templom, amikor egy napon elapadt a forrás, legalábbis máig, de az is lehet, hogy örökre. Ma már legfeljebb csak a helyét mutatják, az egyik szerint itt volt, a másik szerint meg odébb, biztosat a mai napig nem tudhatni róla.

A templom felépítése három évig tartott, falait hófehérre meszelték. Most is ugyanúgy áll, ugyanolyan fehér, mint évszázadokkal azelőtt. Mi a templom? A templom nem csak az, ami fölfelé törekszik, hanem ami lényege szerint fönt van, attól függetlenül, hogy esetleg (ez elég ritka) nem magaslatra építik. A teret, még ha a környezete történetesen be is lenne építve, a templomnak meg kell őriznie. Az igazi templom az, aminek tere van, fölfelé, de maga körül is. Ez a tér szabad, szilárd és áttörhetetlen. Energiája, ha szükség van rá, többszörösére növekedhet. Ez a tér továbbá képes arra, hogy táguljon, de sohasem azért, hogy hűtlenül elhagyja, és túlhaladja határait, azaz ez a tér tudja, hogy hol van a határ. Az önmagát tudó és állító határozottságban van a vonzóereje. Mindezekből következően egy igazi templom bármilyen kicsi is lenne – nagy. Ez a lényege. Így volt ez ennek a kis fehér falú templomnak az esetében is, aminek most is ugyanolyan fehérek a falai, mint egykor, évszázadokkal ezelőtt.

NSZ-t a barátai nevezték el NSZ-nek, mert emberemlékezet óta tartó állapotok után, amikor sűrű bozontjának, azaz a szakállának, a nagy feketeségébe néhány szürkésfehér szál kezdett vegyülni, egy napon levágta a szakállát, de még le is borotválta. Ezzel kétségtelenül nagy feltűnést keltett. Volt, aki egyetértett vele, és jót nevetett rajta. Mások meg csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, közel mentek hozzá, gondosan megszemlélték, jobbra hajoltak, balra hajoltak, hogy tényleg jól látnak-e. Hiába, ha az emberek megszoktak valamit, a legkisebb változás is ‒ bajszot elhagyni, sapka helyett kalapot hordani, más színű sálat használni, mint addig, vagy egy másféle szót például, bal láb helyett jobbal kelni – máris érdeklődést, csudálkozást, egyetértést vagy ellenkezést, akár megütközést kelt, ahogy ebben az esetben is történt, jóllehet a jókedvű csipkelődés szintjét azért nyilván nem haladták meg a reakciók egyetlen esetben sem.

Mindez pontosan akkortájt történt, hogy NSZ a köves talajban verejtékét hullatva ásta ki az új ház szennyvízcsatornája, ideiglenesnek szánt ciszternája, meg egyéb infrastruktúrák számára a szükséges mélyedéseket, hogy az épület az ősz közepére nagyjából, ahogy az egyik építő mondta, a „lakhatóság szintjére”, a magasba emelkedjék, tető kerüljön fölé. Talán érdemes megemlíteni: NSZ később többször megjegyezte, hogy a kezdetek idején benne nagyon határozottan, láthatóan, ha akár brutálisan is léteztek, a ház felépülésének a folyamatában azonban fokozatosan kezdtek elmosódni a dolgok. Egyre inkább kezdték elveszteni a kontúrjaikat, mintha lassan-lassan szándékuk lenne végleg elmosódni, mostanában vagy egyszer majd, ez nem volt egészen világos.

Hogy ez az „elmosódás” pontosabban mit is jelent, arról nem volt hajlandó beszélni, honnan tudjam, mondogatta. Vagy csak vonogatta a vállát és kurtán fölnevetett. Majd, na, nyomás, mondta, beleköpött a markába és megragadta a lapát nyelét.

G. Tóth Károly

 

 

 

2019-03-11

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks