Bobory Zoltán versei

Három négysoros

A csúcson körbenézve, elfelejted az oda vezető utadat;
Káprázat fölötted, lábad előtt hever az egész világ…

Innen csak a léleknek vezet út föl, a Mindenség felé;
lent mindent fehér, sűrű köd lep el: Ott vár az ismeretlen.
*
Érzed-e, hogy életünkben is vannak tisztítótüzek?
Mindegyik a Jóisten megbánást remélő kegyelméből van.
Újra és újra könyörögni kell érte, mert gyarló ember vagy.
Ő a megbocsájtó Isten, a reménykedő: hogy végül megtisztulsz…
*
A bokron remegő őszi ökörnyál fölé az ég boltozatára
két egymásra merőleges irányban haladó repülőgép
hatalmas, fehér keresztet húzott – néhány percig tart csupán.
Alatta a város tornyainak keresztjei aranylanak…

 

 


Az ámokfutás őrizői

A papírlapokon a költő legújabb verse.
Van belőle elég a fiókban,
hát rajzoljanak hátlapjára az unokák.
   Az egyik kottát ír, a másik neveket;
füstölgő kéményű gőzmozdony, virágok.
Friss, izgalmas élmények aprófái…
Mire a költő új verse végére ér,
tele a papírok – sejtelmes összevisszaság.
   Mintha verset elemezne, próbálja megfejteni;
egyre világosabb, tisztább a kép:
egy tovatűnő világból fellobbanó apró lángok

fénye, villanófény, belső üvegre rögzülő.
   ‒ Hol vannak ettől az én verseim? –
mormolja magában a költő.
   Létünk virágmezejéről érkező üzenet,
nekünk, feledőknek, akik intő szót
kapunk az unokák rajzaiban és
félelmetes, megrázó felismerést:
a te tiszta, őszinte szavaidból lettek
a versek. Az ámokfutás őrizői.  


 


Az angyallá változott gyermek

Ülünk kint a verandán,
a felnőttek ‒ úgy hiszik –
komoly dolgokról beszélgetnek.
Arcukra akkor simul egy-egy mosoly,
ha a gyerekekre pillantanak:
papírlapokra felséges képzeletük
alakjait, játékait rajzolják,
és persze virágokat,
az örökké mosolygó Napot,
édesanyát kitárt karokkal ‒
egyikük öreg nénit, feketében,
sok-sok színes virág között.

Váratlanul székében hátradőlve,
az ég felé néz átszellemülten,
aztán kezébe fújva puszit küld föl,
a számunkra  ismeretlenbe, ahova  
csak a tiszta gyermeki képzelet jár.
Majd arcához érinti ujjacskáját,
szemében angyalok boldogsága;
‒ Puszit küldtem a Dédinek,
s már vissza is küldte – mondja,
aztán előre hajolva játszik tovább;
boldog felnőtt, dolga végeztével…

Bennünk gyönyörű, égi zene szól,
hálaimánkra simogatással
      válaszolt a Jóisten…


 


Túl hetvenen

Éltem immár hetven földi évet,
melyben rám rakódott fájdalom s öröm.
Megállva most azon gondolkodom,
milyen nyomot hagyok ezen a földön.

Mikor talpam alatt nem lesz talaj,
lesznek-e, akik égre tekintenek,
s elmormolnak utánam egy imát,
talán még azt is: nagyon szerettelek.

Ha tudnám, hogy megadod, Istenem,
nemcsak odafönt, nálad lennék boldog,
hanem itt árnyékok között járva is,
mindent szeretnék, bármi terhet hordok.
 

 

Bobory Zoltán költészetét itt mutatjuk be

 

 

2018-06-07
 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks