Boldog lelkek tánca

A fák között bujkáló fények juttatták eszébe a pályakezdés éveit. A fény-ábrák, mint valami kaleidoszkópban változtatták állandó formájukat, ahogy lefolytak a házfalakról, az emberek arcairól, és a járdán előtte eltűntek, új alakot vettek fel.

 

Tele volt reménnyel akkoriban, minden nap új távlatot kínált, mint gyerekkorában, amikor a Mama reggelente óvatosan kinyitotta a gyerekszoba folyosóra nyíló tölgyfa ajtaját, de csak résnyire, mert ha nem így tette volna, akkor mindhárman jajongani kezdtek volna, hogy még ne, még ne tovább, csak egy kicsit legyen még sötét, hadd szokják meg a reggelt, az iskolába menés gondolatát, amelyet be akartak burkolni az utolsó pillanatig az álom-foszlányokba. S Mama először csak épp hogy résnyi fényt engedett be az üvegajtó függönyén keresztül, mire ők megnyugodva fordultak fal felé, mert érezték azokat a jóságos perceket, a halogató késleltetést úgy, mint a zenében, amikor várjuk a lezárást, de azt elodázza a zeneszerző az akkordok variálásával, s így amikor valóban véget ér a boldog gyönyörűségű zene a sok késleltetés után, már bele is törődik az ember a csendbe, mert végtelenségig nem lehet a boldogságot sem tartóztatni, ahogy az üveg ajtó előtti tölgyfaajtó nyílása is mind szélesebbé vált, míg egyszer csak a Mama feltárva a fényt, azt nem kiáltotta: ‒ Reggel van, most már igazán, nincs kecmec, sietni kell! Testvérei még egy picit ráhúztak a felkelés gondolatára azzal, hogy óvatosan előbb a jobb, majd a bal lábukat tették ki, megkeresve a papucsot, és kis pihenésekkel folytatták a nyújtózkodásokat, de ő azonnal a lavórba készített meleg vízbe tenyerelt, s ott bizsergette át magán aznapi teendőit, ahogy később is, immár testvérek nélkül, kezdő-, majd öreg tanárként, egyedül csak önmagát biztatva az iskolába indulásra, a mintha semmi sem változott volna időben.

A reggeli bizsergés felnőttként is megmaradt benne, amikor teaivás közben eszébe jutottak aznapi órái, s a gyerekek, akiket különböző érdekes feladatokkal bízott meg előző napi irodalomóráján, s teaillatban elmerülve máris hallani szerette volna a fogalmazásokat, röpülni akart, siettetni mindent, hogy legalább már a tanórák közepe felé járjon az idő, és megjutalmazhassa magát a tanulói fantázia leleményeivel, hangos csodálkozása dicséretével.  Áprilistól rengeteg tanórai ötlet éledt föl benne, úgy nyíltak ki lassan, megfontolva mint a tulipánok, jácintok, pirosan, sárgán, fehéren, olyan tobzódásban, amelyekről azt gondolta, hogy a tanulókat is örömre sarkallják, s vele együtt írni fogják a jobbnál jobb strófákat, elbeszéléseket, balladákat,  és ez talán igaz is volt kezdetben, mert elő tanítási évében annyi virágot kapott, hogy szerette volna valamennyit a Mama ölébe tenni, elmesélve, hogy a rosszcsontok és jócsontok az első pedagógusnapon a kapuban várták, hogy őket ölelje meg legelőször virágostul, és hogy a sok kis csokrocska olyan óriási kazalra sikeredett, hogy a Keleti pályaudvar aluljárójában azt hitték, ő a virágárus, többen már menet közben vásárolni akarták.

Rengeteget nevetett akkoriban, az öröm ereje szétáradt egész testében, megerősítette a lelkét, önbizalmát, nem is értette ennyi év elteltével, hogy juthatott eszébe az az első tanítási év, talán a mókás arcú, osztály bohóca Tibikére emlékeztető kéregető tette ezt vele, amelyik mindig kacsintott egyet, amikor megállásra kényszerítette az utcán, és csücsörített szájával elkántált panaszával beborította, hogy sajnos nem tudta… mit is nem tudott, és miért nem tudta, tanítványából sem csikarhatott ki soha értelmes mentegetőzést, mert a füllentésnek nem volt veleje, ahogy ennél a szerencsétlennél sem, de türelmesen várakozott a véget nem érő mondandóra és nézte a meglett ember vígan viruló szeplőit, ahogy Tibikéjében is elgyönyörködött valaha, sőt még a rossz helyesírását is megbocsájtotta, jóllehet magyarázatát nem lelte, kétfelé álló vidám lapátfüleiért, és örökös olvasási kedvéért, amelyet nem zavart meg sem a szünetre szólító csengő, sem a tanórai kezdet, akárcsak ezt a flaszteren üldögélőt, aki ha jött a szürkület odahúzódott egy kirakat ablaka elé, hogy ne kelljen kinéznie se abból a másik világból, amelyik a könyveiben kinyitotta előtte a világ ajtajait.

Ám a meleget felváltó szürkület nem volt olyan barátságos, nagyon jól emlékezett tizenéves kora késő délutáni zeneiskolai útjaira, a körmeit olykor lilává változtató hidegekre.

Az Esterházy-kastély ódon termeiben bújt el a hangszerek és zene világa, s neki, már a helyszín maga volt a csoda, félméteres terem-falaival, a parkra hunyorgó ablakaival, cizellált rácsaival. Pedig rettenetesen félt azokon a téli estéken, amelyeken a rosszul világított, platános útról a zongorateremig el kellett érnie.

Az U alakú kastély platánokkal körülvett parkjában verték egymást a száraz ágak a városon folyton átsöprő bakonyi széltől, árnyak imbolyogtak, denevérek hussantak le a templomtornyokból, s a mögé kerülő Nagytemplom árnya az idő előrehaladtával egyre sötétebbé vált. Mintha az életet hagyta volna a Jókai és Fő utcán, erre a kihalt világú térre lépvén hetente két alkalommal.

A félelem karjai ilyenkor orvul átölelték, a cipője murva szilánk-kövecsekkel telt meg, mert véges-végig rugdalta az utat, hogy legalább valami hangot halljon, s hogy azok a gonoszok, amiknek arcuk sem volt, létük sem volt, csak belebújtak a félelembe, és az estülő homályba, mégse bántsák. Hova tűnt ezekben a percekben a nappal oly forgatagos templom körüli, autóbuszra várakozók zsongása, mindenkit elvitt talán valami védett fénybe a távolság, vagy ki tudja, hova keveredtek.

S ő, aki most tükörképét látta vetődni az esti fényben villogó, koldus mögötti ablaktáblán, a koldusét, vagy önmagáét, bizonytalanodott el, ő vajon hova vetődött a sok intelem segítségével?

Meg fogja kérdezni Irmikét, mindenki rokonát, akit illendő lenne már meglátogatnia, mire-kire emlékszik belőle, vagy már annyira egykorúvá öregedett vele, hogy észre sem vett kortalannak nézi ő is?

Irmike a bölcs, százegynéhány éves öreghölgy, maga a történelmi idő, ahogy szokta volt mondani önmaga bemutatásául, miután meghallotta a lift nélküli ház 4. emeletéig szóló lihegését, és kérését gyermekkori milyenségének felidézésére, Irmike már az ajtó nyitásakor határozottan tisztázta, hogy nem akar rébuszokban beszélni, ezért pontosítja a kíváncsiság mibenlétét, afelől érdeklődik-e Amál, hogy ő Irmike, jelen pillanatban milyennek látja küllemét-jellemét, mert hátra felé nem szokása mostanában nézegetni, Szent Ágoston is ezt javallta, szóval ha arra lenne kíváncsi Amál, ami már nincs, ámbár nem úgy ismeri  őt, hogy józan eszét elvesztve öregasszonyok emlékezetében kutatná a múltat, de ha a mostani realitást akarná hallani Amál önmagáról, ezt a tapintatlanságot várná kimondatni általa, mindenki láthatja,  eléggé elhízott, csuda hogy a kedvenc Lyka Károly fotelje nem szakadt le alatta a múltkor, pedig attól őrizzen meg az Isten, mert az még a megboldogult nagyapjáé volt, s ezért mielőtt fellihegett volna hozzá, ki is akarta cserélni valami masszívabb alkalmatosságra, hogy mentse alóla, ami menthető.

Miközben mindezt egy szuszra elpattogta, elővette a lornyettjét, hogy kifigyelje szavainak hatását, s a sokdioptriás üveg óriásira nagyította mély barna szemét, és ő, az ötvenéves Amál nem tudta levenni ezekről a mindent látó szemekről a tekintetét, sőt Irmike lornyettjéről sem, amelyen szemlélte a világot. Irmike ereje nyers szókimondásában rejlett, okosságával először felmérte az illetőt és annak erőtartalékait, későbbi társalgását ettől tette függővé, hogy futni hagyja-e, vagy szó-csörgetésével nekiáll vendége egzecíroztatásának.

Szegény Mama! Mindig tartott határozott nénikéjétől, mert gyermekkora zsúrpartijait nem feledhette, amelyeken Irmike éles hangon utasítgatta, hogyan tegye a lábát keresztbe, lefeszített lábfejjel, hogy női lábaknak látsszanak legalább, mit tegyen az egyenes hátért, étkezés közbeni kéztartásáért, s a szája szélét folytonos nyalogatással hogyan fényezze, ha netán férjet akarna szerezni ezzel az apácák nevelte félénkségével. A Mama évente, ha találkozott Irmikével, utána hetekig szorongott valamiféle képzelt bűntudattól, ő azonban mindig vonzalmat érzett csodabogár léte iránt, gyakori meghívásokra azonban ő sem kerített sort azután a meghökkentő székesegyházi hangverseny után, ahol Irmike teljes száz évvel ezelőtti szerelésében, kezében – általa csak filmekből látott – hófehér csipke napernyővel, szeme előtt óriásméretű, különös napellenzővel, hervatag virágos kalapjával, nyakában elmaradhatatlan lornyettjével és női kelléktára megnevezhetetlen rekvizitumaival jelent meg, jókora feltűnést keltve a szocializmus derekán, amikor épphogy engedélyezték ezt az egyházzenei koncertet. Talán ennek a látványnak köszönhették, hogy a templom megtelt padjaiból azonnal többen ugrottak átadni a helyüket Irmikének, neki pedig volt ideje visszaballagni tizennégy éves esztendejének zenetörténeti előadásaihoz, amelyek sokkal szelídebben értek véget, mint a hangversenyről kiözönlő, lökdösődő tömegé, akiket Irmike átható hangon így véleményezett: régen ilyen viselkedés, fiam! itt nem volt, elkárhozik az ember, nem megnyugszik ebben a nagy taposásban, no és, kérdem én, hol vannak itt a keresztény lelkek?

A keresztény lelkek egy óriási tó körül szaladnak, és addig kell így bűnhődniük, mondta nagyanyja falujában a szomszéd Malvin néni, amíg valaki meg nem szánja őket, hogy földi imáikkal a holtak bűnbocsánatot nyerhessenek. Lám, ő minden este miután a disznókat hazahajtotta a kondás, egy rózsafüzért imádkozik, Istenben megboldogult anyósáért. Malvin néni láttatásai csak évek múltán csillapodtak derűvé a zenetörténeti órákon, Gluck: Boldog lelkek tánca hallgatásakor. Sokáig fájás maradt, hogy a Mama kimaradt ebből a zenéből, még akkor is, amikor ő kísérte a fuvola játékát, a boldog lelkek táncát, a zeneiskolában. Mindent megértett volna!

Jó azért, hogy egyszer csak mégis összeérnek az emlékezet útjai, mert valami megtorpantja őket, és akkor kiélesedik bennük az addig láthatatlan idő ugyanúgy, mint amikor régi fotográfiákon felismerhetővé válik egy-egy jelenbéli arc, akit eddig csak homályosan láttunk.

H. Hadabás Ildikó

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks