Búcsú Jókai Annától

Pünkösdhétfőn, 2017. június 5-én, életének 85. évében elhunyt Jókai Anna Kossuth-nagydíjas író, a Nemzet Művésze. Nevének első szótagja méltán jelzi alapvető művészi és emberi szándékát, hiszen Istent hívő alkotóként műveiben éppen úgy, mint köz- és magánéletében szinte kivétel nélkül mindig az emberi jóságot képviselte.

 

Dolgozott népművelőként, könyvelőként, tanárként, majd életének nagyobbik részében szabadfoglalkozású íróként vált népszerűvé. Első novelláját 1966-ban publikálta, s rá két esztendőre jelent meg 4447 című első regénye. Művei azóta állnak az olvasói érdeklődés homlokterében. Írásainak hősei esendő, hétköznapok küzdelmeivel áldott emberek, mondanivalója az empatikus készség ébrentartására hangolt, közönyt ellenző példaadásának különleges érdeme a szeretet lényegének felmutatása. Magas művészi szintű kifejezésmódjának erénye a közérthetőség.

Különféle megbízatásai között a Magyar Írószövetség alelnökeként, elnökségi tagjaként, majd elnökeként lelkesen, önzetlenül képviselte pályatársai érdekeit. Beszámolt az írókat támogató alapítványa terveiről is. Emlékszem néhány éve folytatott telefonbeszélgetésünkre, amikor kifejezte elismerését és rokonszenvét a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége iránt, s kérésemre szívesen kínálta fel írásait a JEL folyóiratban, illetve irodalmi esteken történő publikálásra. A folyóirat Isten kavicsa című pódiumestjein élénk taps követte a Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész által tolmácsolt, A lovas imája című versét, melynek kezdő szakasza: „Nappalra fekete lovat adj / hogy kitessék a fehér fényben / És fehér legyen a ló // ha ránk szakad a fekete éjjel”.

Másik munkatársunk az Akinek arcát viselem című kötetéhez Jókai Anna által írott előszóból idéztem a Vigilia folyóirat 2010/3. számában megjelent recenziómban. Mivel tipikusan Jókai Annára jellemző gondolatokat hordoz, érdemesnek tartom újra felidézni szellemiségét: „Jókai Anna kedves, ajánló gondolatai telitalálatok Fecske Csaba József Attila-díjas költő frissen érkezett kötete élén: »A sorok – mint a vihartól már csendesült tengerek hullámverése – átmossák a napi hulladéktól szennyezett tudat-partokat. Istennek beszélnek, az Ő szegény kis embereiről, s a szegény kis embereknek beszélnek az ő rejtőzködő Istenükről. Ha zenét képzelnénk a szavak mögé, gregorián lenne az. Ha képet: barna-sárga hömpölygés, imbolygó fáklyafény. Vonulás a cellától az oltárig. A szükségszerű magánytól a kinyíló együttléthez.

Egy szöveg nem attól lesz szakrális, hogy Istent lépten-nyomon néven nevezgeti, hanem attól, hogy a Teremtő jelenléte sugározza be.« Természetes, hogy mennyire igaza van ebben Jókai Annának, hiszen a hiteles és érvényes művészi alkotás nem más, mint hozzátenni valamit az isteni teremtéshez, vagy pusztán jelzésértékűen megerősíteni azt. Élni, írva ábrázolni a létet, hogy ettől újra és újra új lendületet kapjon az ember – a jó erkölcs szerint. Pontosan, ahogy Németh László vallotta a Tanú című folyóirata bevezetőjében: »Az írás – erkölcs!«.  Istent és embert szolgálni óhajtó költő számára sem lehet józanabb kötelem.”

Munkásságát méltán övezték magas kitüntetések, sűrű szakmai és olvasói elismerések. Miközben elfoglalja helyét abban a bizonyos mennyei irodalmi kávéházban, úgy gondolom, hogy a spirituális realizmus körében fogant regényeit és egyéb írásait felszínen tartja az emlékezet, s mély értelmű, világos szellemisége üzenetét a halhatatlanságon át is időtlen időkig őrizni fogják. Műveinek jelentős örökségét hagyta ránk, s azokban továbbra is köztünk marad. Életbizalmat sugározó lényének, mosolygós arcának, józanságra intő bölcs nyilatkozatainak emlékét családtagjai, barátai, pályatársai és az olvasók szíve keretezi.  

Zsirai László

Jókai Anna: A lovas imája

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks