Boldog lelkek tánca (3)

Amál, akárhogy próbálkozott körül írni, még ha csak gondolatban fogalmazta is meg, hogy ne hasson kíméletlenségnek, mégis az maradt. Már gyerekként megérezte, hogy apai nagyapja és a Mama között nincs szeretet. Csak pengeélességű udvariasságok. A cselekedetekben megnyilvánuló figyelmességek, s a szívből a száműzetés.

 

Soha szóváltás, némaságokban erősödő távolodások. – Apu, kérem! – mondta a Mama, ha valamit kérdezett Nagyapjától. Akkor ő, Amál még nem tudta, hogy Anyuskája ridegnek, zártnak érezte azt a szűkebb világot, amibe házasságával csöppent. Önzőnek találta amerikás apósa magatartását. A pénz által megvehető mindent! Apósa vagyont a vagyonnal akarta házasítani, ám ezt egyik fiánál sem sikerült megvalósítania. Sőt! Anyuskának elvei voltak, súrlódásra alkalmasak. Keményen tartotta magát a neveltetéséhez, amiben az igen tisztes puritánság mellett az olykor életveszélyes igazmondást, és a humán értékek pénzzel nem vásárolható fényét csillogtatta meg kétes helyzetekben. Hozományul csaknem ezt hozta házasságába, a 48-as eszmék tisztelete mellett, ami leendő apósának óriási bosszúságot okozott. Amál, visszagondolva ezekre az időkre, okosnak tartotta a Mamát, aki belátta, hogy a külvilág megbotránkozna, ha nyíltan közölné a családi rejtekben lapuló érzelmeket, így hallgatott. Gyerekeit azonban mindig a nagyszülők legnagyobb tiszteletére kötelezte. Amál azonban megérezte a hideget, ha a Nagyapja és a Mama egymás mellett álltak. Mindig ki akarta szakítani a Mamát a körből, nyűgösködött, de nem sokra ment vele. Ilyenkor behunyt szemmel erősítette fel magában a hangok ide-oda pattanását. Még nem ismert a világból semmit, s annyi kacskaringós érzelem vette körül, ami mindig más alakban mutatkozott előtte, hogy jó darabig megelégedett a figyeléssel.

A másik nagyapja, hát igen, a másiknál nem kellett tipródni a szavakon. Mókás nagyapja volt ez a messze élő, Mama „apuskája”, aki ha látogatóba jött hozzájuk, mindig számítani lehetett valami váratlanra. Az biztos, hogy folyton megbotránkoztatta tetteivel, szavaival a környezetét.

‒ Fiacskám ‒ simogatta meg Amál fejét ‒, zenélj egy kicsit papuskádnak, s kapsz érte 10 forintot, amin azt vehetsz, amit akarsz! Rengeteg pénz volt ez, amit abból gondolt, hogy a Mama kölcsönkérte, ötven fillért hagyva a tenyerében. Ő tudta, hogy a Mamának nincs semmi pénze, neki meg valójában nem volt szüksége rá, megelégedett az ötven fillérrel, s örömmel szaladt a házukkal szemben lévő trafikoshoz, négy darab karamellás cukorért. Jó kemény cukorkákat kapott érte, órákat töltött a szopogatásukkal, de tökéletesen boldog volt. A nap ragyogott az utca hársfái alatt a trafik környékén, ő pedig a karamellákkal a fényt is hazavitte udvaruk tömör lombú diófái alá. Csupa édes illat vette körül, a bogarak zsongtak a spireák fehér virágain, ő ringatózva a hintán, az ínyén elomló édes ízzel szopogatta egész délután a váratlanul kapott boldogságot. Amálnak a karamella, élete végéig ezt a délutánt idézte emlékezetébe.

Most, hogy ott tipródott a cukorkák hegye előtt a boltban, megvidult, hogy nem kell választania a tengernyi ízből, hogy ajándékként mit vehessen az egyik rokon kislánynak. Talán a gyermekkori érzések is ezért jöttek elő, mert tanácstalankodott. ‒ Mindenre válasz érkezik egyszer, csak ki kell várni a maga idejét – bölcselkedett gondolatban. Amikor értelmével már felfogta a világ dolgait, magyarázatot kapott szigorú nagyapja lassan megváltozott viselkedésére. Megrendítette fiatalságának kegyetlenül nehéz sorsa is, amiért soha nem panaszkodott. Szófoszlányokból kiderült számára, hogy az Amerikában szerzett vagyon elúszott. Nagyapja büszke tartása nem tört ugyan meg, de az idő előrehaladtával, öregedve, emberibb lett. A városból kiköltözött falura, azt gondolván, hogy az ott megmaradt kisebb birtokán, szőlőt művelhet, gazdálkodhat eltűnvén a világ szeme elől, ha már amerikai erdeibe nem térhetett vissza. Városba belátogatásaikor mindig térdzoknit viselt, térd alatt kapcsolt bricsesz nadrággal, és furcsa kabáttal, olyasmi holmikkal, amiket környezetükben nem hordott senki.  Néha ő is elkísérte városi sétáin. Ilyenkor végigmentek a fő utcákon, ahol igen ritkán találkoztak a régi világ embereivel. Bár azt gyerekként is érzékelte, hogy nagyapja valahová oda tartozik, ahova nem tud visszatérni. Úgy, mint amikor álmodik az ember, és felébredvén kirekesztődik a másik világból.

A zene Mama akarata által vált életük részévé. S apuska-nagypapa megérkeztével még nagyobb jelentőséget kapott a nap bizonyos óráiban. A szieszta után. Papuskának kívánságlistája volt, és miután azokat elzongorázta, ő maga folytatta a megtanult zenedarabok bemutatását. Papuska elragadtatottan hallgatta ilyenkor. Sikerült elhitetnie vele, a hat-hét évessel, hogy amivel ketten foglalatoskodnak, igen nagy ajándék az ember életében. Mert nemcsak a zongorázáshoz kell ám tehetség, hanem annak meghallgatásához is! Papuska ilyenkor kis kiegészítőket tett a stílusérzékről, a minőségről, bár ő mindezt nem egészen értette, de ráérzett, hogy nem szomoríthatja el egyetlen csodálóját olyasféle beszámolókkal, hogy a Mama egyik ismerőse azt mondta múltkori, utcai találkozásuk alkalmával: ‒ Asszonyom, jobban tenné, ha nyelvekre tanítaná a gyerekeit mindenféle művészetek helyett. A szépelgés és haszontalanságok ideje már lejárt, megtapasztalhatta! Amál lopva fürkésző tekintete észrevette, hogy a Mama összeszorított szájjal bólogatott, mert a jó tanácsot az az ügyvéd adta, aki időben figyelmeztette a családot, hogy édesapjuk jobban teszi, ha egy időre eltűnik a városból. Ez tizennégy évig sikerült neki. A Mama bólogatott, és továbbra rendíthetetlenül gyakoroltak testvéreivel.

Szóval papuska nemcsak a zenét szerette, hanem a képzőművészetet is. Hatalmas albumokat cipelt messze lévő könyvtárából, és elmagyarázta, miért szép egy meztelen női szobor, amin ők gyerekek, nem győztek nevetgélni. Amál hallotta, édesanyjuk titokban hogy dorgálta meg a bűntudatosan pislogó apuskáját. Gimnáziumi éveiben vissza-visszarémlett gyerekkorából, művészettörténeti órákon, egy-egy festmény, szobor, s papuskája lelkesedése.

Gimnáziumban nem akárki tanította őket! A. Tóth Sándor festő- és bábművész, neves cserkészvezető és lehetett volna még sorolni – ha mindez fontos lett volna akkor számukra – merengett el Amál. Már kisgyerekként észrevette, hogy egy utcában lakik azzal a furcsa tartású, házuk előtt elsétáló, hátratett kezű emberrel, aki megállásra kényszerítette minden alkalommal, különös, figyelő nézésével. Ilyenkor lehúzkodta felkunkorodó szoknyáját, s megnézte a kezét, hogy elég tiszta-e, pedig senki nem beszélt arról – amíg meg nem kérdezte egyszer –, mit is csinál ez a szigorú nézésű, komoly ember. A külső nyűgözte le alakjában: kis csokornyakkendője, egyenes tartása, összeszedettsége, amellyel nem is ment a városka utcáin, hanem rugalmas, mégis katonás lépésekkel vonult, vakítóan kék tekintetével mindent látva.

(Különleges, és jó tanár volt, – rá nemcsak Csoóri Sándor, Nagy László emlékezett vissza életük alakítójaként, hanem mások is – aki ellentétben a korszellemmel, látni akarta megtanítani növendékeit. – Olvasván a napilapokban a mai szülők, diákok ombudsmanhoz írt reklamálásait az iskolai életről, bizony azt hiszem – gondolta Amál –, a tanár úr problémás tanár lett volna a mában, következetes szigorával, cserkészvezető múltjából adódó, érzelmeket-intelligenciát karban tartató igényességével, helyes önismeretre nevelésével. Mert A. Tóth Sándor megmaradt örök cserkészparancsnoknak, s nem vegyült holmi felhígított eszmék képviselőivel, iskolai szünetekben sem trécselt a tanári karban, hanem a folyosón sétálgatva némán, vagy beszédbe elegyedve figyelte az életet.)

Magyarságát nem titkoló emberként nevelt a szocializmus esztendeiben is. Amál jól emlékezett főleg sváb származású (többségükben katolikus vallásukat gyakorló) osztálytársaira, hogyan hajtották le fejüket maguk elé nézve, amikor a tanár úr művészettörténet-órán megkérdezte, mit látnak a képen.  Nagyon jól látták valamennyien, vele együtt, hogy a tankönyvükben bibliai történeteket mintáztak meg elmúlt korok művészei, ám mivel a bizalmatlanság mindenkibe beleégett, párttag, fiatal osztályfőnöküktől többen tartottak, így senki nem válaszolt semmire. A. Tóth Sándor ekkor a csöndjükre válaszolva, megtanította kérdezni az osztályt. Amál nagyon élvezte, hogy az ő óráin a világ olyan lehetett, amilyen odahaza: oldott légkörű, kíváncsiságra éhes, és válaszoló. Ha a városban tanítványai összefutottak vele – ő nem félve esetleges feljelentésektől, pedig nagyon is előfordulhatott volna – templomokon, szépen díszített, stukkózott házakon, köztéri szobrokon magyarázta el a barokk, vagy copf stílusjegyeit, s csak azután eresztette el a zavart gimnazistát, ha az odafigyelve a mondottakra, meg tudta ismételni a hallottakat. Csoóri Sándor, Nagy László, és a falvakból iskolába került kisdiákok így nyíltak ki és lettek azzá, akik. Amálnak mindig ez a múlt jutott eszébe, ha bekíváncsiskodott a fővárosi kapualjakba, udvarokba. Papuska sem hagyta soha magára töprengéseiben, s ha náluk időzött, a legeretnekebb kérdést is fel lehetett tenni neki. Egyedül neki. Még olyan esetben is, amikor a földszintes házak valamelyik ablakából hangszerjátékot hömpölygetett az utcai nagy meleg, s ők nem tudták kitalálni a hangfoszlányok szerzőit. Papuska ilyenkor behallózott a nyitott ablakokon, és udvariasan megérdeklődte.

Ámerikás nagyapjuk – így mondták a ház lakói, ámerikás – idővel bele-belehallgatott zongorázásukba, mígnem a Gyere Bodri kutyámat dúdolgatta egyre többször, amiért Amál lassanként megtanulta a magyar nóták futamait, csakhogy kedvére tegyen, a Mama bátorította is erre, zordságának enyhültével az apai nagypapának.

Ó, Istenem, a Mama, ez a Mama! – sóhajtott föl Amál, belesajdulva hiányába. Szülőföld szagért legközelebb hazautazom! – mondta ki elhatározását, miközben óvatosan bekapott egy lengyel karamellát, az ajándék zacskóból.

H. Hadabás Ildikó

 

 

2019-01-06

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks