Boldoggá avatták Brenner János áldozópapot

Akik még emlékeznek a szocializmus éveire, tudják, hogy akkor a szentekre úgy gondoltunk, mint régi idők áhítatos és fennkölt alakjaira. Nem csupán azért, mert megszoktuk, hogy barokk templomaink így ábrázolják őket, hanem főleg azért, mert el sem tudtuk képzelni, hogy mi magunk hús-vér emberként az utcán vagy bárhol is találkozhassunk szent emberekkel.

 

Néha-néha felmerült ugyan, hogy a tragikus sorsú novícius, Kaszap István előbb-utóbb a boldogok sorába kerül, és az ő sorsából kiindulva Thurzó Gábor egy regényt is írt. A fogoly bíboros felemelésére is sokan számítottak, de hivatalos egyházi eljárásra nem került sor.

A pártállam összeomlása után azonban sorra értek bennünket a meglepetések és a csodák. Ezek sorába illeszkedett, hogy rövid pár év alatt számos névvel bővült a magyar boldogok jegyzéke, főleg olyanokkal, akik hitükért éppen a kommunista diktatúra áldozatai lettek. Az egyes egyházmegyék mind áttekintették a múlt és a közelmúlt történelmét, s imába foglalták a legkiválóbb hívek nevét.

A szombathelyi egyházmegye 1999-ben indította el az 1957-ben meggyilkolt rábakethelyi káplán, Brenner János boldoggá avatási eljárását. Azóta az egyházmegye hívei minden szentmise végén imádkoztak, hogy őt mielőbb a boldogok között tisztelhessük.

S íme, az ima meghallgatásra talált! Ferenc pápa 2017. november 8-án csodálatos adventi ajándékban részesítette Brenner János valamennyi tisztelőjét: meghatalmazta a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusát Brenner János érdemeinek elismerésére. Brenner János a hit védelmében, az Oltáriszentséget védelmezve halt meg 1957. december 15-én – olvasható a Vatikáni Sajtószolgálat közleményében. A Szentatya döntése értelmében tehát 2018. május 1-jén sor kerül az ő boldoggá avatására.

A magyar szentek és boldogok seregének gyarapodása örömet okoz minden magyar szívének, bizonyára még azoknak is, akik hitük, vallásuk szerint ennek inkább csak a protokolláris értékét látják. Ám a hívő kereszténynek, különösen katolikusnak ez igazi lelki élményt, gazdagodást jelent. Noha az oltárra emelés hivatalos aktusát a Szentszék csak 2018 tavaszára tűzte ki, azok szívében, akik Brenner Jánost régóta tisztelik, akiket vértanú sorsa mélyen megérintett, ő már 2017 karácsonyán ott állhatott a Megváltó jászolánál, mintegy ő maga is újjá születve ezen az ünnepen.

Ki volt Brenner János?

Ma már könnyű erre a kérdésre választ kapni, hiszen ez is „csak egy kattintás”, és az interneten mind mosolygós arcképét, mind részletes életrajzát könnyen előhívhatjuk. De évtizedeken keresztül ez a név egy véresen iszonyú rejtélyt takart, amiről azon kevesek is csak suttogva mertek beszélni, akik egyáltalán hallottak róla. Én sokáig éltem Szombathelyen, s munkám során számtalanszor megfordultam Brenner János szolgálati helyén, Szentgotthárdon és a hozzácsatolt Rábakethelyen is. A gotthárdi tanácselnökkel is barátságos viszonyban voltam, de Brenner János nevét soha senkitől sem hallottam, egészen a 90-es évekig. Pedig volt az ő sorsának egy előképe is, akinek története engem már a 80-as években mélyen megdöbbentett.

Mielőtt tehát Brenner Jánost megismernénk, lássuk ezt az előképet! Szentgotthárd és a hozzánőtt Rábakethely – a község neve a keddi vásárokra utal – a Rába jobb partján, hosszan nyújtózik az osztrák határtól kelet felé. A Rába széles völgyében éppen szemben, a túlparton fekszik Rönök, aminek ősi, az Árpád-korban gyökerező Szent Imre-temploma fent a dombok gerincén áll, túl a műszaki záron is, közvetlenül az osztrák határon. Ez a vidék, az osztrák és jugoszláv határ térsége, a II. világháború után kegyetlen szigorral, tűzparanccsal őrzött határsáv volt, olyannyira, hogy egészen a rendszerváltozásig csak külön engedéllyel volt látogatható. Különösen szigorú volt azonban a zárlat az 50–60-as években. (Magam is találkoztam olyan határőrtisztekkel, akik büszkén mesélték, miként vadásztak határsértőkre annak idején. Sőt a közeli „határőr falvak” lakóit is fortélyosan beszervezték, hogy jelentsenek minden idegent, s minden, a legkevésbé is gyanús eseményt.) Ez a vallásüldözéssel súlyosbított szigor kényszerítette menekülésre a Szent Imre-templom plébánosát, az idős Kőmíves Jánost is. 1951. december 9-én valaki megsúgta neki, hogy másnap hajnalban jönnek érte. Ő tehát este fél 7-kor szobájában alibiként égő lámpát hagyott – mint Rózsa és Ibolya a három csepp vért –, és észrevétlen átlépte a kert végében, az erdő szélén húzódó országhatárt: a letartóztatás elől Ausztriába menekült.

A templom ezután gazdátlan maradt, és idővel ott a Béke-tábor határán – sokszorosan meggyalázva, teljesen elhanyagolva, beszakadt tetővel, omladozó falakkal – erdőtől benőtt romhalmazzá lett. (Újjáépítése osztrák kezdeményezésre 1990-ben kezdődött. Újraszentelésére 1992. szeptember 20-án került sor.)

Brenner János ismerte Kőmíves János történetét. Ő fiatal ember volt, 1931-ben született Szombathelyen. Nagyapja Brenner Tóbiás, Szombathely egykori legendás polgármestere, akinek nevét ma már egy körút őrzi a városban. Jánosék hárman voltak fiútestvérek, mindháromból pap lett. János 1948-ban lépett be novíciusnak a ciszterciek zirci rendházába, alig pár nappal a szerzetesrendek feloszlatása előtt. Hányatott, sőt vészterhes tanulmányi évek következtek, miközben szerzetesi fogadalmát a konspirációs körülmények között még diáktársai és tanárai előtt is titkolnia kellett. 1955-ben szentelte őt pappá Szombathelyen Kovács Sándor megyés püspök. Újmisés jelmondata ez volt: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik.” (Róm 8,28) Szolgálatát a szintén középkori eredetű rábakethelyi templom káplánjaként kezdte meg Kozma Ferenc plébános védőszárnyai alatt. A visszaemlékezések egybecsengve tanúsítják, szerette, tisztelte, testükben-lelkükben gondozta híveit. Senki mellett nem tudott úgy elmenni, hogy ne szólt volna hozzá néhány kedves szót. Hívei szerettek nála gyónni, mert mindenkinek tudott útravalót adni. Cisztercita indulásához híven különösen a fiatalokkal foglalkozott nagy figyelemmel és szeretettel.

A plébániához négy filia tartozott: Máriaújfalu egy kilométer, Magyarlak a Rába-parti úton további kettő. Zsida a városon át három, de mezei utakon csak egy kilométer. Végül Farkasfa hegyen át, erdők között több mint nyolc kilométer. A Rába menti erdős, dombos vidék vend és magyar lakóinak nagy része nem zárt falvakban, hanem az erdők, mezők között szétszórt szereken, magában álló tanyaházakban élt. A fiatal, sportos pap kismotorjával lelkesen járta a vidéket, s a természetben is, a vendvidék egyszerű népében is Isten arcát látta tükröződni. Éppen ezért a hittel teli lelkesedésért, az ifjúság szeretetéért került a levert forradalom után a bosszúálló hatalom célkeresztjébe, akárcsak a regnumosok, vagy a bokor mozgalom. Az egyházügyi hivatal az ő eredményeit, de őt magát is össze akarta törni. Prazsák Mihály, az Állami Egyházügyi Hivatal megyei megbízottja felszólította a püspököt, helyezze máshová, ahol jobban szemmel tudják tartani. Brenner atya azonban elöljárójának azt mondta: „Nem félek, inkább maradni szeretnék.” Lelki naplójába pedig ezt jegyezte fel: „Uram, Te tudod, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle. ” A püspök végül úgy döntött, maradjon Rábakethelyen, amit az egyházügyi megbízott azzal nyugtázott: „Jó, akkor lássák a következményeit!"

Nem sokkal ezután egy őszi estén Farkasfáról hazafelé az erdei úton valami ismeretlenek fahasábokat hajigáltak motorja elé. Ő ügyesen elkerülte az ütközést, és otthon erről csak annyit mondott: „Nem volt szerencséjük” – és nevetett.

Advent volt. A fiatal pap és hívei az Úr érkezését várták.

A tragédia 1957. december 14-én éjjel történt.

Aznap Szentgotthárdon a tanácstagok és községi vezetők részére baráti összejövetelt rendeztek, a rendőrségen pedig évzáró bál volt. Nagy volt hát a nyüzsgés a kisvárosban. A rábakethelyi temető környékén viszont a sírásó a szürkületben egy bőrkabátos csoportot látott. A kethelyi plébános Farkasfára ment gyóntatni, s az éjszakát is ott töltötte egy család vendégeként.

Mi történt eközben a Zsidára vezető erdei úton, soha nem derült ki. Annyi tudható, hogy éjfél körül a plébániára egy fiatalember zörgetett be, Kóczán Tibor, aki korábban rendszeresen ministrált, és kérte a fiatal káplánt, vinné el beteg nagybátyjához a szentségeket. Brenner János karinget öltött, magához vette az Oltáriszentséget, s elindult a rövidítő úton, az erdőn át Zsida felé. Útközben többször megtámadták, kísérője is eltűnt, de ő elfutott támadói elől. A megadott háznál azonban már többen várták, s nem volt többé menekülés. Miközben ő karjaival, testével az Oltáriszentséget védte, támadói harminckét késszúrást ejtettek rajta, s még a torkát is megtiporták. Józan ésszel felfoghatatlan az a düh és kegyetlenség, ahogy a fiatal papot, mint vértől ittasult gonosz sihederek egy védtelen állatot, meggyalázták és megölték. Testét így találták meg másnap, megszaggatott, mocskos karingében, vérébe fagyva. Valószínű, hogy halálát nem a késszúrások okozták, hanem a keresztülvágott torkában felgyülemlett vértől fulladt meg.

A nyomozást a helyi rendőrség kezdte, de szinte azonnal átvette tőlük a megyei nyomozó hatóság. Az eljárás azonban nagyon hiányos és ellentmondásos eredményekre jutott. Az összetiport helyszínen értékelhető nyomot nem tudtak rögzíteni, de a dokumentumok egy női cipő saroklenyomatát is megemlítik. Az áldozat személyi igazolványát valahol Körmenden túl a vasúti pályán találták meg. (!) Kahler Frigyes, a jeles jogtörténész vaskos kötetben írta le és elemezte a vizsgálat és a perek fellelhető részleteit, de összefüggő képet nem tudott kialakítani. A nyomozók még a plébánost is meggyanúsították, de Brenner János halála és a rákövetkező nyomozás körülményei világossá tették, hogy a gyilkosság része volt az egyház és a hívők megfélemlítésére rendezett akcióknak. Ma már tudjuk, a forradalom után – a Rákosi-korszak egyházüldözésének folytatásaként – legalább hét papot gyilkoltak meg az országban gyanús körülmények között. A kommunista állam azt is üzente a vallásos embereknek és az egész magyarságnak: Ismét olyan erősek vagyunk, hogy bármit büntetlenül megtehetünk! Brenner János megöléséért ugyan két embert is halálra ítéltek (előbb Tóka Ferencet, majd Kóczán Tibort), de a Legfelsőbb Bíróság a bizonyítás hiányosságai miatt később mindkettőjüket felmentette, és anyagilag rehabilitálták őket. Az utolsó perre 1964-ben (!) került sor. A két megvádolt ember egyike idővel nyomtalanul eltűnt, a másik még a kétezres években sem volt hajlandó nyilatkozni. A valódi gyilkosok személyére pedig sohasem derült fény. A nyomozás során a helyiek közül sokakat megfélemlítettek és elhallgattattak. Kóczán Tibor édesanyját, aki közreműködéséért fiát felelősségre vonta, és a faluban is beszélt erről, egy határőr a kukoricaföldön „véletlenül” lelőtte. Később az is kiderült, Kóczánt a falu párttitkára kérte meg, hogy akkor este hívja el a papot.

A vizsgálat során, keresve a gyilkosság okát, az áldozat ellen is több vádat felhoztak (féltékenység, embercsempészet), de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. Végül valaki meg is jegyezte: „Lefolytatták Brenner János szentté avatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...

Brenner János nevét ezután évtizedekig szinte ki sem lehetett ejteni. Fényképét az Állami Egyházügyi Hivatal még a győri papi szeminárium folyosójáról is leszedette. Papok megverésénél és vallatásánál azonban a későbbiekben is el-elhangzott a fenyegetés: „Te is úgy akarsz járni, mint Brenner János?”

Az egyházmegye azonban megőrizte emlékét. Születésének 50. évfordulóján, 1981-ben a ferencesek szombathelyi Szent Erzsébet-templomának gyóntatókápolnájában őt ábrázoló üvegablakot helyeztek el. Az úton pedig, ahol megölték, a rendszerváltás után emlékkápolnát építettek: a Jó Pásztor-kápolnát, amelyet 1996. augusztus 25-én Konkoly István megyés püspök szentelt fel. A harang oldalán János atya jelmondata olvasható. Majd 1999-ben megindították a hivatalos szentté avatási eljárást is. Azóta az egyházmegye templomaiban minden misén könyörögtek Brenner János szentté avatásáért. 2006. december 16-án Veres András szombathelyi püspök ünnepi szentmisével Brenner János-emlékévet nyitott meg. Az ünnepségre Kisléghi Nagy Ádám, az egyházmegye „udvari festője” készítette el Brenner János portréját. 2007-ben Pécsett a ciszterci Nagy Lajos Gimnáziumban, ahol egykor középiskoláit kezdte, szobrot állítottak emlékének, de életét bemutató könyv, zenés színpadi mű és dvd-film is készült róla.

2008. július 31-én az eljárás első, egyházmegyei vizsgálati szakasza véget ért, és az eljárás Rómában folytatódott. 2017. november 8-án Ferenc pápa jóváhagyta Brenner János oltárra emelését.

Brenner János tehát ma már ott áll a megdicsőültek kórusában, hogy Jézus Krisztust – Szent Ignác imájával szólva – szentjeivel dicsérhesse örökkön örökké. Az ő adventje beteljesedett. És vajon mi, egyszerű hívek, mai magyarok, tagjai egy-egy kicsiny családnak és az egyházközség nagyobb családjának, örök adventünkben mi merre tartunk és mire várunk?

Azon a reggelen, ami – ő még nem tudta! – élete utolsó reggele lett, a konyhába lépve az ébredés és a hajnali fény boldogságával így szólt a plébánia házvezetőnőjéhez: „Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a nap, átölelném az egész világot.”

Nem tudjuk, milyen volt az a reggel. December volt, lehetett borús, vagy lehetett havas és napfényben fürdő, fagytól ragyogó, mindegy. János atyának örömtől és a világ szépségétől, az emberek szeretetétől repesett a szíve. Csordultig volt adventi várakozással. Estére kelve pedig az Eucharistiát ölelve meglátta az örökkévalóságot. Virrasszatok! – mondta a Mester. Őt, íme, teljes készenlétben találta az Úr.

Molnár László Aurél

 

 

2018-05-01

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks