Boldog lelkek tánca (2)

A kisvárosban hideg, fagyos telek voltak gyermekkorában. A bakonyi szél, ha behúzódott az utcákba, megdermedt tőle az egész város. Mozdulatlanná vált. Az iskolában is csuda hidegek voltak, s ezekben a napokban a tanárokat sem kapta lángra a magyarázat.

 

A vacogtató délelőttökön a faluról bejáró osztálytársait csodálta egyfolytában, akik a kisebb hóviharok miatt egy-két óra késéssel érkeztek meg a tanítási órákra. Volt valami többlet erő a lányokban, amit a falvaikból hoztak. Derű bugyborékolt belőlük, akár fújt, akár a hőség csorgatta arcukról a meleget. Őket nevezte az iskolaváros bejáróknak.

Néha megirigyelte hangos jókedvüket, amivel beestek az osztályterembe, s megtöltötték a szürkeséget. Mindig kalandokról meséltek, amik napi utazásaikon estek meg velük, fiúkról, akik ezt, vagy amazt mondták, s sokat sejtetően a szemükbe néztek, s ahogy suttogva megosztották kis titkaikat, elpirosodott arcuk izgatottsággal vibrált. Vele, úgy gondolta, soha nem történik semmi. Minden elindulás csak belül, valahol a lélek mélyén formálódott ki nem mondottakká, és a család zárt ajtajú világában. Senkivel sem barátkozott az ő családja. Nem volt tanácsos őket megismerni az utcán. A régi barátok átmentek a másik oldalra, mert mindig nagyon siettek, ha az édesanyjuk ráköszönt egyikre-másikra. Neki fájtak az olyan alkalmak, amikor észrevette, hogy szeretett Anyuskájával milyen kelletlenek. Mire nagyobbacskák lettek testvéreivel, megtudták azt is, kicsodák ezek a surranó, fontos emberek, ahogy néha az is kiderült, hogy nagyapja amerikás vagyonából kik, hogyan vették ki a részüket. Bizonyára, ezek a múltba tekintések építgették benne azt a bizalmatlanságot, ami miatt osztálytársaival a három lépés helyett ő tízet tartott. Két sváb, s egy kemenesaljai padtársán kívül szinte alig váltott szót másokkal, mégis rengeteg mindent megőrzött róluk. Négy évig tartó, figyelőállású pozíciójából valamennyi gesztust, tényszerű adatot emlékezete elraktározott, s tíz-húsz év múltával élesen előhívott.

Lányiskolába járt általánosban, ahogy utána is, mert ekkor még meghagyták a középiskolát mutatóban annak; az az öt-hat fiú, akit bátorságukért felvettek a híres gimnáziumba, alig vegyesítette a tanulói létszámot. Kollégiummal rendelkező, nagy létszámú középiskolába járt, ahol talán csak a falvakból bejárók ismerték egymás múltját-jelenét, ezért voltak erősebbek, szerethetőbbek ebben a közösségben. Ő, amikor a gimnáziumba egyedüli városiként a falusi osztályba került, csak második osztályban merte megkérdezni a nagyon finom arcú, gyönyörű kék szemű Nádasdy lányt, hogy a sárvári Nádasdyak ágából való-e. Ám osztálytársa annyira élénken tiltakozott elvörösödő arccal, hogy soha többé nem próbálkozott tudakolni senkitől, semmit. Még akkor sem, amikor ez az osztálytársa érettségi előtt földhöz vágta a magyar irodalom füzetét, s rátaposva azt kiáltotta zokogva: soha nem ad nekem kettesnél jobbat, soha, akárki írta volna meg a fogalmazásomat! Valóban, az erős ideológiai kötődésű magyartanár, Vili bácsi nem tudhatta, hogy azt az összetiport írást, a gimnázium legjelesebb, idős latin tanára írta meg (testvére a legnagyobb finn fordítóként élt ekkortájt Finnországban), akinek nagy tudását a dunántúli kisváros régi emberei maguk is sokra tartották.

Mégis boldog gyermekkora volt, mert szerette az udvarba zárkózott, otthoni világukat. Akkoriban állandó csodavárásban lebegett. Elfogadott mindent, úgy ahogy volt, nem lázongott semmi ellen, bár nem is ismert olyan saját korabelit, aki ezt tette volna. Mindent felfedezni vágyott. Megtudni, ki kicsoda a kapun túl, de csak úgy távolról. A beszélgetés lakata nemcsak a gondolatait terelte vissza az elnémulásba, hanem a barátkozásét is. Mit is tudott volna egyébként mondani? Azt, hogy odahaza hogyan éltek? Maga sem tudta, hogyan. Olvasva éjjel, nappal. A Mama, és az ő két testvére mást sem csináltak, ha tehették, csak könyvekbe temetkeztek. Megértette volna bárki, hogy Anyuskája miért írta tele apró cédulákon szállóigékkel az otthonukat? Nem beszélve arról, hogy elhallgatni való volt az összes lakásban repdeső bölcsesség. Olvastak sarkutazókról, küzdeni tudó nagy emberekről, akikben volt erő, hogy körülményeikről tudomást sem véve, elérjék céljaikat. Goethe, Lin Yutang, Amundsen, Robert Falcon Scott, a tizenhárom aradi vértanú sorsa, Széchenyi István küzdelmei, a Verne-regények, vagy éppen Hedwig Courths-Mahler giccs történeteinek titkai, mindez örökös felajzott állapotban tartotta mindennapjaikat. A Mama tudta, hogy mi a giccs, sok szívbemarkoló zokogós történetük volt, de nem bánták. Általuk olyan világban élhettek, amelyikben nem kellett órákig a levescsontért sorban állni, s ahol sok, jó történhetett a szereplőkkel. A hétköznapok bilincsei ezekben a giccsekben, régi, filléres kiadványokban, cowboy-történetekben széttörtek. Mindegyikük újra és újra olvasta a család könyveit, a rokonokét, a közelebbről ismert, megbízható szomszédokét, majd amikor a városi könyvtárba gyerekként egyedül is elmehettek, akkor szatyor számra a könyvtárét. Ő, ha egy szerzőt megkedvelt, a könyvtári polcok egész sorát kölcsönözte tőle. Először a meséket, abból is a különösebbeket kedvelte, a régi kiadású kínai és Bazsov-meséket, később jöhetett az összes Gárdonyi, Mikszáth, Maupassant és a könyvek életeinek végtelen labirintusa. Tizennégy éves korára fejében és szívében már az izgalmas múlt édes mérge dolgozott. S elkezdte látni városa házait, ízlelgetni a minőséget kínáló tanári tudás áthallásos üzeneteit, s meghallani az elhallgatott mondatokat, történelmi évszámokat.

Valószínű, osztálytársaival ugyanez történhetett! – ismerte fel. Megtapasztalta, hogyan adták fel rejtőzködésüket a képzőművészeti és zenei órákon. Emlékszik, mennyire meglepődött, amikor az iskolapadban mögötte ülő lányok éltek az iskolai zongoratanulás lehetőségével, ám mivel hangszerük nem volt odahaza, ezért papírlapra rajzolt zongorabillentyűkön gyakorolták órákon át a feladott zongoraleckét, különösen, ha a „nemszeretem” órák unalma elkezdődött. Kitartó szorgalommal skáláztak, s néha már ő is hallani vélte az erővel megnyomott papír-billentyűk megszólalását. Megértette a kitörni vágyó lányokat. A művészetet kedvelőket felnőttként is mindig szívébe fogadta, akár koldusként nyikorgatták hangszerüket, akár néma zongorán játszottak. Anyuskája őt már ötévesen zongora mellé ültette, s mivel pénzük nem volt, az öreg, lengyel származású zongoratanárnőt dióbéllel, kertben szedett gyümölccsel fizették meg. Olga néni, Anna-templom melletti lakás-óráira már óvodásként egyedül elmehetett, mert nem lakott tőlük távol. Nagyon szerette ezeket a heti kétszeri találkozásokat, mert kanyargós, régi házak óriási kilincseivel találkozott a kis utcákon, ahol eddig számára ismeretlen emberek hajoltak ki barátságosan az ablakokon, és az almás pite finom illata szállt. Ő mindenre kíváncsi volt. Ma ebből, sajnos jóval kevesebb adatik számára.

Olga néni óriási szobában tartotta zeneóráit, a szoba ablakai az Anna-templom téri dombra néztek, s ez a domb a pestis áldozatban meghaltak temetőjéül szolgált a régmúlt időkben. Borzadva bámulta a dombot kisgyerekként, rá nem mert volna lépni füves gyepére, alatta a szépen egymásra fektetett holtakkal – ahogy képzelte. Olga néni a székéből egyedül nem tudott felkelni, mert paralisisben megbénult lábai gyengék voltak. Hatalmas, körben föltűzött kontya jóságos arcot keretezett, ám neki elég ijesztőnek tűnt, amíg meg nem szokta, hogy tanárának csak a kezei és a hatalmasnak tűnő feje mozgott nagy intenzitással, miközben törzse mozdulatlan maradt. Mégsem ezt fogadta el nehezen, hanem a szoba magas ablakait, amelyek mellett a Bösendorfer állt. Az ablakszárnyak köze tele volt kövér vagy vékony lábú, parányi és óriási pókokkal, amelyek intenzíven szőtték hálójukat, és gyarapították a kis pókok állományát. Akkor találkozott először a számára addig ismeretlen nézőponttal: a hasznosság sokkal fontosabb a látványnál, akár a szépségnél is, s ezért életben kell hagyni ezeket a félénk állatokat. ‒ Téged nem bántanak, megeszik a legyeket ‒ mondta Olga néni virágos jókedvvel, elborzadt arcára nézve. Ő inkább a legyeket választotta volna, de ezt nem merte elmondani. Azért mindig megnyugtatta, hogy a pókok serege a két ablak között lebeg, szaladgál föl, s alá, bezárva különös terráriumába. A tél keménységében kicsit mozdulatlanabbakká váltak – talán ezért, talán az Anna-dombi hócsatákra kipillantva, az ablakra nézés iszonyát lassan fölváltotta benne a téli derű.   

Olga néninek a nevével jó ötven év elmúltával, véletlenül találkozott az Alsó-városi temetőben, az 1848/49-es honvédhadnagy, Perlaky Géza elhanyagolt márványobeliszkjén, amely mélyen megrendítette. ‒ Ki volt az ő zongoratanárnője, akit gyakran talált négykezest játszva az Anna-templom orgonistájával, a „megfigyelővel”? A szó tartalmát akkoriban nem tudta értelmezni, de annyira óvatosan ejtették ki előtte, akik merték, hogy elraktározta emlékezetében. Ő csak csodálatos zongorajátékukat őrizte, hallotta magában! Olga néniék négykezese hatalmas erővel töltötte meg a lakás összes szegét-zugát, s ő akkor úgy hitte, hogy az utcát is, és ehhez a szépségéhez nem talált szavakat sem, amikor odahaza mesélni akarta a csodát, amit az a két ember egy időben létrehozott! Betöltve a nyolcadik évét, már zeneiskolába járhatott, s annak fegyelmező, metronóm-ütésű légkörét csak ezért, az Olga néni világú zenei élményért viselte el. Titkon remélte, hogy egyszer Anyuskája az ő muzsikáját meghallván, ugyanúgy fog felsóhajtani, mint Beethoven: F-dúr románcának, Liszt: Szerelmi álmok-jának, Chopin keringőinek hallatán: ‒ Mindig ilyen zenében szeretnék élni!

Vágya haláláig vágy maradt csak.

H. Hadabás Ildikó

 

2018-01-17

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks