Böjti előidő

Lecsupaszodott a táj,
a ház, minden,
s harmatoz ezüst csillagot.
Madarak, fák, apró virágok 
súgjatok hófehér imádságot,
mégis parázsszínűt,
hogy szebbé váljatok.
Mezítláb köztetek,
mindenség-stációköveken,
fárad a szeretet.
Lám mégis könnyű, mint a hajnal,
hegyek mögött időz a Nap,
körbefog végtelen irgalom.
Keresztem; lélekzsindely, oltalom,
pihen a béke, s Fényt nyit menedékként,
az Öröm az arcomon.
 
 
 
Csillagok lehullnak
 
Csillagok lehullnak,
szétesett gyöngysorok,
szép testük a földön
irgalmat illatoz.
 
Köztük vagyok én is,
ég ihlette világ,
föld szülötte létem
szépségükre vigyáz.
 
Miért a sok bánat?
Tán szeretet-virágnak,
hogy leboruljon minden
Isten-imádságnak.
 
 
 
Írni mindenkinek
 
Írni olyan,
mint tenyérbe venni a végtelent,
s egyetlen mozdulattal,
átölelni az életet,
olykor szökne, szabadulna
tőlem e törékeny lét,
de szelíden tartom,
s fölöttem a csillagos ég.
 
 
 
Irgalma a világ fölött
 
Istenem, mi az egyszerűség?
Tán elhagyni sok lomot, mit hordok,
és szelíden, mint a fák,
mégis Szíved pompájában,
pihenőhelyet adni lepkének, madárnak,
virágot bontani a tavasznak,
s mikor a színes falevelek lehullnak Kezedbe,
már békére készülni.
A csend most öröm.
A téli világ rám köszönt,
s hófedte ágak karjai,
az útmentén keresztként vigyáznak.
Szólalni sem tudok, csak szívem imája sóhajt,
s a kósza szél, irgalmat bont a világ fölött.
 
W. Ábrahám Erzsébet
 
 
 
 
2020-03-31

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1%

 

 

Trianon 100

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks