Beszélgetések Istennel

A szerző hagyatékából származó műből Zsirai László válogatásában adunk közre részleteket.

 

 

Az Isten-lét valósága

Bármennyire hihetetlennek tűnik, de aránylag kisgyerekként, tizenegy éves koromban, az Isten-lét valóságára Vörösmarty Mihály két sorát olvasva döbbentem rá:

„A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél,
Benne az Istennek képe leírva vagyon.”

Jászberényben éltem akkor, 1934 júniusát mutatta a naptár. Éppen csak felébredtem, nagyot nyújtóztam, s e pillanatban felvillant bennem előző napi élményem.

A kertben lehajolva felvettem egy lehullott, kissé sárguló falevelet. Előbb csak szárát két ujjam közé fogva forgattam, majd tanulmányozni kezdtem. 

Akkori élményemet nehéz lenne visszaadni.

Nem, nem az elillant és tovatűnt évtizedek miatt, nem! Azt az érzést nehéz és szinte lehetetlen megfogalmaznom, vagy legalábbis szavakkal hűségesen visszaadnom, amit akkor éreztem.

Valóban, mit is?

Előbb bámulni kezdtem ennek a falevélnek a zöld-eres csodáját! Ki tervezhette meg ezt a tökéletes légzőszervet, ezt a táplálékfelvevő, gyümölcsöt is érlelő „fatüdőt”, ha nem egy olyan Lény, akinek elgondolása van, s hozzá tudása, akarata, hogy műve évmilliók múltával is fennmaradjon, évről évre ismétlődve megújuljon, szaporodjon és teremjen!

Igen, erről ír Vörösmarty, hogy ne szűnjünk meg forgatni „a természet örök könyvét”.

A könyv ezúttal ez a falevél volt.

Kevéssel ez után készültem el első versemmel, amire oly büszke voltam, hogy megkértem egyik közelben lakó osztálytársamat, Wittmann Tibit, másolja le nekem az édesapja Remington írógépén.

Miután kézhez kaptam a példányt, íróasztalom fölé, a falra rajzszögeztem, hogy apám, anyám, az Erdélyből nálunk időző Ady-nagyanyám meg bátyám és a kis cselédlányunk, Ica nevű pesztonkánk is olvashassa. Elsőként édesanyám vette észre.

– Tetszik nekem a vers. Te írtad? Tényleg a te versed? Nem csak úgy kimásoltad valahonnan?

–  Nem másoltam sehonnan. Ezt én írtam.

– Akkor pedig nem a falon a helye. Ne tedd tönkre a falat a rajzszögekkel! Küldd be a versed valamelyik lap szerkesztőjének! Itt van a Tündérvásár vagy az Én Újságom… Vagy akár elküldhetnéd az Új Magyarság gyermekrovatának. Kis Pajtások a melléklet címe. Ezt az újságot apád is meg szokta venni vasárnaponként.

Nagyanyám szintén biztatott. Mondókája végén nyomatékkal jelentette ki:

– Unokaöcsém, Endre, hiszen tudod, kiről van szó, ennyi idős lehetett, amikor az első versét megírta. Te meg? Éppen hogy az édes, vér szerinti unokaöccse vagy…

A sok nógatás, biztatás után végül is postán elküldtem az egyik újság szerkesztőségének. Nagy meglepetésemre a következő hét vasárnapján megjelent.

Amikor a harmadik alatt is ott olvastam nyomtatásban a nevemet, olyan furcsán boldog érzés fogott el, mintha az a bizonyos „Láthatatlan Szellem”, az Isten irányította volna a ceruzámat a papiroson.

Igen, mintha maga a Teremtő Isten, a Világmindenség Létrehozója fogta volna a kezemet!

Éppen tizenegy éves voltam akkor.

 

 

Belső kényszerek

A hit, hogy ezzel a versírási kényszerrel a Teremtő Isten, az Úr áldott meg, arra ösztönzött, hogy közelebb kerüljek hozzá.

Vallásmániába estem.

Minden héten gyóntam és áldoztam. Imáimban Istent szólítottam meg, hogy legyen velem.

Beszélgetni próbáltam vele, de Ő nem válaszolt.

Gyuszi bátyám egyszer ebédnél közölte szüleim és az öcsém előtt, hogy „vallási tébolyba” estem, mivel már hónapok óta minden héten gyónok és áldozok.

Apám leintette bátyámat azzal, hogy nyilván az irigység beszél belőle. Bátyám többé nem hozta szóba a dolgot. Én pedig hamarosan abbahagytam a hetenkénti gyónás-áldozás gyakorlatát.

Miért?

Valószínűleg tudat alatti, belső kényszerből, ami azon túl több alkalommal is jelentkezett nálam, helyesebben, cselekedeteimben.

Olvasmányaim is közrejátszhattak ebben.

Születésnapomra, névnapomra és karácsonykor is egyéb ajándékok mellett könyvet kaptam szüleimtől. Kezdetben ifjúsági regényeket, később életkoromnak megfelelő szépirodalmi műveket.

Olvasási „mániám” levezetését nagyban segítette a gimnáziumban rendszeresített osztálykönyvtár.

Miből állt ez?

Minden osztályteremben az ablaksor végében, a katedra közelében lévő sarokban állt egy kétajtós, kulccsal zárható, négy-öt polcos szekrény megrakva könyvekkel. Az osztályfőnökünk hetenként egyszer, az egyik tízperces szünetben nyitotta ki. Ekkor adtuk vissza a kikölcsönzött könyveket, és helyettük választottunk azokból, amelyeket még nem olvastunk.

Ez az olvasási könyvtárrendszer jól bevált.

Miért?

Azért, mert a könyveket a tanulók életkorához igazították. Az ötödik osztályba lépve már hozzájutottam az Ember tragédiájához, Madách Imre művéhez. Odahaza ujjongva olvastam a Szentivánéji álom felvonásait. Ezt követte a Julius Caesar, majd a többi Shakespeare-dráma. 

Hatodik gimnazistaként még a jezsuiták „Loyolay Szent Ignác” 327-es cserkészcsapatának tagja voltam, de két évre rá páter Tornyos Gyula a Sándor utcai központban – velünk egyetértésben – bejelentette, hogy feloszlatja, beszüntetve ezzel működését. Az ok: a cserkészközpont a kormány nyomására „leventésíteni” kezdte a mozgalmat, s ez nem egyezett a jezsuiták felfogásával. Ugyanakkor a páter felajánlotta nekünk, hogy aki akar, átléphet a Jézustársasági Mária Kongregáció szervezetébe, ahol valláserkölcsi és keresztény világnézeti képzés folyik.

Átléptem, nem bántam meg.

A Kongregáció Szociális Szakosztályában nekem való feladatok adódtak. A titkár, Demeter Andor, aki egy osztállyal járt fölöttem, kezembe adta Karl Marx Tőke című munkáját – magyarul.

Mindez 1939 januárjában történt. Március végéig befejeztem a hatalmas munka olvasását, jegyzetelését. Talán elítéltem Marxot? Távolról sem!

Csak a Szentivánéji álom olvasásakor ujjongtam így, amikor itt-ott szellemes, találó megjegyzéseket vagy okfejtések csattanóit élveztem, és a szívmelegségtől, a szerző logikus gondolatsoraitól úgy elérzékenyültem, mint egy szűzlány, aki a fehér lovon érkező királyfit várja. Április első összejövetelére ígértem, hogy beszámolok a héttagú szakosztálynak, milyen vélemény alakult ki bennem Marx Tőkéjéről.

Megmagyarázhatatlan belső kényszer mondatta ki velem aztán mindazt, amit ott és akkor, a II. világháború utolsó békeéve után azon az ülésen kimondtam.

Nagyon rövid és tömör voltam. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ezt a hatalmas munkát fejezetről fejezetre boncolgassam. Ezt – véltem – nálam sokkal többet tudó és bölcsebb emberek már megtették. Különben is Marx nézeteire épült fel itt a szomszédunkban a Szovjetunió népeinek társadalmi rendszere.

Tömörségemhez az őszinteségemet is hozzáadtam.

Pár szóval bevallottam társaimnak, hogy eleinte ujjongtam olvasás közben, mivel Marx logikusan gondolkodó, népet szerető egyéniség. Mikor azonban munkája végére jutottam, önkéntelenül felkiáltottam:

– De hiszen ez az egész felépítmény ellenkezik az emberi természettel, s annyira, hogy visszafogja a kreatív hajlamú ember tevékenységét. Aki szerez, aki „gazdagodik”, bizony gyanússá válik az össznépi társadalom szemében! Ne akarj tehát többet, jobbat, a társadalom javára és a magad hasznára ne bontsd ki tehetségedet, hanem olvadj fel a tömegben, élj középszerűen, hagyd el alkotókedvedet – menetelve velük együtt! Miért és hová? Ne kíváncsiskodj! A diktátor majd megmondja neked. Ebből következően Marx tanítása megbénítja a kreatív gondolkodókat, egy nyájba tereli össze az embereket, és mint tömeget kezeli őket. Nem, nem, kedves barátaim, én nem kérek Marx Károly elveiből, sem rendszeréből!

A jelenlévő páter Tornyos Gyula, kongregációnk vezetője, röviden reagált:

Kongreganisták! Nem csalódtam Bíró Andrásban. Ilyen gondolkodó emberekre van szükségünk. Köszönöm, András!

Bizonyos, hogy világnézetem kialakításába nem csak az a körülmény játszott közre, miszerint elolvastam Marx munkáját, mellesleg élete fő művét, hanem inkább az, hogy kialakíthattam magamban a véleményemet róla, megtalálva fő hibapontját, amely aláássa Marx minden elfogadhatónak tűnő állítását.

Rárakódott erre sok külsőség. Elsőként ez a nagy élmény, hogy az Eucharisztikus Kongresszus pápai küldöttének, Pacelli bíborosnak egyik ministránsa lehettem, s eközben Szicília Tanna nevű érsek-bíborosát is szolgálhattam néhány miséjén a Márta nővérek otthonában, hol reggeli miséit mondta.

 

 

Istenre találás

Helyszín, időpont, körülmények?

A tartalom szempontjából elhanyagolható lenne, de hát mi, emberek a Földön élünk, ami megköveteli, hogy megszólalásunk esetén áruljuk el, hogy hol, mikor és milyen körülmények között történt ez a nagy esemény.

Emlékezetemben így él, ami történt velem, Velünk.

1955-öt írtunk akkor.

Nevezetes év volt számomra. Amikor a racionalizálás következtében felmondták minisztériumi állásomat, még aznap délelőttjén meghívást kaptam a Magyar Rádió egyik szerkesztőjétől, Vajda Mártontól, hogy szeretnének egy induló műsorukhoz szerződést kötni velem. Mint tájékoztatott, a Rákosi után hatalomba került Nagy Imrét a Rádiónak is támogatnia illik. Azért gondoltak rám, mint leendő műsorszerkesztőre, mivel én pártonkívüli vagyok, elfogulatlan, józan ítélőképességű újságírónak ismernek. Másnap aláírtam az anyagilag is igen kedvező szerződést. Amíg Nagy Imre hatalmon volt, én is a Rádiónál maradtam, s minden szerdán este fél hét és hét óra között – az Esti Újság kezdése előtt – lefutott műsorom. Amikor Nagy Imre hatalma – Rákosi mesterkedései miatt – megingott, műsorom szerkesztéséről lemondtam, szerződésemet felbontottam, és beléptem olvasószerkesztőnek a Magyar Mezőgazdaság igen szűk körű csapatába. A lap akkor kéthetenként jelent meg, de néhány hónap múltán hetilappá vált, s akkor került hozzánk – a szilenciumát vezeklő – Erdei Sándor, az Írószövetség volt elnöke, Ferencnek öccse, a szobrászművész, aki kitűnő emberként és barátként erősítette gárdánkat. A „bűne”, amiért a Hatalom eltávolította: még az 1956-ot közvetlenül megelőző időszakban értékelő tanulmánya jelent meg Szabó Dezsőről az akkori vezető irodalmi folyóiratban, akit a tanulmányában nem „fasisztázott le”, hanem politikai előre- és tisztánlátását hangsúlyozva, kiemelte náciellenességét.

Az itt szóban lévő temetés előzményeiről csak annyit, hogy Ordas Iván az utcára került 1948-ban, amikor a Friss Újság megszűnt. Ezért külsős munkatársként Horváth Sándor, a lap alapító főszerkesztője foglalkoztatta. Sajnos, nem sokáig volt velünk, néhány hónap után váratlanul egy tüdőgyulladás ragadta el.

Horváth Sándort – úgy illett – elkísértem régi barátja, Ordas Iván búcsúztatására a Kerepesi temetőbe. A szertartás menetére, amely a római katolikus vallás szerint folyt, képtelen voltam odafigyelni. Mintha ott sem lettem volna.

Az élet véges voltán tűnődtem akkor már napok óta. Próbáltam közelebb kerülni ahhoz a nagy talányhoz, amit úgy emlegetünk, hogy létezés, ami a születéssel kezdődik, s az elmúlással, a halállal, az enyészettel végződik.

 

 

Megszólít Isten!

Egyszerre hangot hallok, de egészen a bensőmből.

– Fogantatásod pillanatától itt vagyok veled!

– Ki vagy?

– Istened!

– Uram! Te lennél a Világmindenség Teremtője? Az a Nagy, Hatalmas Szellem, aki létrehozta a Kozmoszt? Maga az Isten?

– Te mondtad! – hallottam tisztán a hangot. – Elhatároztam – szólt ismét az ismeretlen ismerős hang –, hogy most bizonyságot teszek erről.

– Hogyan?

– Úgy, hogy kikapcsollak az Időből, lelkedet kiemelem a testedből, hogy megmutassam neked a Kozmosz világát. Lényegében a Világmindenséget. Ne félj, a tested itt marad állva a Földön, és én most, a Teremtő Istened, egy rövidke időre csupán a lelkedet ragadom ki testedből. A Te fogalmad szerint most „felrepülünk” a Világűrbe! És amit ettől a pillanattól kezdve látsz, főként inkább érzel, érzékelsz, az Istenhívőből Istentudóvá tesz téged.

 

 

Utazás a Kozmoszban

A Világmindenségben tett utazásomról nem lehetséges méltóképpen beszámolni vagy szavakkal visszaadni a látottakat és az érzéseket. Ugyanis nincsenek rá fogalmak, hűséggel kifejező eszközeink. Amiket láttam, leírhatatlan. Látni-, érezni-, érzékelnivaló pedig volt bőven.

Azért mégis megpróbálom néhány szóval jelezni, hogy mit is érzékeltem a Kozmoszban.

Ami ott nincs: fönt és lent, jobbra és balra, kint és bent, alatta és fölötte.

Ami van: a létezés túláradó, boldogságos érzése: puha, bársonyos, meleg közeg. Az anyag nem fogható, nem tapintható. Tudományosan bizonyítható és eszközeinkkel mérhető hőség, majd ennek hiánya nem érzékelhető.

Ami mindezekhez még hiányzik, az nem más, mint az idő, az idő múlásának érzékelése.

Ami van: a létezés állandó, boldogságos harmóniája.

A fogalmaim szerinti időmúlás felől is érdeklődtem:

– Mennyi utat tettünk meg eddig, Uram? – kérdeztem.

– Földi, emberi lépték és fogalom szerint több ezer milliárd fényévet.

– Utunk elején, mintha a mi Napunkat észleltem volna.

– Igen, jól érzékelted. Éppen a középtáján szeltük át a Napot, ezt a közeli, a Föld létét meghatározó csillagotokat.

– Miért nem érzékeltem sem forróságot, sem vakító fényt?

– Csupán azért nem, mert ezek a szellemi lények számára közömbösek.

– De hát, Uram, én nem vagyok „szellemi lény”, hanem ember, akinek teste van.

– Ne feledd: a tested a Földön maradt, a szellemednek pedig nem árthatott sem sötét, sem fény, sem az Űr hidege.

– Uram, ha szabadna érdeklődnöm: mikor érünk ki a Kozmoszból, helyesebben: mikor, mennyi idő múltán érünk a végére?

– A Kozmosznak nincs kezdete és vége. A Világmindenség térsége önmagába visszahajlik, tehát vég nélküli Egész. Ennek az Egésznek Részei vannak, mint például a Galaxisok, a Csillagködök, a Napok, amelyek körül a bolygók keringenek. Ezek egyike a Nap és a bolygói, köztük a te mostani Részvilágod, a Föld és annak élete. Amíg körbevittem lelkedet a Kozmoszban, földi fogalmak szerint több ezer milliárd fényévnyi „utat” jártunk be, szeltünk át, amíg végtére lelkedet ismét visszasimítottam testedbe.  

 

 

Kíváncsi kérdések

– Másutt is van élet, Uram?

– A Világmindenség élettől lüktet. Hallgass bele! 

Emlékeimben kutatva sem tudnám felidézni. Helyesebben kifejezve magam: most is hallom, de lekottázni, hogy mit hallok, képtelen lennék. Kétségtelen, a zene elemeit jól kihallottam az egész hatalmas és harmonikus lüktetésből. A következő kérdésem is erre irányult:

– Mi kelti ezt a csodálatos harmóniában kicsúcsosodó zenét?

– Nézz csak körül! Látsz-e földi fogalom szerint feketeséget? Amit a Földről esténként látsz, a csillagok mögött, az mindig fekete. De csakis a földi lények, így az ember számára is.

– Miért van ez így? A valóságban, a Földön kívül, a szellemi lények számára, itt minden fényben fürdik, itt nyoma sincs a feketének, más szóval a sötétségnek, valójában a fény hiányának

– Én, a Kezdetek Kezdetei előtt, az ember számára látható és láthatatlan világot hoztam létre. Testet és Szellemet. Testieket és Szellemieket. Amit ti – ha éjszakánként felnéztek az égre – feketének láttok, ott vannak az én Angyalaimnak és a megholt emberek lelkének a lakásai. Helyesebben egyetlen lakás, de mindegyik szellem úgy érzi, hogy az övében, a sajátjában lakik azokkal, akiket szeretett.  

– Uram, adj nekem választ arra az engem régóta gyötrő kérdésemre: Te ott vagy mindenütt? Egy időben sok milliárdnyi helyen? Igaz ez?

– Igaz! Én ott vagyok minden atomi részecskében, még a génekben, a kromoszómákban, a kwarkokban is, és ott vagyok a fűszálak magvaiban és leveleiben, a Föld tengereinek habjában, a tűzhányók gyomrában, a vihar- és a bárányfelhőkben. Mindehhez fontos hozzátennem, hogy nem vagyok azonos ezekkel, hiszen az Alkotó Szellem én vagyok – minden más létezőt én teremtettem.

 

 

Isten mindenre emlékszik

– Uram, akkor velem voltál, amikor Saal an der Donauban, a fogolytábor poklában haldokoltam az éhhalállal küzdve? Még ma is jól emlékszem, amikor mellém lépve a vállamra tetted jobb kezed, és lekísértél abba a fehérre meszelt alagsorba, ahol megmutattad azokat az ételeket és italokat, amelyekből addigi életem során oly sokat fogyasztottam, de már nekem azokra nincs semmi szükségem. Ugye, Te voltál?

– Vésd agyadba, hogy én, a te Istened, mindent számon tartok, minden létezőt és történést, így aztán nagyon is emlékszem arra a napra, órára, percre, amikor elmúlásod pillanatait segítve, akár csak egy jó barát, kísértelek és vigasztaltalak végső utadon. De mielőtt a kárpitot elhúzhattam volna előtted és előled – ami az Örök Élet birodalmába, ide, vagyis a mi Kozmoszunkba vezetett volna –, megérkezett a külső segítség. A községi bajor plébános hívására a még élőket menteni megjelentek Regensburgból a vöröskeresztes nővérek az orvos vezetésével. Benned még volt akkor valamicske élet. Ezért aztán Regensburgba, a városi kórházba vittek más haldoklókkal együtt. Az injekciók hatására megerősödött a szíved, a tüdőd. Akkor is veled voltam, amikor a kórház folyosóján fekve magadhoz térve rádöbbentél, hogy az orvosok visszahoztak az élők közé.

– Ó, Uram! Én az élettől búcsúzva megéreztem valamit abból a boldog állapotból, ahova, és amelybe kerülhetek. Magamhoz térésemmel ennek vége szakadt.

– Igen, sírni, jajveszékelni kezdtél.

– Sírógörcsömet két majd három injekcióval voltak csak képesek elállítani. Arra is emlékszem, mi minden történt még ezek előtt ott, abban a táborban, Regensburg városában, a Duna partján! Szörnyűséges volt már maga a puszta látvány is. És milyen sokan éhen haltak! Mikor hajnalonként kinyíltak a táborkapuk, jó pár teherkocsi farolt be rajta néhány katonával, hogy összeszedjék az éjszaka elhunytakat. Ilyenkor előkerültek az oltott mésszel teli vödrök is. A mész, az volt a „biztosíték”, hogy az esetleg szenvedő már nem jut több levegőhöz. A berontó katonák kezükben valami suhogó bottal ütlegelni kezdték azokat, akik fekve maradtak. Némelyikük elhárító mozdulatot tett, és feltápászkodott, akiket a katonák segítettek is felállni.  De emlékezz rá, Uram, hiszen akkor is jelen voltál, ott, a dagadó sár tetején haldokolva akadt, aki még élt, mégis egy malteros kanálnyi oltott meszet csaptak a képébe, aztán kezét, lábát megfogva kis hintáztatás után a teherautóra dobták a többi hulla közé. És most, Uram, bocsásd meg kérdésemet: miként lehetséges, hogy az egyik teremtményedet magasba emeled, a másikat beledöngölöd az agyagos földbe?

– Ez a gyakorlat kezdetektől fogva a Kozmosz Törvényeiből ered. A szabad akarat olyan dolog és olyan sérthetetlen, amely a Világmindenség minden lényére kiterjed. Az embernek nem véletlenül adtam szabad akaratot. Minden ember – ahogyan mondani szoktátok ‒, „saját életének és jövőjének a kovácsa”. Egyébiránt nem véletlenül sugalltam a prófétáknak, és küldtem el Fiamat, Jézus Krisztust közétek. Ők igyekeztek nektek megmagyarázni végtelen türelmemet és szeretetemet. Azok, akik megszívlelték a hallottakat, és a természeti törvényeket tisztelve igyekeztek élni, azok bizony most ott vannak velem örökös harmóniában.

És… Aztán…?

 

Végső intések

Minden átmenet nélkül feleszméltem.

Főszerkesztőm éppen intett, hogy csatlakozzam hozzájuk, mert miután vége a temetési szertartásnak, indulunk haza.

Mi történhetett velem? Képzelgés volt az egész? Elragadott a fantáziám? Esetleg hallucináció?  De hiszen átéltem!  Mit is? Igen, kivitt az Úr a Kozmoszba, hogy közelebb kerüljek hozzá… Jaj, de rémítő ez az egész…

Kissé tétován, de aztán magamra találva indultam el. Odamentem az éppen távozó özvegyhez, néhány keresetlen szóval biztosítottam őt részvétemről, aki kezét nyújtotta, s én lehajolva, kesztyűs kezét kissé fölemelve, csókot mímeltem rá, és szó nélkül távozva igyekeztem főszerkesztőm után.

Kocsiba szállás előtt jutott eszembe: végtére Istenhívőből, Istentudóvá lettem, hiszen az Úr kivitt a Kozmoszba, válaszolt kérdéseimre, és ízelítőt kaphattam abból az örökös harmóniából, ami majd odaát vár engem és – feltételezem – mindünket.

Magamba mélyedve, hangot nem adva, így szóltam hát Istenhez:

– Uram, köszönöm az utazást, a Titkodba való beavatást, és egész lényemet, tudatomat erősítő szavaidat!

– Ne hálálkodj – intett le az Úr –, hiszen kijelentettem: minden pillanatodban veled vagyok.

– Ennek ellenére köszönettel tartozom – erősködtem magamban. – Kérlek, hogy a legközelebbi huzamosabb találkozásunkig védj meg minden gonosztól!

– Olyan fiam vagy Te, aki nagyon is meg tudja védeni magát. Hagyd abba a fogadkozásokat is, mert azok sok embert letérítettek az általa előre kijelölt útjáról!

Bíró András

 

 

2018-11-13

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks