Boldog lelkek tánca (5)

Hol vannak már a kertem diófái! – sóhajtotta Amál, amikor kiegyenesítette a derekát. Mostanában, amióta elhagyta a hatvanat, megérezte a sok sétafikálást a háta, dereka. No, meg a rossz tartásban javított gyerekdolgozatokat! – Talán már az is fáradtságot okoz nekem – sóhajtotta, – hogy álmaimban folyton gyalogolok.

 

Évek óta egyedül élt, tehette hát, hogy haza-haza vonatozzon szülővárosába, majd este visszatérjen fővárosi lakásába. – Vajon melyik is az ő otthona, az, amelyikből elindul, vagy amelyikbe megérkezik? Megérkezik-e egyáltalán a nappalokban valahova is? – töprengett el. Hirtelen eszébe jutott, hogy a múlt hónapban, amikor látni akarta egykori udvaruk oszlopos folyosóját, kora reggel már vonatra szállt azért, hogy kilenc óra tájban bekukucskálhasson valamikori házuk kapujának résein, ahogy régen tette, amikor még a Mama sietett felé a hosszú udvaron, meghallva a csengőszót… – s ekkor valaki váratlanul kirántotta a kapuajtót, mire ő térdre esett az ismerős küszöbön. Nem győzött magyarázkodni, mert bár jóban volt a ház új tulajdonosával, tudta ő azt, hogy egy öregasszonynak mégsem túl illendő leskelődni. Miközben magát dorgálta a gyerekességéért, nem értette, miért nem látta meg a réseken, a bezárt kapu felé haladót. – Bizonyára a múltba nézett, mint oly sokszor mostanában, mert oktalanul abban reménykedett, hogy a diófás kertjük fogadja! Vagy beszögezték volna a réseket, amely nekik nem jutott eszükbe? – morfondírozott, majd elmosolyodott: – Hogy is jöhettem diófa-nézőbe, mikor azokat rég kivágták, már gyermekkorában, mert alig fértek el a keskeny telken. A Mama a napfényt szerette, ő meg a tömött koronájú fákat, amelynek leveleit a ház első lakója oly szívesen dörzsölgetett, illatába temetve arcát. Amálnak már kicsiként is tetszett mindez, s miközben áhítattal nézte a szomszéd szippantgató gyönyörködését, elhatározta, hogy ő is ezt fogja tenni ezentúl, s ettől kezdve minden levelet megszagolt, néha kézfején megtartva az illóolaj finom keserűjét. A favágók szíve bezzeg nem fájt, amikor egy reggelen nekiálltak mindhármat kivágni, hogy a sötét árnyékot eltüntessék udvarukról. Nevettek, amikor ő átölelte széles törzsüket!  Amál pedig bizonyos volt abban, akárhányszor a levegőbe szagolt, hogy az ő házuknak diófák nélkül is diófa illata maradt, egészen a Mama haláláig.

A házak kertjei ezen a városrészen a tornácos folyosók végétől lefutottak egészen a Tapolcáig. Az öreg folyócska a kertek alatt gyors sodrással végig kanyarogta a várost – mindezt persze nem láthatta az utca embere. A kinti világban öreg, hulló vakolatú házak sorakoztak nem egészen egyenes vonalban. Némelyik homlokzatát ál-timpanonnal emelték magasabbra, hogy előkelőbbnek tűnjék, pedig még látszatra sem volt az. Szerény, polgári házacskák maradtak megemelt homlokzatukkal is, akkoriban kulcsra sohasem zárt kapuikkal. Amálnak, okosodván, nagyon tetszett ez az építészeti furfang. Legalább ezen lehetett mosolyogni, mert az utcán az ötvenes évek közepén jobb volt hallgatni, vagy csak suttogva beszélni mindarról, ami fontos volt. Amál túlságosan zsigereiben hordozta az óvodáskori komor éveket, különösen azt, amelyikben kegyetlen tél köszöntött rájuk. Rágondolva, mint egy kiélesített fotográfián úgy látta magukat kisgyerekként, ahogy rengeteg meleg ruhában tömörültek a kályha mellett testvéreivel, kezükben egy-egy mesekönyvvel, hogy testben-lélekben felmelegedjenek. Amál emlékezett, hogy még a kályhának vetett hát meleg biztonságában sem tudta emlékezetéből elűzni azt az öregembert, aki nem messze az ő otthonától, egy hosszú, utca-frontú ház falához támaszkodott, vagy olykor ült a kocsivetőn vékony ruhájában. Az arca szinte fekete volt, és soha sem szólt senkihez, csak a földet nézte. Neki úgy tűnt, mintha a nagy szárnyas ajtó egyik kapufája lett volna emberré faragva. A jeges bakonyi szél, amikor átfújt az utcákon, akkor ez az ember, kékre fagyott arccal belenézett a szélbe. Amál mindig köszönt neki, ám a fekete arc sohasem nézett rá. Csak kegyelemből engedték meg az öregembernek, hogy az udvari fészerben meghúzza magát, valamikori háza udvarában. A megfeketült embert Amál elborzadva bámulta a téli hidegben, amíg az bele nem fagyta magát a halálba. – Miért? – kérdezte. Erről, gyerekésszel sem értette a felnőttek magyarázatát. Valamennyi fontos miértje válaszolatlanul maradt, soha nem múló szorongást hagyva maga után. – Nagyapád ugyanígy járhatott volna – suttogták neki. – Jól teszed, ha nem kérdezősködsz többet!

Még nem járt iskolába ezerkilencszázötvenhatban, amikor váratlanul megjelent az így járhatott volna nagyapja, bricsesz nadrágjában, térdig érő vastag pamut zoknijában, környezetétől kissé elütő öltözetében. Amál ezen az éjszakán susogásra riadt fel, és fojtott hangú vitára. A félhomályban érezte a feszültséget, ezért a meleg dunna alá bújt félelmében. Csak felnőtt korában tudta meg, hogy apai nagyapja a forradalom kitörésekor vissza akart menni családostul Amerikába, ahol a lánytestvérei éltek, s ahol neki földjei voltak, mielőtt felesége honvágya miatt látogatóba hazajöttek volna. Amál kishúga azonban kanyarós lett, s így a Mama nem vállalta a bizonytalanságot velük. Legalábbis ezt mondta, de később elárulta neki, hogy esze ágában sem volt Amerikába menni, csak még nem tudta, hogyan bújjon ki apósa zord határozata alól. A kanyaró kisegítette a Mamát, és a pincébe való költözésre szavazott, félve a jövőbeli eseményektől, amelyből már kaptak ízelítőt egy régebbi éjszakán, a rendőrségen, ahová édesapját behívatták.

Hatalmas, boltíves, téglával kirakott pince tartozott szinte valamennyi Jókai utcai házhoz. A legtöbb helyen borospincék sorakoztak az épületek alatt, óriási fahordókkal, s a somlai bor karcosságával. Amál félt a pincéjüktől, mert egyszer kisöccsének a hajába denevér akaszkodott, amikor almáért küldte le őket a Mama. Megrémült annak láttán, hogy a szülei el kezdték alakítgatni vész esetére a pince világát. Nem tudta, mi az, amitől félnek, amiről a szomszédok susogtak, s amiért a nagynénik imádkoztak. Borzadály! – mondogatta Amál ezt az általa ismeretlen szót gyerekként, akárhányszor nem boldogult a félelmével, mintha az az ismeretlen Valami őt készülne megtámadni. Később, kezdő tanársága idején is remegő lábbal ejtette ki a félelem „borzasztó” szavát, amikor egy alsós kisgyerek a tornateremben felakasztotta magát, s hozták a hírt neki. Ez a kisgyerek örök figyelmeztetés maradt tanári pályáján. Akkoriban még nem sejtette, hogy a jajkiáltásoknak néma formái létezhetnek ilyen kicsi gyerekeknél. Ma már nem emlékszik a kisember nevére, aki talán kilencéves lehetett megismerkedésükkor, s aki minden kora reggeli időpontban az iskola kapujában állt, és várta őt. Mivel Amál nem szeretett beesni az óráira, ezért hacsak tehette, háromnegyed órával a becsengetés előtt érkezett meg, s tanári asztalánál rendezgette a dolgait, végiggondolva az aznapi teendőit. Így szokott rá a kisfiú, a tanári asztal melletti álldogálásra. Köszöntötték egymást, ám mivel őt elfoglalták gondolatai, a kis alsós pedig bármely irányban próbálkozó kérdésére nehezen válaszolgatott, ezért magára hagyta a „jól megvoltak” reggelekben. A „kis toporgó”, ahogy magában nevezte, ezután az eset után eltűnt az asztala mellől, s ha véletlenül találkozott vele, nem szólt egy szót sem. A tanítónők furcsa kisfiúnak mondták, amikor érdeklődött utána. Később, két-három hónap múlva, az otthonában lett öngyilkos, s akkor, a hír hatására, mintha valami megütötte volna a világból Amált! Fekete örvénybe pillantott. – Mi érhette ezt a kis kilencévest, mennyi rossz, szeretetlenség, hogy idáig jutott? Ahogy azt a kisemmizett mesterembert is – jutott eszébe a gyerekkori emlék. Talán e felejthetetlen „borzadályokért,” ha óraközi szünetekben nem is futotta nagyon idejéből beszélgetésre, legalább pár kérdéssel mindig megállította a búbánatos arcúakat. Tanári pályáján bőven kijutott belőle.

*

A pesti gyors utáni átszállással a kis vicinális még másfél óráig ringatta, miközben boldog örömmel hallgatta a falvaknál le-fölszálló utasok ízes beszédét. Egész teste ellazult ettől az otthonosság érzésétől. Az idő megállt számára, jó lett volna így maradni, nem megérkezni, nem elindulni! Pedig az állomás távoli körvonala, s a messziről jól látható Kálvária utolsó stációja már azt jelezték számára, pár pillanat és utazása célhoz ér. Amálnak a stációkról eszébe jutott, hogy milyen furcsát álmodott hazaindulása éjszakáján! Szomorúsága nagyon nehéz volt ébredése után, órákig cipelte. Reggeli tétovaságában próbálta összerakni az álom-puzzle darabjait, még ha nem is tudta már elmesélni senkinek, mint ahogy kislánykorában a Mamának.

Gyönyörű, virágos a táj, Mama! Már többször utaztam valami ilyen soha nem látott vidéken. Van, amikor víztükör lepi el az egész látóhatárt, s csak néhol kandikál ki a fű alóla. Lehet látni a távoli gyönyörű hegyeket, sejteni, hogy szakadékok peremén robogunk a csak néha kibukkanó sínpáron, valami nyitott kocsin, de a szállítóeszköz fura módon magától megy, és ismeri vízben, hegylejtőn zuhanva lefelé is az utat. Mégsem csodálkozom, hogy így siklom, valakivel. Nem tudom, kivel, de ismerem. Nem látom, de tudom, hogy mellettem van. Néha határozottan félek, de közben a gyönyörűség is bennem lakik, mert megmagyarázhatatlan boldogság lélegzik körülöttem mindenben. És határozottan tudom, hogy ez a világ egészen különleges. Talán Te lehetsz mellettem, Mama! Mintha Téged éreznélek. Többször álmodom ugyanezt az utazást, de a végéhez csak egyszer értem el. Tegnap váratlanul völgykatlanba jutottam, ahol rengeteg ember jött-ment, néha szoros csoportban álltak mozdulatlanul, valójában nem emberek, hanem egyforma szürke alakok, akikről azt gondoltam, hogy emberek, bár egynek sem láttam az arcát, de tudtam, hogy ott vannak. Megszámlálhatatlanul sokan, mint valami agorán, mint valami végítélet előtt, mint valami titok-megtudás előtt…! A virágokkal borított völgyben, ahová a sínpár elvitt, éreztem a körülöttem lévőket, ám senkire sem voltam kíváncsi. Valahogy ezeken az utazásokon nincs kíváncsiság bennem. Tudom, hogy velem jönnek az úton családom tagjai is. Néha a meghaltakat is érzem, de ez is sejtés inkább, hogy már ők nem élnek. Mindez természetes állapot, ugyanúgy, ahogy a velük való együtt-lét, ahogy az elindulás konkrét cél nélkülisége! Mégis álmomban nyugodt vagyok. A kívülállók távolságával nézelődöm. Ebben a legutóbbi völgyben, a sok álom közül először, megálltam valami fennsík peremén, letekintettem a lábam alatti katlanba. Hang nélkül igyekezett, néha csak körbe-körbe, a lény-tömeg. Érdekes, hogy álmomban Dante jutott eszembe, pedig egyetemista koromban olvastam utoljára, de ezt sem tartottam lényegesnek, csak felvillant bennem ez a ráismerés. Forgolódásomban valami régi, ódon udvarházat pillantottam meg távolabb, ahová el akartam jutni. Árnyékban állt, valami megborzongtatott, vágyakoztatott, hogy láthassam az odabenti gyönyörűséges világot, mert biztos az lesz! Régmúlt utáni vágyat éreztem, fájdalmasan. Miközben lassan megindultam, egyszer csak egy nagy, új fából elkészített parasztszekér, vagy tán kordé közeledett felém. Éreztem az ácsolt fa finom illatát, amelytől mégis szorongás töltött el. A szekér oldalán nem voltak rácsok, állatok sem húzták ezeket, mégis haladt körkörös mozgásban, de előre! S közben, valami halk gyászdal kísérte a kordét, amely zene megnyugtató és puha volt. Mama, egyszer csak eltűntél mellőlem, s óriási gyapjú lepellel utolérted a szekeret, a leplet valakire ráborítottad, majd visszajőve azt mondtad, hogy az Édesapámra terítetted, aki halottként feküdt a szekéren sok más halott mellett. Mégsem voltál szomorú, valahogy rendjén valónak találtam a tettedet, nem gondolkoztam, nem futottam a szekér után, hanem tovább mentem veled Mama, afelé az árnyékban rejtőző, titkos épület felé. Csodát vártam, s kinyitottam az ajtót! A főúri, homályba boruló termek végeláthatatlanságában elindultam. Váratlanul óriási félelem dermesztett meg, jóval nagyobb, mint amilyen félelmet eddig megismertem. Távolabb, a gomolygó embertömegben a Te arcodat is látni véltem, Mama! A teremsor vége sötét homályba borult, pedig a kari csillárok égtek, s az óriási, magas ablakokon is beszűrődött a nappali fény. Hirtelen az ablakok feketés, zöld bársony függönyei, mint valami lepel, le akartak ereszkedni. Már nem akartam beljebb jutni, a Rossz valahogy elöntött mindent, és csak az utolsó pillanatban tudtam magam kitépni szorításából, kiugorva a hátam mögötti ajtón, amely tárva-nyitva állt…! Éreztem, hogy megmenekültem!

A Mama az álom után mindig azt mondta Amálnak: – Rázd meg magadat fiam, és ébredj fel! Amál a szülővárosába vezető utat szánta felrázásnak. A vonat lépcsőjéről lelépve a gyermek Mikszáth élete villant emlékezetébe, akinek a nagyanyja falubeli mesemondókat fogadott fel, hogy unokáját szórakoztassák, ha az beteg volt, vagy egyedül maradásra kényszerült.  

‒ Lehet, hogy én is beváltam volna? ‒ Mormolta maga elé Amál, ahogy elhessentette emlékezetéből az álmot. Mindent maga mögött hagyott, amikor a hársfákkal teli Gróf út gyönyörű fényjátékába lépett.

H. Hadabás Ildikó

 

E sorozat közlése folyóiratunkban itt megszakad. Olvasói majdan a Szerző könyvéből ismerhetik meg a folytatást. (A szerk.)

 

 

A sorozat előző részeit itt olvashatják

Boldog lelkek tánca

Boldog lelkek tánca (2)

Boldog lelkek tánca (3)

Boldog lelkek tánca (4)

 

 

2021-01-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks