Bogoly József Ágoston versei

Amiért itt vagy a Földön

Gyere, hozd a csomagodat! A légzésnél vigyázz,
itt por száll. Eső után sár. Nemsokára jön a nyár.
Ne keseredj el, itt rejtve vannak az ideák. Koszol
sok ember és nézi, hogy testedet tépi a tüskebokor.

Miért vagy itt a Földön? Áldozatot hozol, valaki
bánt és csak rajtad keresztül tanul meg szeretni?
Elutasítani? Emlékszel még a szent geometriára,
a színarany gúlafényre és a vadgalambok énekére.

 


Hol van?

Földig hajolva éltél. Sorsod keresztjét vitted.
Vonszoltad mindenhová. Ami fájt, azzal sem
törődtél. Nem szóltál. Kérges kezeddel beszéltél
némán a csorbuló kapának, a fáradó kaszának,
az eke dolgos szarvának. Kerested derült égen
és mocsaras éren, a madárdalos erdőn és éjjel
a hűvös mezőn, kinn a határban. Hívogattad
a hajnali folyóparton. Verejtékes arcodat nem
simogatta. Ha rozsdás szögbe léptél, zuhanó
testedet nem karolta át. Nem szólított meg sehol,
senki? Ez nem lehet. Hiszen érezted, a másik
földtekén esteledik, fáradtan nyúlik el valaki.
Akkor, amikor itt a hajnal kezd tündökölni.
Látod-látod, mégis ott van, szíved mélyén.

 


Aztán, mégis

Nincs időd rá? Nem volt már érkezésed?
Elhessegetted magadtól? Te azt hitted, ez
gyerekes dolog? Ott volt veled ő mindenkor.
Te túlléptél rajta és ezentúl magadnak fájtál.
Mindig gyengéd szeretetre vágytál. Mégis,
néha megkeményítetted a szíved. Kiabáltál.
Mégis, mibe hajszoltad magadat, tudod ezt?
Hallottad, mondták: „Köztetek áll az, akit nem
ismertek.” Először fel sem fogtad, legyintettél,
tiltakoztál. Szívtelen voltál és visszaszóltál.
Aztán jóságának ereje mégis beléd költözött.

 


Mint kiömlő víz a tört palackból

Ha újra megkeresnek a szavak, tudod-e
igazán mi a csönd? A tökéletes jelenlét.
Hangtalan. Csordogáló élet. Ma mit
hallasz meg belőle? A világ, a természet,
a másik ember és közted van igazi kapcsolat?
Próbálsz-e úgy gondolni másokra, mint
önmagadra? Szereted, ha a havazás csöndje
lepi el a tájat? A hóval megrakott ágak emléke,
természeted képe él. Újra hallod: „Békesség
földön az embernek!” Szemhatáron, távolban

hallgatnak a rétek. Beékelődött érzékeid közé
a föld, a tágas tér, a végtelen. Gyermekkorod
teljessége közelít. Megmutatja derűben sugárzó
arcod. Régi emlékképeid olyanok, mint a jövőbe
látó fénykép. Szelíden fordulnak át a mába.
Hirtelen felnőttél. Erősödik az észak-nyugati
szél. Szinte metszi, vágja az arcodat a havas
eső. Egy fiatal nyárfasor szakadó ágakkal,
remegő levelekkel, szívós gyökerekkel áll a
rohanó fagyos szélben. A rideg valóság nyers

jelene hasad, nyílik szét. A favágó fejszéje alatt
a keményfa szokott így repedni. Valamikor
mocsár volt errefelé. Tökéletesen vad földi
kertje volt itt a zöld mohának, lombhullató
fának, susogó nádnak, ezernyi madárnak.
A zsombékos nádi világ mennyei muzsikája
altat el. „Mert elküldi angyalait hozzád, hogy
védelmezzenek minden utadon. A kezükön
hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék
a lábad.” Élő valóságod látta a csillagos éjszaka.

Rendezett volt a Világegyetem, a bolygók
boldogan keringtek a Nap körül. Az éggömbre
rajzolt az idő pásztora. Ember: körtánc gyűrűjében.
Anyaszült mezítelen múltadban porladnak a
fehérre meszelt falak és a leomlott tartógerendák.
Ráébredtél, mit veszítettél el? Köztes világban
élsz, sok a jelentéktelen fecsegés. Szét voltak
szórva a részletek. Te darabokból, töredékekből
raktad össze. Földedről, lefelé és fölfelé irányuló
sorsodról, testedről, lelkedről és gyorsan romló

gyümölcseidről van szó. Óvnod kellene őket!
A fehér nyárfák egymást horzsoló törzseinek
magasában a kéregnyikorgás, mintha emberi
kérdéseket és válaszokat ismételne, szüntelen.
Gyermekkorod teljessége után felnőttkorodban
mi következett? A töredezettség, a folytonos
hiányérzet. Hirtelen fagy. Váratlan olvadás?
Ember és ember között. A teljesülő élet példáját
keresed magad körül? Nem kell messzire menned
érte. A szökkenő élet, a búza kalásza minden

évben fölülmúlja a búzaszemet. Őriznek téged
az angyalok. Őrizd a magot, a búzaszemet!
Csak így tudod magadat megelőzni. Adj magadnak
csöndet! A szilárdan reálisat kerested. Mégis
minden jelképes lett mára már. Törődj a mával,
a múló időben! Mi az, ami igazán számít és mi
az, ami nem? Teljességre vágyakoztál? A kertet
beültetted fűvel, fával, virággal. Harmóniával
itatott át a nyár. Csorbult természet, csúffá tett
nem lehetsz már. Az emlékezet és felejtés mélyén

jártál? Az idő szétfolyik, mint kiömlő víz a tört
palackból. Korábban tudtad, mi a szeretetteljes
csönd. Van-e még jó füled a meghallására?
Van-e bejárásod magadhoz? Valami mindig
elszakad, széttörik és fáj? Jó szándékod él.
A világ, a természet, az ember eredendő szövetét,
repedő vásznát csak a szeretet tudja összevarrni.
Az éj homálya hajnali fénnyé válik. A csupasz
ágak bordázatát, a bokrok rejtekét mindig mutatja
a tél. A termő és születő élet érkező megújulását

felismered még? Saját természeted valóságában jön.
                   Csöndedben ragyog.

 

 

 

Bogoyl József Ágoston költészetét itt mutatjuk be

 

 

 

2022-08-13

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

      Önnek ajánljuk

 

 

   Tegyünk a békéért!

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks