Béke és bocsánat

Békéről álmodó világunk egyre békétlenebb, egyre harciasabb, gyakran háborúknak is teret ad. Azonban nemcsak a háborúban szólnak a fegyverek, de a vallások, ideológiák mentén is hangos kardcsörtetés hallható, nem beszélve az olykor nagy robajjal erodálódó emberi kapcsolatokról, családi csataterekről.

 

A békétlen és háborgó emberiség láttán ma is joggal kérdezheti a zsoltáros: „Miért tombolnak a népek, milyen hiábavalóságot terveznek a nemzetek?” (2. zsoltár) És valóban, miért e békétlenség, miért háborog folyton az emberiség? A népek, nemzetek, közösségek okozzák a békétlenséget, az egyre jobban benépesülő bolygónk, ahol ahány ház, annyi szokás, mert minden nép és minden ember más és más. Közös nevezőre volna szükség, az érdekek konszenzusára, egymás elfogadására, konfliktusok helyett békés megoldásra.

A békesség hiányát nem a közösségek, hanem az egyes, erősen individualizálódott ember számlájára kell írnunk. Naponta hallunk háborúkról, öngyilkos merénylők robbantásairól, katasztrófákról, melyek mélységes szorongással töltik el a szívünket. Mégsem moshatjuk kezeinket, mondván hogy a békesség nem a mi kompetenciánk. Békétlen a világ, ezért vagyunk mi is oly gyakran türelmetlenek, békétlenek. Fordítva ülünk a lovon, ha nem vesszük észre, hogy a világban igazából miattunk nincs béke. Egyén és közösség békéje úgy hatnak egymásra, miként a test és a lélek, de mindig a léleké az első és utolsó szó. Így van ez az ember békességével kapcsolatban is. Hiába a békétlen világ, ha a szívünkben békesség honol, s oly mélyen gyökerezik, mint Csontváry magányos cédrusa, melyet a legvadabb vihar sem képes kitépni a helyéből.

Húsvét után Jézus megjelenik a tanítványainak és így köszönti őket: „Békesség néktek!” A nagyheti események tükrében meglehetősen furcsa, hogy Jézus békességet emleget. A történtek után aligha kívánhatná tőle bárki, hogy indulatok nélkül tekintsen honfitársaira, tanítványaira, kegyetlen gyilkosaira. Jézus mégis megbékélve érkezik közéjük, mintegy megbocsájtva a történteket, s nem akarja, hogy a nagypéntek kataklizmája tanítványait félelemmel és keserűséggel töltse el. Azért köszön nekik így, mert tudja, hogy békétlen a szívük, s háborog a lelkük. Nem azt kéri, hogy nyugodjanak meg, törődjenek bele a történtekbe, hanem békességet kínál nekik, méghozzá a maga békességét. Jézus békéje az Isten békessége, amely minden emberi értelmet felülír, meghalad, mert nem az események és nem a körülmények határozzák meg. Szent Ágoston így imádkozik: „Nyugtalan a szívem, míg meg nem nyugszik Tebenned.” A zsoltáros pedig így fohászkodik: „Csak Istennél csendesül el a lelkem.”

Jézus békességének alapja a Fiúsága, amellyel az Atyához kötődik, aki maga az irgalmasság és a békesség (lásd tékozló fiú példázata). Az irgalom lényege pedig nem a követelés, hanem az elengedés. „Mert a mennyek országa hasonló a királyhoz, aki számadást akar tartani a szolgáival. Amikor hozzákezdett, elébehoztak egy szolgát, aki tízezer talentummal tartozott neki. (…) Először követelte volna az adósságot, aztán megkönyörülvén a szolgán elengedte azt.” (Mt 18, 23-24; 27). Ily módon Isten, illetve Jézus békességének titka az irgalom és a nagylelkűség, muníciója pedig a szeretet. A szeretet ugyanis nem képes ítélkezni mások fölött, de képes szenvedni másokért, ezért könnyen sebezhető. Jézus megmutatja tanítványainak a sebeit, melyek már nem elevenek, gyógyulóban lévő sebek, inkább stigmák, jelek, melyek Jézusra s az ő fájdalmas történetére emlékeztetnek.

Mi magunk is sok sebet hordozunk testünkön-lelkünkön egyaránt. Engedjük-e hogy begyógyuljanak ezek a sebek, vagy mint a gyermek, elkaparjuk azokat? „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” – írja magáról József Attila. A sebek csak akkor gyógyulnak, ha gyógyítjuk, gyógyírral kenegetjük, s a leghatékonyabb gyógyír az irgalom, a bocsánat. Ha nem így cselekszünk, fájdalmas és kudarcos lesz az életünk. A megbocsájtás életünk neuralgikus pontja, mert megbocsájtani, illetve bocsánatot kérni is nagyon nehezen tudunk. Ezért kérdezi Péter a Mestert: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia? Még hétszer is?” Jézus így válaszol: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Mt 18,21)

Ahol nincs megbocsájtás, ott nincs békesség, s ahol nincs békesség, ott nincs megbocsájtás. Békétlen, töredezett világunkban lassan széthullik minden, miként Ady versében: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.” Az irgalom, a bocsánat sokak számára ismeretlen fogalom, ezért a sebeik nem gyógyulnak, elevenek maradnak. Anselm Grün szerint az emlékezés gyógyítja a sebeket. Ha emlékezünk, s nem feledjük, „a szívünk vádol ugyan minket, de nagyobb van itt a szívünknél, az irgalmas Isten”, akinek a közelében gyógyul a lélek, gyógyulnak a sebek, s lassan megtanulunk megbocsátani magunknak és másoknak is. Megtanuljuk a rossz döntéseinket, hibáinkat, esendő önmagunkat és vele a sorsunkat is elfogadni; mert átéljük, hogy van bocsánat, s nem hiábavaló a bánat, mert Isten békessége minden értelmet felülmúlva csordultig betölti a szívünket.

Ez az a bizonyos shalom, melyben az élet él és élni akar, nem adja meg magát, nem hátrál meg senki és semmi előtt, mert „Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átgázoljanak most rajta / Véres és ostoba feneségek.” (Ady Endre) Ez a békesség a lélek békéje, a béke lelke, amely nem vár semmilyen elégtételre immár, mert önmagában is és önmagának is elég, mint egy színültig telt kehely, melyben már egy csöpp sem férne el. Ezt a békességet nem mások határozzák meg, hanem önmaga gondoskodik önnön nyugalmáról, ha kell, az irgalmasság eszközével élve.

A tékozló fiú példázatában az idősebb testvér igen békétlenül fogadja öccsét, nem tud neki megbocsájtani, míg az apa békessége nemhogy csorbát szenvedne, hanem éppen hogy kiteljesedik, mert fiának már régen megbocsájtott. Amikor Jézust nem fogadják be egy samariai faluban, a tanítványok nagyon dühösek lesznek, és így kérdezősködnek: „Uram, akarod-e hogy tüzet bocsássunk erre a házra?” (Lk 9,54) Azonban Jézus így válaszol nekik: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk 9,55) Mintha csak ezt mondaná Jakabnak és Jánosnak a Mester: a békesség lelke lakik bennetek, mely éltetni és nem pusztítani akar. Ne zárkózzatok el előle, engedjétek, hogy beköltözzön a szívetekbe! Bizonyára Jézusnak is fájt az elutasítás, de a benne lévő békesség nem rendült meg emiatt a kis „intermezzo” miatt, amit máris megbocsájtott a samariaiaknak.

Béke és bocsánat egy tőről fakadnak, ahol békesség van, ott megbocsájtás is van, és ahol megbocsájtás van, ott békesség is van. A békesség olyan a léleknek, mint teknősnek a páncél, sok mindentől megvéd, ha kell. Ha nincs békességünk, könnyen sebezhetővé válunk, a sebzettek pedig sebeznek. A sebesült lélek nehezen bocsát meg, s még nehezebben kér bocsánatot. A zsúfolt villamoson vagy metrón hamar kiderül, hogy kinek mennyi békesség van a tarsolyában. Aki könnyen kikel magából a legkisebb lökdösődés miatt, az igen szerény munícióval rendelkezik, ellenben aki mosolyogva tűri a „gyűrődést”, az jól felszerelkezett türelemmel.

A békesség életünk dolgaiban egyensúlyt teremt a lélek patikamérlegén. Akinek békessége van, az a kettős könyvelés nyelvén szólva nem tartozik, de nem is követel. Azonban ez a békesség nem a papucsba bújt filiszterek csöndes délutáni szendergése, hanem ama pünkösdi lélek lüktetése, az élet lelkes igenlése, az irgalom megszentelése. Miután Jézus megmutatta a sebeit, rálehelt a tanítványaira és ezt mondta: „Accipie Spiritus Sanctus! – Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsájtjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” (Jn 20,22)

Jézus lelke az irgalmasság lelke, a békesség lehelete és a megbocsájtás záloga. Aki találkozott már a kereszten halálra sebzett Jézussal, aki harmadnapon föltámadott és nekünk békességet hozott, az tudja, hogy van bocsánat, s ezt a bocsánatot tovább is kell adnia. Hallatlanul nagy felelősség ez a kegyelemmel való sáfárkodás, a megbocsájtás, amely minduntalan hajótörést szenved az életünk viharaiban. Ezért írja oly keserűen József Attila: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad. // A bűn az nem lesz könnyebb, / hiába hull a könnyed. / Hogy bizonyság vagy erre, / legalább azt köszönjed.”

Sokan érzik úgy, hogy nincs bocsánat, hogy „az élet udvariatlan” (Mándy), sőt kegyetlen, mert a kegyelem mindig elakad valahol. Franklin Benjamin, a híres diplomata, a villámhárító föltalálója egyszer kisegített egy bajbajutott embert, aki később hálás szívvel törlesztette volna az adósságát. A diplomata azonban azt mondta: „Ne nekem adja vissza, amit Önnek adtam, hanem adja annak, aki ugyancsak szorult helyzetben van, s majd az is adja tovább annak, akinek szüksége lesz rá! Így adják egymásnak tovább, amíg egy haszontalan embernél el nem akad majd ez az egész.”

Aki tudja, hogy van bocsánat, az tudja, hogy nem hiábavaló a bánat. Ha tudod, hogy van bocsánat, akkor „légy, ami lennél: férfi”, add tovább, bocsáss meg, ha vétenek ellened, mert így lesz békességed neked és másoknak is, s így lesz békésebb ez a békétlen világ. Pünkösdkor kiárad a lélek, Jézus lelke, a béke és bocsánat lelke. Engedjük hogy betöltse a szívünket, ünneppé tegye az életünket!

Simon István
lelkész

 

 

2019-06-02

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks