Biztonság és bizonyosság

Makláry Ákos parókus, a KÉSZ elnökének elmélkedését adjuk közre, mely a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által szervezett adventi online triduum második napján hangzott el december 8-án a Bonum Tv élő adásában.

 

Az idei karácsony, az Úr 2020. esztendejének karácsonyi készülete is, nagyon más lesz, mint az eddigiek voltak. Sajnos be kell zárkóznunk. Sokkal kevesebbet vagyunk közösségben. Kevesebbet beszélgetünk, nem tudunk találkozni. Ez nem jó. Ennek senki nem örül. Se gyerek, se felnőtt, se idős, senki.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy ez a készületi idő, a karantén egyben lehetőséget is jelent számunkra. Legtöbbször nagyon sokat panaszkodunk arra, hogy kevés az időnk, hogy rohan a világ, hogy sok a dolgunk. Nem tudunk leülni nyugodtan sem imádkozni, sem elmélkedni, sem beszélgetni. Mindig rohannunk kell. Ez a mostani időszak furcsa mód ajándék is, hiszen lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit befelé éljünk, hogy valóban csöndben legyünk. Valóban tudjunk elmélkedni, tudjunk beszélgetni. Nemcsak egymással, közeli hozzátartozóinkkal, amit sokszor elmulasztunk, hanem a Jóistennel is.

Ez a három este lehetőséget akar teremteni KÉSZ-es barátainknak, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, együtt legyünk a gondolatainkkal. A vers, a zene, az itt elhangzott gondolatok segítsenek abban, hogy a Szent Teréz-féle várkastélyba vissza tudjunk vonulni, és tudjunk figyelni a belső hangra. Tudjunk figyelni az Istennel való közösségre.

A hitről elmélkedünk. Segítségként elhoztam ezt a gyönyörű szép karácsonyi ikont, az Úr Jézus megtestesülésének ikonját. Az ikon nem egy fotó, soha nem egy pillanatot rögzít álló képpé, hanem az egész történés, az egész esemény rajta van. Ott van a barlang középen a kisded Jézus, az Istenszülő Szűz Mária, Szent József a sarokban, a napkeleti bölcsek, a pásztorok, az angyalok és a gyermeket fürdető asszonyok. Középen fönt pedig az Atya is jelen van. Tudjuk, hogy az ikon, bár szép, de nem az az elsődleges dolga, hogy elvarázsoljon, hogy esztétika szépsége örömet okozzon, sokkal inkább az, hogy tanítson.

Az ikonon látjuk, ahogy az Isten és az ember világa összeér a megtestesülés felfoghatatlan csodájában. A képen mindenki hisz. A pásztorok hisznek az angyalok szavának, a királyok, a bölcsek hisznek a csillagnak, a tudásuknak, és követik azt. És természetesen hisz az Istenszülő Szűz Mária: hisz az angyal szavának, igaz egyből megkérdezte az üdvözletkor, de hogyan lehetséges ez. Nincs racionális magyarázat arra, ami vele történik. De ő éppen ezért hisz. A bizonytalanság bizonyosságot szül. A hit mindig mélyebb, mint maga a tudás. Könnyű hinni abban, amit tudok. A hit mindig magában hordja a bizonytalanságot, a nem biztos bizonytalant, ugyanakkor pedig mindig bátorságot igényel, hogy tudjak elindulni, tudjak hinni a nem racionálisban. Ezért példa az Istenszülő Szűz Mária hite. Hiszen ő életveszélyt vállalt fel a hite bizonyosságában.

Ott van a kép alsó sarkában Szent József is. Ő is hisz. Az ő hite azonban, ahogy a festő is megfesti, birkózó, viaskodó hit. Ott van vele szemben az a szőrös, hajlott hátú öregember, aki a kísértőt mutatja. Aki azt sugallja neki, hogy ne fogadd el a gyermeket. Nem a tiéd! Téged becsaptak. Ki tudja, milyen gondolatok dolgoztak Szent József lelkében? Küzdött. Lelki tusában van. De az ő hite erősebb volt, mint a bizonytalansága. Onnan tudjuk, hogy ez igaz, mert tette a dolgát. Nem utasította el, nem távolította el magától a gyermeket és anyját, hanem vette őket, és védte, elmenekült velük. Gondját viselte a családnak.

Az Istenszülő Szűz Mária hite és Szent József hite az, ami a mai elmélkedésünk kiindulópontja. Szeretném, hogyha megértenénk, ha elmélyítenénk azt a nagy igazságot, hogy a hit bizonyosságot és biztonságot ad. Induljunk el a kályhától, vizsgáljuk meg a kérdést a természettudomány szempontjából. Tudjuk, hogy természettudományosan nem lehet Isten létét bebizonyítani. Sem most, sem a jövőben senki nem fogja tudni racionálisan, természettudományosan megmutatni, hogy Isten van. A természettudomány sajátja, hogy miközben egy kérdést megválaszol, valamire rájön, valamit fölfedez, egyből legalább két másik kérdés vetődik fel. Ezek miatt a természettudományos ismeretek száma mindig széttart. Közben a megismerés folytonos, van egy logikus rendje. A természettudományos világ megismerhető, de ezt befejezett múltban sohasem mondhatjuk el. Hiszen egyre növekvő számú új és új kérdés vetődik fel. Ha azt mondjuk, hogy az Isten létét természettudományos eszközökkel nem lehet igazolni, akkor azt is el kell mondanunk, hogy az Isten nemlétét sem lehet természettudományosan bebizonyítani. A természettudományok mindegyikének fontos kritériuma az objektív tapasztalat, a mérés. Ez számunkra legalább két nehézséget okoz. Az első, a már szinte általánosan elfogadott ősrobbanás jelensége. Az ősrobbanás majdnem tizenhét milliárd éve történhetett meg. A természettudomány azonban soha nem tud arra választ adni, hogy miből lett az anyag, az energia, mely az ősrobbanás pillanatában számunkra érzékelhető módon megjelent, s elkezdett a saját törvényével együtt működni, a fizikai, kémiai törvényekkel. Az, hogy a semmiből lett az energia és az anyag, ezt elfogadni nagyobb hitet igényel, mint elfogadni az, hogy az anyagot, az energiát, a világmindenséget egy értelmes, személyes létező teremtette.

A másik – és ne ijedjünk meg, egy fizikus barátomtól tanultam – a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, ami a kvantummechanikából származik. Ez a felfedezés határt szab bizonyos fizikai mennyiségek egyszerre teljes pontossággal való megismerhetőségének. Mit is jelent ez? Vegyünk egy mennyiségpárt. A helyet és az impulzust. Minél pontosabb értéke van az egyiknek, minél biztosabbak vagyunk és pontosabban felfedünk egy ilyen értéket, annál biztosabb, hogy a másik érték pontatlanná válik. Heinsenberg már 1927-ben bebizonyította azt, hogy a természet maga szab határt az emberi megismerés tökéletességének.

Mi, keresztények sokszor egy olyan zsákutcába kerülünk bele, vagy szorítanak bele bennünket, és nemcsak az elmúlt kommunista diktatúra idején, hanem manapság is, hogy aki okos, aki intelligens tudós, képzett, az nem hihet Isten létezésében. De látjuk ezekkel a nagyon egyszerű bizonyításokkal, hogy a természettudomány nem tudja az Isten létét bizonyíthatatlanná tenni.

Világunk nagyon különlegessé vált a modern korban. Európában, Észak-Amerikában, különösen a jóléti társadalmakban az ember elfordult Istentől. Elfordult a hittől, elfordult az egyháztól. Egyesek szerint azért történhetett ez meg, mert az egyház fordult el az embertől. (Ezzel azért tudnék vitatkozni!) Kertész Imre, Nobel-díjas írónk azt mondta, hogy nyugaton az emberek transzcendens árvák.

Azt gondolom, hogy az ember nem elfordult Istentől, hanem befordult önmagába. Évszázadokon, évezredeken keresztül az Isten megkérdőjelezhetetlen volt az ember számára. Ez volt az alap. Isten léte volt a biztos pont. Az ember a természetben élt, nagyon közel a természethez. Megtapasztalta annak bizonytalanságát, ami a termést, az időjárást, az esőt és sok mindent érintett. De volt egy biztos alapja, az pedig a világmindenséget teremtő Isten volt. A mi világunk egyre inkább olyan világgá vált, ahol már mindent az ember alkotott. Egyre inkább a növekedő népességű városokban lakik, hatalmas metropolisok jönnek létre. Azt látjuk, hogy ezekben az óriási városokban mindent az ember alkotott a környezetünkben. Ahova csak nézek, minden ember által létrehozott valóság. Ebben a világban az ember nem tud mással találkozni, csak önmagával, csak az emberrel, az ember által létrehozott világgal.

Kisfiúként nagyon szerettem a budapesti vidámparkban megfordulni. Mindig arról álmodoztam, milyen jó lenne itt lakni, állandóan dodzsemezni, az elvarázsolt kastélyban lenni, vagy hullámvasutazni. Milyen jó lenne itt élni! Aztán, ahogy az ember növekszik, benő a feje lágya, rájöttem arra, hogy a vidámparkban nem lehet élni, mert itt nincs más, csak játék. Az élethez sok minden másra is szükség van. Azt gondolom, hogy az ember elkészítette a saját maga vidámparkját, és ebben akar élni. Ebben az emberi világban pedig azt látjuk, nincs helye az Istennek.

Virtuális világot is létrehozott az ember. Az internet, ami önmagában valóban egy csodálatos találmány, ugyanakkor még inkább önmagába fordította az embert. Sokan ebben a világban élnek, ebben játszanak, ebben teljesednek ki. A valódi világot, az ember által létrehozott világot, a környezetet ki is zárják, szinte csak az interneten, a virtuális valóságban élnek. Isten nincs jelen ezekben a valóságokban. Ez a világ látszólag működik, de elvesztette az alapot. Elvesztette az indulást és elvesztette a célt. Eredet és cél nélkül az emberiség elveszti nemcsak Istent, hanem önmagát is, az emberségét, az emberiességét.

Látjuk ezeket a nagyon aggasztó jeleket: az ember elveszti emberségét, mert kezdi elveszíteni férfiasságát és nőiességét. Apaságát, anyaságát. Elveszti az élet továbbadásának kincsét, amikor megkérdőjelezi az apa és az anya hivatását és szerepét. Elveszti az ember a méltóságát is ebben az ember alkotta világban, ebben a befordult világban. Amikor a magzatok életét és fejlődését vonja kétségbe és próbálja azt manipulálni.

Elveszíti önmagát az ember, amikor legfőbb értéknek a saját maga szabadságát állítja be és istenkeként tekint magára. Ebben a világban sajnos látjuk ezt is, az ember elveszíti a másik embert is, az igazi közösséget, az igazi szerelmet, az igazi barátságot, az igazi családi, baráti közösségeket. A jólétből fakadó, bezárult társadalom nem tud kitörni önmaga ketrecéből. Csak egyetlen út, a transzcendencia, az önmagunkból való kilépés vezethet felfelé. A mi világunk azonban erre is kitalálja a választ nagyon sok valláspótlékkal. Amikor napközben bekapcsoljuk a televíziót, számtalan csatornán látjuk, hogy kristálygömbön, kártyán, kávézaccon, számmisztikán keresztül jó pénzért megmondják a jövőnket. Sőt! Még arra is ígéretet tesznek, hogy elhunyt szeretteinkkel kapcsolatot hoznak létre. Hit helyett nagyon sokszor az emberi hiszékenységre alapoznak. Nemrégiben egy budapesti utcán láttam egy üzletet, nagy betűkkel ki volt írva: jósda. Közelebb mentem, megnéztem a kirakatát. Volt ott minden: feketemacska-babú, kristálygömb, kártya és mécsesek. Olyan tragikomikus volt, mikor észrevettem, hogy ezek a mécsesek mind a lourdes-i kegyhelyről származtak. Valahol nagyon összekeveredett a világunk. Ez a keveredés nem jó. Fila Béla atya olyan szépen fogalmazta meg, mikor azt mondta, hogy az ember bezárta magát saját magába. Ez nem fenntartható. Valaminek történnie kell.

A hit biztonságot ad. A hit bizonyosságot ad. Akkor is így van ez, ha ezt sokan kétségbe vonják. Ismerek egy újságírót, akit zavar a hit, a vallás, az egyház. Azért veszi fel a fizetését, hogy minden héten belerúghasson egyet az egyházba, a hitbe, a vallásos emberekbe. Azt írja, azt mondja, hogy a hit kitaláció, az embert találta ki, mert fél. Ez persze Feuerbach, Nietzsche és Marx óta egyáltalán nem újdonság. Azt mondják, hogy a hit valójában kreáció. Az ember létrehoz magának egy láthatatlan barátot – írja ez az újságíró. Úgy örültem, mikor ezt olvastam, mert egy hitetlen ember gyönyörűen megfogalmazta, hogy ki nekünk az Isten: láthatatlan barát.

Erről mindig eszembe jut az a régi példa, ami valóban megtörtént, amikor egy kolostorban, egy idős szerzetes ült a padon csöndben. Az arra járó turisták közül egy fiatalember odalépett hozzá, és azt mondta: „Atyám, felesleges, amit csinál, hiszen Isten meghalt. Már Nietzsche is leírta” Mire az öreg atya felnézett rá, és azt mondta: „Fiam, tévedsz! Én öt perce beszéltem vele.”

Isten személyes megtapasztalása, a vele való kapcsolatba kerülés nem érhető el, csak a nyitott szív és a nyitott lélek eredményeként, aminek a gyümölcse a hit, ami biztonságot, bizonyosságot ad. A hit mindig egy szabad döntés eredménye. Ha Isten szerette volna, hogy egyértelmű bizonyosságot adjon a hithez, akkor megtehette volna, de nem tette. Mert az Isten az embert szabadnak teremtette. És azt mondta, hogy az istenhit legyen szabadon kimondott igen, úgy, ahogy az elején említettük az Istenszülő Szűz Máriát.

Ahogyan a szél nem tudja a vas- és fémmolekulákat úgy összerendezni véletlenül, hogy abból egy zsebóra jöjjön létre, ugyanúgy a természetben sem valósulhat meg véletlenül egy egyszerű egysejtű élőlény, ami sokkal bonyolultabb, mint egy zsebóra. A teremtő Isten ezt a csodálatos világot, a természetet odaadta nekünk, hogy segítsen a hitre ébredésre.

A hit biztonságot ad. Talán ismerjük Kierkegaardnak csodálatos elbeszélését a vadgalambról. A vadgalamb elégedetten él. Mindennap megtalálja az aznapra szükséges ételét. Szabadon, elégedett életmódot folytat. Egyik nap meglátogatja távoli rokonát, a házigalambot. Elmegy hozzá, és azt látja, hogy ahol a házigalamb él, a földműves udvarán magtárak vannak. Telis tele rengeteg maggal, ennivalóval, élelemmel. A házigalamb büszkén mutatja: látod, egész életemre való élelem van itt. A vadgalamb hazamegy, és elkezd gondolkodni. Elkezd félni. Elkezd félni attól, mi lesz, ha nem lesz meg holnap az ennivalója. Mint egy őrült elkezd gyűjteni. Rengeteget dolgozik. Elveszti tollazata színét, elveszti súlyát, de halmoz, csak halmoz, és még mindig annak a gondolatnak válik rabjává, hogy egyszer talán éhezni fog. Oda jut ebben az elkeseredésében és félelmében, hogy elmegy ő is házigalambnak. Bekerül a házigalambok csoportjába. Nemsokára azonban a földműves tányérján köt ki. Ez az elbeszélés nekem nagyon fontos, mert olykor nekünk is gondolni kell erre a bizonyos levesestányérra. Nagyon sokszor összehasonlítjuk magunkat egymással. A gondtalanításunk receptje pontosan az, hogy hagyjuk abba ezt az összehasonlítást. Az életünk nem a szomszédtól, nem a főnökünktől, és még csak nem is a szüleinktől függ. Nem előttük kell megállnunk, hanem mindig Isten előtt. Nem múlik minden rajtunk, nem múlik minden rajtam. Bármennyire is próbálják elhitetni ezt a reklámok. Nem is a politikusokon, nem is a bankárokon, nem is a világ valóságos és látszólagos vezetőin múlik az én életem. Istennél van a megoldás kulcsa. Ő köré kell fonni az életemet. Előtte kell megállni, ő hozzá kell mérnem magamat. E miatt kell hagyni nőni szívünkben a hitet, ráhagyatkozni Isten gondviselésére. Igen, a hit bátorságot jelent. Ezt láttuk Szűz Márián és Szent Józsefen is. Ezt a fajta belső, lelki szabadságot az Istennek kimondott igen után tudjuk megélni.

Azt gondolom, hogy a hit biztonsága kimutatható. Az én tapasztalatom szerint a hitnek ez a biztonságot adó alapja elsősorban a gyerekeken érezhető. A gyerekeknél tapasztaljuk meg, hogy nagyon érzékenyek Istenre. Számukra teljesen természetes Isten léte. Ők nem kérdeznek mögé. Az Úr ezért mondta, hogy ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be az Isten országába. Nekünk a legfőbb feladatunk csupán az, hogy megőrizzük ezt a gyermeki, belső kapcsolatot Istennel. Egyesüljünk vele, és az ő akaratát magunkká téve próbáljunk meg ráhagyatkozni. Ez az önátadás művészete. Ez a gyermekek sajátja. Ahogy rá tud hagyatkozni a felnőttre, a szülőre, az édesanyára, nekünk is meg kell tanulni így ráhagyatkozni Istenre. Ezért nagyon fontos, hogy a kisgyermek kisgyermekként halljon Istenről. Kisgyermekként legyen tapasztalata lehetőleg édesanyjától, édesapjától, hogy Isten megszólítható, ő szeret engem. Természetes, ha ez a kisgyermek felnő, neki is fel kell tennie a kérdést, hogy Istennel akar-e élni vagy Isten nélkül. De az alapot, amire tudja építeni a hitét, azt nekünk, szülőknek, tanároknak, nagyszülőknek, papoknak kell megadni.

Azt, hogy a hit biztonságot ad, a gyermekek után leginkább az időseken tapasztalom meg. Akárhol szolgáltam eddig, kis faluban, kisvárosban, nagyvárosban vagy Budapesten, mindig ugyanaz a félelmünk jött elő. Ha meghal Marika néni, meghal Feri bácsi és még az a néhány öreg, akik itt vannak a templomban, akkor be kell zárni a templomot. Akkor ki fog jönni hétköznap az esti misére? Mégis mindig azt láttuk, hogy igaz, hogy eltemettük a fentieket, de mindig jöttek újak. Mindig jöttek mások. Mindig jöttek olyanok, akik odaértek a templomhoz. Az életkor megérlel bennünket a hitre. Ez az egyik legnagyobb Isten-bizonyíték. Ez a hit bizonyosságának a bizonyítéka. Az idős emberek ott vannak a templomban. Mikor az ember bemegy egy esti misére, akkor hétköznap ősz fejeket lát. Ez csodálatos. Mert ők tudják igazán, ők megélték, hogy Isten van, és velünk van. Ezek az emberek végig dolgozták, végig sírták, végig nevették az életüket. Élettapasztalatuk van, és ez az élettapasztalat viszi oda őket a templomba. Nem azért, mert ott meleg van, vagy ott több nyugdíjat adnak. Nem. Mert ők megértek arra, és eljutottak oda, hogy itt a helyem, hogy ez a biztos. Mert minden ember elmúlik, minden elfogy. Az idő mindent megesz. Csak egy valaki biztos ebben a földi életben, az pedig az engem szerető Isten. Aki az égő csipkebokorban úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy Én vagyok, aki vagyok. Azt gondolom, hogy az idős ember eljut ehhez a felismeréshez. Kívánom, hogy mindannyian eljussuk ahhoz, hogy Isten van. Értem van. „'ehje 'aser 'ehje” – mondta a csipkebokornál.

Az, hogy a hit biztonságot és bizonyosságot ad nekünk, felismerhető a halál közelében is. Ez a legnehezebb, erről beszélni is nehéz. Talán nem is illik. Megvallom, én még csak huszonegynéhány éves pap vagyok, de sokszor megrendültem már az intenzív osztályon, a Kékgolyó utcában, az elfekvőben, a halál közelében lévő betegek ágya mellett. Sokszor megrendültem, amikor görcsösen kapaszkodnak a kezembe, hogy atya, segítsen, meghalok. Isten nélkül éltem, mi lesz velem. Atya, segítsen, imádkozzon értem! Imádkozzunk, mit tehetek? Ez nem egyszeri tapasztalata a papnak. Ebben a halálközeli időben nagyon sokaknál történik valami, valami elmondhatatlan. A halál közelsége a hitetlenséget is a felszínre hozza. Milyen szép és felemelő, amikor valaki úgy búcsúzik el: „Atya, örömmel megyek. Vágyom a jó Istenre. Nekem itt már nincs dolgom, én készen vagyok. El is indulok.” Ilyenkor eszünkbe jut a mondás, hogy istenhívőként élni nehezebb, de meghalni könnyebb.

Hogy a hit biztonságot ad, az már nem kérdés. Ennek a biztonságnak vannak gyümölcsei is. Olyan gyümölcsök, amik mindig a növekedést, a kiteljesedést, az Isten felé való haladást mutatják. A hit biztonsága megmutatkozik abban, hogy tudunk növekedni a szeretetben. Mi, görögkatolikusok Aranyszájú Szent János liturgiájában mindig elmondunk egy kérést. Azt kérjük az Úrtól, hogy Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk. Az a jó felelet mindig is izgatott engem, és azt gondolom, hogy mindenkit. Mi az a jó felelet, amit az Isten ítélőszéke előtt életem végén mondani kell? Ez a felelet a mi életünk. Az életünkből az, hogy mennyit szerettünk és mennyien szerettek bennünket. Ez az egyetlen dolog, amit magunkkal viszünk. Ez az egyetlen: a szeretet mennyisége, minősége az, ami számít majd Krisztus ítélőszéke előtt. Semmit nem viszünk magunkkal. Ez az egyetlen dolog, ez az egyetlen valóság, amivel el kell számolnunk, ami a jó Istent érdekli. Mennyit szerettél, s mennyien szerettek téged. Egyetlen értelmes befektetése van az életünknek, az pedig a szeretet adása és kapása.

Hogy a hit biztonságot ad, az lehetőséget teremt, hogy úgy éljem az életemet, hogy minden földi javamat erre használom fel. Mindannyiunknak vannak talentumai, adottságai, jó készségei, amit kaptunk. Mire használom fel, az pontosan a hit talaján állva értem meg. Mindazok az anyagi javak, amiért életem során megdolgozom, az évek, amiket kapok, mind arra használódjon fel, hogy erre a biztos hitalapra tudjak építkezni.

Hogy a hit biztonságot ad, azt is jelenti számunkra, hogy megtanulunk nagyvonalúak lenni. Ahogy az ember idősödik, és egyre nagyobb az élettapasztalata, rájön, hogy nagyon sokszor apróságokon, kicsi dolgokon idegeskedik, bosszankodik, ezek miatt múlik el az idő, romlik el a jókedv. Ahogy egy jó házasságban is kialakul ez a „betudom”, „elfogadom”, ”nem teszem szóvá”. Ezt nem veszem fel, elengedem a fülem mellett. Nem idegesítelek fel emiatt téged. Az életünkben is valahogy így kellene megélnünk, hogy az apróságokat el tudjuk engedni. Minél kevésbé legyünk morcosak, kötekedők. Minél inkább tudjunk örülni annak, ami van, és nem azon bosszankodni, ami nincs, vagy éppen nem működik.

A hitnek tehát van egy biztonsága, és ez kellő alapot ad ahhoz, hogy tudjunk befelé élni, belül is élni, gyakorolni a hitet, ápolni az istenkapcsolatot.

Megboldogult Oláh Miklós atya, a debreceni KÉSZ-csoport volt lelkivezetője írja le egy könyvében, hogy nagykárolyi pap korában észrevette, hogy mindig megjelenik a nagymisén egy magas, délceg, de fehér bottal járó nagykalapos ember. Idővel rájött, hogy ez az ember vak. Mégis ott volt minden liturgián. Aztán az is kiderült, hogy nemcsak vak ez a magas, szikár ember, hanem néma és süket is. Vakon, süketen és némán mindig ott volt a vasárnapi liturgián. Talán csak a tömjénnek az illatát érezte az érzékszervével. Mégis tudta, hogy hol van, mi történik, mert a szíve ott volt, a legfontosabb érzékszerve. Ahhoz, hogy belső, lelki életet éljek, a hitünk biztonságot ad, alapot, és ösztönöz, hogy keressem a jó Istent az imádságban. Imádság nélkül nincs kereszténység. Pontosan az adventi idő, a karácsonyi készület hív arra, hogy teret, időt találjak az imádságra.

A hit alapja, a hit biztonsága megtanít minket egy nehéz dologra: arra, hogy megtanuljunk elengedni. Ahogy öregszik az ember, egyre inkább szembesül azzal, hogy vannak korlátai. Egyre több a gyengeség, a betegség. Már nem vagyok képes arra, mint korábban, kopik a testem. Paradox módon ez a kopás, a folyamatos veszítés is gazdagíthat. Ha ezt úgy élem meg, hogy egyre inkább rászorulok a jó Istenre, egyre inkább rászorulok azokra a szeretteimre, akiket én neveltem, akikkel együtt voltam, akiknek az életét könnyebbé tettem, és most ők visszaadhatják nekem mindazt, amit tőlem kaptak. Ez a testi öregedés út ahhoz, hogy megtaláljam a Jóistent. Ha van hitem, akkor tudom, hogy ez nem lefelé visz, ez nem lejtő. Ez egy folyamat, amiben az anyagi világot szépen lassan, napról-napra, évről-évre el tudom engedni. A régi egyházatyák azt mondják erre, hogy ez az átistenülés folyamata.

Ha a hit biztonságából indulunk ki, akkor azt is el kell mondani, hogy az Istenben hívő ember megtanulja azt is, hogy felfedezze és becsülje a másik ember gazdagságát és hitét, a másik ember jóságát, jó szándékát. Ilyenkor az Úr Jézust nézzük, aki mikor találkozott valakivel, mindig a jót kereste benne, mindig a jót emelte ki, mindig a jóra való készséget fogta meg és azt tette szóvá. Soha sem olvasta a fejükre a bűneiket, a hibáikat, mulasztásaikat, hanem mindig megpróbálta kiemelni és hangsúlyossá tenni, hogy te is lehetsz jó. Zakeus, Mária Magdolna, sorolhatnánk tovább a szereplőket, a betegeket. A hit biztonsága erőt ad ahhoz, hogy én is úgy éljem az életemet, hogy a másik emberben krisztusi szemmel meglássam ezt a jóra valóságot.

A hitünk biztonságot ad az élethez. Jézus nagyon sokszor elmondta, ne féljetek. Ne félj, te kisded nyáj!

Nem vagyunk egyedül, még a bezártságban, a karantén idején sem. Igaz, hogy a hitünkkel most még csak tükör által, homályosan látunk, és csak cserépedényben visszük a hitünket. De van hitünk. Az Úr azt mondta: elég neked az én kegyelmem.

Most adventben készüljünk arra, hogy a kisded Jézusban az ember találkozik Istennel. Éljük meg és erősítsük meg a hitünket, hogy biztos alapra tudjuk építeni házunkat.

Makláry Ákos

 

 

A triduum további részei

1. A hit kételyei

3. Legyünk örömhordozók

 

2020-12-16

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks