Bennünk van a Kincs

Szent Teréz egy gyönyörű várkastélyhoz hasonlítja az ember lelkét, amelyben sok lakás és számtalan szoba van. A várkastély legbelső lakásában a Teremtő lakik, aki Atya, Fiú, Szentlélek, és várja teremtményét, hogy tapasztalható módon egyesülhessen vele a szeretetben. Hosszú lelki folyamat, ameddig az ember rátalál a bensőjében lakozó Istenre. Ezt a folyamatot írja le Szent Teréz A belső várkastély című könyvében.

 

Középről szemléljük ezt a várkastélyt, legbelülről. Középen lakik ugyanis a Király, az Úr, és körülötte meg fölötte is sok lakás van. A lakások egy-egy belső létmódot jelölnek, ahogyan az ember éppen él. Minden lakásban megtanulunk valamit, amivel aztán az összes többiben is élni fogunk. Mindenekelőtt lépjünk be a saját várkastélyunkba, amely az ember lelke! A test a várnak csupán a körítőfala. Van, aki egész életében itt él: a várkastélyon kívül, pusztán az anyagi valóságban.

Szent Teréznél az imaélet és az ún. hétköznapi élet egységet alkot. Olyan az imaéletünk, amilyenek a hétköznapokban vagyunk, és fordítva. Szentünknél az alap, hogy a megszentelő kegyelem állapotában éljünk, vagyis ne kövessünk el tudva és akarva súlyos bűnt, hiszen akkor tudatosan kilépünk Isten kegyelmi erőteréből, ahol érintkezhetünk Vele a szeretetben. A halálos bűn állapotában olyan az ember lelke, mintha egy hatalmas sötét lepellel volna letakarva ez a gyémánt palota, amelyen a Nap fénye nem tud áthatolni. A halálos bűnben élőket megkötözöttnek látja szentünk, akik éhen halnak, mert nem tudnak a mellettük lévő ételhez nyúlni. S annak ellenére, hogy az éhhalál fenyegeti őket, mégis undorodnak az ételtől. Képtelenek elszakadni a bűntől, és bár bennük is ott a kincs: Isten jelenléte, képtelenek rá, hogy elinduljanak a felé vezető úton. Az alap tehát: a kegyelem állapotában lenni, és föltenni magunkban, hogy semmiért a világon nem utasítjuk vissza Isten szeretetét a halálos bűnnel. Ha mégis bűnbe estünk, azonnal forduljunk a bűnbánat szentségében az irgalom forrásához, és többet kapunk, mint amennyit remélünk.

Hogyan léphetünk be várkastélyunkba, vagyis önmagunkba? A kapu az imádság, amely személyes istenkapcsolat, nem pusztán imák gépies elhadarása. Figyelem Istenre, tudatosan az ő jelenlétébe helyezkedve, tudva, hogy hall bennünket, és mint egy barátnak, elmondjuk, ami bennünk van, s utána hallgatjuk őt, aki a bensőnk rezdüléseiben válaszol. Időbe telik, ameddig megtanuljuk ezt a fajta belső érzékelést, szavak nélküli kommunikációt.

Az első lakásban azok az ún. jó emberek élnek, akik ezer ügyük közepette havonta néhányszor imádkoznak (a fent említett módon), de alapvetően nincs idejük Istenre. „Gondolatuk szinte teljesen ezekben [az ügyekben] merül el, annyira kötődnek hozzájuk, mert ahol a kincsük, oda húz a szívük is. (Mt 6,21) Néha azonban fölteszik magukban, hogy megszabadulnak ezektől; és nagy dolog, hogy megismerik magukat, és látják, nem jó felé mennek… Végül bejutnak az alsó lakások első szobáiba, de annyi csúszómászó kerül be velük együtt, hogy nem engedik nekik sem látni a vár szépségét, sem azt, hogy megnyugodjanak; de már azzal is sokat tettek, hogy beléptek.” (BV 1.1.8) A sok világi dolog („csúszómászó”), ami lefoglalja őket, nem engedi látni saját benső szépségüket, amit Isten sugároz a legbensőbb lakásból. Az első lakásban élőknek időnként eszükbe jut, hogy jó lenne megváltozni, de aztán mindez feledésbe merül, és újból elborítják őket a világ dolgai és az ügyek, amelyek önmagukban véve nem rosszak, sőt általában kifejezetten jó ügyek. Csak éppen sok mindenre van idejük, egyedül az Istennel való személyes kapcsolatra nincs. Ez igaz lehet akkor is, ha Isten ügyében fáradoznak. Miközben Isten ügyeit intézik, megfeledkeznek magáról Istenről. Alapjában véve jó emberek, Isten törvényei szerint élnek, a kegyelem állapotában vannak – mégis távol élnek Istentől, mert ragaszkodnak például a vagyonhoz (nem feltétlenül milliókról van itt szó), a világ szerinti becsülethez, megbecsültséghez (és a többihez), ami rabságban tartja őket. Ez így van akkor is, ha ún. jó indokkal teszik ezt. Szent Teréz által az Úr mélyebb kapcsolatra hívja őket, hogy ne a felszínen éljenek, hanem merjenek áldozatot vállalni a Szeretetért.  

Az első lakásban kezdjük el megismerni valódi önmagunkat, a hibáinkkal együtt. A helyes önismeret által járhat az ember az alázat útján, ami az imádság épületének alapja. Isten ismerete visz el ugyanakkor a helyes önismeretre. Ezért az önmagunkra és a tetteinkre való visszatekintést követően irányítsuk figyelmünket Istenre! „…értelmünk és akaratunk [ugyanis] nemesebbé és minden jóra készebbé válik, ha önmagától elfordulva Istennel foglalkozik… Ha folyton a magunk földjének nyomorúságába süppedünk bele, [akkor] a félelmek, a kishitűség és gyávaság iszapjából soha nem fakad fel a víz. Arra figyelni, hogy néznek-e vagy nem néznek; (…) merjek-e belekezdeni ebbe a munkába [az imádságba]…?” (BV 1/2,10)

Az alaptalan félelmek, aggodalmak és az álalázatosság eltorzítja önismeretünket (vö. BV 1/2,11). A hamis alázat elveszi a bátorságot és gyávaságot szül. (Ilyen például, hogy „nem vagyok méltó Isten barátságára, nekem túl sok lenne ez…”) A helyes alázat: igazságban járás, amikor képesek vagyunk szembenézni valódi önmagunkkal, és belátni hibáinkat.

A haladás és a várkastélyban maradás feltétele sokszor próbálkozni, időt szakítani a rendszeres imára, kerülni a bűnre vezető alkalmakat (itt a bocsánatos bűnökre is gondoljunk) és helyzetünknek megfelelően elengedni a nem szükséges dolgokat, ügyeket, valamint alázat, mert „ez [maga] az út” (BV 1/2,9).

Aki nem halad, az visszaesik.

Johanna-Andrea nővér

 

Kapcsolódó írások

Szent Teréz imaiskolája

Minőségi idő Istennel

Benünk a Lélek imádkozik

A szív csöndessége

Mindent azért teremtett, hogy legyen...

 

 

2021-06-27

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

NEK2020

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks