Boldog lelkek tánca (4)

Amál, ahogy letette lábát a vonat lépcsőjéről a peronra, mélyet sóhajtott. Minden mozdulatlan volt körülötte, mintha a vonat is csak véletlenül állt volna meg a kisvárosban. Szokatlan csend vette körül. ‒ Ez most már mindig így lesz ‒ gondolta.

 

Valamikor, mielőtt még borzalmas építménnyé tatarozták volna a monarchiabeli állomás épületét, jókedvű zsivaj hallatszott a peronról, amelyet megtöltöttek az apró falvakba utazók batyuikkal, ízes beszédükkel, nevetésükkel, és a pincéreknek odaszóló rendeléseikkel. Ha épphogy jó volt az idő, csak egy kicsit szomorkás, az utazókon kívül a környék gyáraiból is beültek a vasúti étterembe az emberek munka után. Nem is annyira az evésért, talán inkább a beszélgetésért. A hideg hab ki-kicsordult a sörös poharakból, ahogy a pincérek tálcán egyensúlyozva letették a vendégek asztalára. Amál a jókedvükre emlékezett legszívesebben. – Hova tűnhetett el a beszéd? A beszélgetés hangja? ‒ Elment a beszéd az alsóvárosi temetőbe, az öregekkel együtt, akikhez most eljöttem – játszott el magában a lehetőségekkel. Majd eszébe jutottak gyerekkora legkedvesebb regényei, amelyeket mielőtt elhozott volna a városi könyvtárba, hogy vigye el, aki szeret olvasni, még egyszer újra kézbe vett. Tavaly, egész nyáron ezeket olvasta. Ahány történetet felidézett a kötet, emlékezett a helyre, s a hangulatra, ami elfogta azokon a hosszú, nyári délutánokon, vagy a téli cserépkályha mellett. Reménykedve gondolt arra, hogy talán a könyvtár megtartott a sokládányi könyvéből valamit, mert akkor biztos lenne benne, hogy a gyerekkorát nemcsak a temető őrzi, hanem a városi könyvtár is, az ex librisével.

Amál a szállodáig a girbegurba közléken akart végigmenni, mert azt gyerekkorában is nagyon szerette. Falun azt mondták volna, a kertek alatt sietett, de a városban a kerteket elnyelték az egymásnak épített kőfalak, amelyekről csak a kertszomszédok tudtak. Az utca felőli házsorokon nem nagyon látszott, milyen keskenyedő-szélesedő egymáshoz nyomulásban záródtak a házhelyek. Bizonyos városrészeken patakocska is bujkált, s így, ha kertek alatt nem is, de a közléken kikerülhette az ember a sétálókkal telített utcákat, a forgalmat. Az állomástól most errefelé vette az irányt.

Amál soha nem érezte a magányt ebben a városban. Gyerekkorában sem, s most egyszál magában maradtan sem. Élvezte a Gróf út hosszú platán sorát, amely a várkastély mellett elvezette a Fő térig, a malomkerék formálta térig, amelyből utcácskák szaladtak körbe-körbe. A templom állt középen, óriási tornyával, impozáns külsejével. Uralta a teret és a várost. Nagynénikéje e templom kórusában énekelt. Igaz, másikról nem is hallott. Ezt az egyet is épphogy megtűrték. Csak öregasszonyok énekeltek akkoriban, amikor még neki is volt hangja, és szeretett volna kórustag lenni, ám mivel azt gondolta, hogy csak idősek élvezhetik az éneklés mámorát, a karzat csigalépcsőjén meg sem próbálkozott felmenni. Nagyheti szertartásokon, a sok reszkető hangú énekes csak kerülgette a passióének dallamát. Különösen a magasságokban, vagy a gyér számú basszus mélységeiben. Amikor már egyedül járhatott gyerekként a városban, mindig ide ment misére. Megrendítő volt az az első alkalom, amikor a misén meghallotta a kórust. Váratlanul hangzott fel, legalább is számára, a passió, és szinte megrémült a felvisító, reszkető hangú áriáktól. Olyannyira, hogy illetlenül hátrafordult, mintha azt akarta volna megtudni, hogy az orgonát körbevevő angyalok mit szólnak hozzá. A borzongás később elmúlt. Úgy megszokta az énekkari hangzást, hogy a nagyhét közeledtével már vágyakozott szereplésükre. Megragadta a történet drámája, a megszólaló emberi lélek. Egyik nénikéje ugyancsak kórustag volt; később ő maga mesélte, hogy kicsit szerelmes a kántorba, persze csak plátói módon, s ezért otthon is gyakorolta az énekeket. Ők sokat nevettek testvéreivel, amikor röcögtette a hangját. Így mondták: ‒ Margitunk röcögteti. Szerették ezt az apró termetű, gömbölyded, kiszámíthatatlan nénikéjüket. Csupa jóság és misztika volt. Meséiben a halottak mindig visszajártak, mert az elmúlással nem tudott megbarátkozni harmincöt éves fia halála után. Vallásos áhítatába mindig belefért valami babona is, kis borzongás, amelyet egy átfutó szellő remegése a leveleken már életre tudott kelteni. S Amál, most, hogy elhaladt valamikori háza előtt, felidézte a hangját, s megérezte a tátikák édes illatát, amelyekkel teleültette kertjét. Amikor virágoztak, minden első világháborús katonasírra gyönyörű csokor színkavalkádot helyezett el belőlük, a távolban eltemetett fiára gondolva.

Margit nénikéjével különösen Amálnak teremtődött valami bensőséges kapcsolata, akinek a tátikás kert közepén üldögélve mesélt fiatalkori nagy szerelméről, az álmok eltűnéséről, mert szegény lányt, akármilyen szép volt, nem vehetett el egy katonatiszt. – Az én Drágámmal – így emlegette ‒ egymás kezét fogva majd egy éven át sétálgattunk. Margitkát „az én drágám” csak Picikémnek szólította, mielőtt más városba áthelyezték volna. A családi nincstelenségből más kiút nem kínálkozott számára, mint a házasság. Haláláig tartó, sajgó fájdalmakkal ment hozzá egy szintén ágrólszakadt, román-magyar családból származó csendőrhöz, akinek biztos fizetése volt. Csendőr múltja után parkőrként vált a rendszer számára láthatatlanná. Nem feledve a valamikori vezényszavakat, rendre utasította a hatalmas platánok alatt szófogadatlan gyerekeket, szemetelőket. Kordában tartotta a játszótéren hajóhintázók és bilikákozók játszó idejét. Igazságosan működtette a lengőhinták használatát is. Flóri bácsinak hívták. Igen ritkán szólalt meg, de erre nem is volt szüksége, ha a botjával jelzett. Margit nénit ugyanígy vezényelte, amikor egy kirándulás alkalmából rájött, hogy menyasszonya szégyenlősen keresgél, forgolódik valami guggolós hely után: ‒ Fiacskám! ‒ ripakodott a fiatal lányra. ‒ Egy-kettő, menjen arra – mutatott botjával a bozótos felé.  – Ne szégyenlősködjék nekem!  Flóri bácsival nénikéjüknél ritkán találkozhattak volna, ha az nem vonul rögtön a szobájába. Jó ideig, gyerekként azt gondolták, hogy nem tud beszélni. Amikor szúrós szemével rájuk nézett, igyekeztek távol kerülni tőle. Margit nénijük szerint nagyon jó ember volt, aki fiuk halála után még azt a kevés szót sem használta, amit ismert. Amál szülei előtt örök titok maradt, hogy mire gondolhatott, amikor elküldetvén a parkőrségből, egész nap mozdulatlanul ült, és csak nézett maga elé. Szinte észrevétlen ment el az életből, a temetőbe. Flóri bácsiból csak a neve maradt.

Amál a kerítésük mellett elhaladva, maga számára váratlanul, tenyerébe vette a kilincset. Lágy hajlású, régi, bronz kilincs volt. Valami melegség áradt a finom hajlatából, jól emlékezett gyerekkorából a fogására. Mindig örült, amikor a húzogatós csöngő kihallatszott az utcára, és a kilincs óvatosan megmozdult, a kapu résnyire nyílt. Amálban összecsúszott az Idő, ebben a tenyérhez simuló kilincs-emlékezésben.

Megfordult, hogy láthassa a Nagytemplom tornyait, mert Margit nénihez a templom ugyanúgy hozzátartozott, ahogy a temető, s szinte hallani vélte a kórus operett stílusú éneklésmódjába belesimuló egyházi énekeket. – Az öreg kántor mégiscsak elvezényelte ünnepeken a kórusát! – mondta nagy elégtétellel nénikéje a tátikás-kert közepén.

‒ Szaporáznom kell ‒ gondolta Amál ‒, mert különben estig sem érek oda… arra az udvarra, amelyik már csak az enyém. Egyedül.

H. Hadabás Ildikó

 

2020-01-24

 

Kapcsolódó írások:

Boldog lelkek tánca

Boldog lelkek tánca (2)

Boldog lelkek tánca (3)

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks