Csepp a tengerben

Minden embernek van egy missziója – vallja dr. Fodor Réka. A kétgyermekes orvos édesanyával, tizenkét éves kori álmáról, súlyos balesetéről, külföldi utcazenélésről, az élő Istennel való igazi találkozásról és élete fő missziójáról, Afrikáról beszélgettünk, mielőtt újabb útra indult volna a fekete kontinensre.

 

– Megnéztem a térképen, Uganda és Budapest között légvonalban 5400 km a távolság. Ez bizony nagyon messzinek tűnik. Ehhez hasonló, hosszú út vezetett, míg missziós orvos lett Afrikában?

Igen, egészen pontosan negyvennégy év. Ami a gyermekkoromat illeti, zongoráztam, sportoltam, tanulmányi versenyeket nyertem. Mondhatni minta tanuló voltam. Ebbe a szoros napirendbe túl sok szabadidő nem igazán fért bele. Aztán tizenkét évesen elolvastam Albert Schweitzer Nobel-békedíjas orvos önéletrajzi könyvét. Schweitzer világnézete az élet tiszteletén alapult. Egész munkásságát az emberek iránti szolgálatnak rendelte alá. Élete akkora példa volt előttem, hogy onnantól kezdve egyetlen álmom lett, hogy hozzá hasonlóan, egyszer én is afrikai missziós orvos legyek. Akkoriban még nem voltam hívő, de ma már tudom, hogy a Jóisten akkor ültette el azt a bizonyos magot Schweitzeren keresztül a lelkembe. Végül is emiatt jelentkeztem az orvosi egyetemre is, hiszen milyen missziós az, aki nem orvos?...

– Aztán tizenkilenc éves korában egy súlyos baleset megváltoztatott mindent…

Elsőéves orvostanhallgató voltam, mikor az autóbaleset történt. Nyolc centiméteres nyílt, koponyaalapi törést szenvedtem. A fizikai halál állapotába kerültem, amelyből újraélesztéssel tértem vissza. Istennek hála, semmilyen maradandó nyoma nem lett ennek a súlyos sérülésnek. A csodával határos módon, gyakorlatilag három hét alatt teljesen meggyógyultam. Ez a legnagyobb kegyelem, amit kaphattam. A karambol viszont megállásra, lassításra intett. Halálközeli élményem által érdeklődni kezdtem a misztika iránt is, de kereső lelkem még mindig nem találkozott Istennel. Aztán egy nagyfokú szabadságvágy lett úrrá rajtam, amelynek az lett a következménye, hogy az egyetemi tanulmányaimat halasztottam egy évre, és kiszöktem stoppal Párizsba utcazenésznek.

– Elvégre Schweitzer orgonaművész is volt…

Pontosan! (nevet) Bár abban a hirtelen döntésemben nem a gyermekkori álmom jutott eszembe, hanem az, hogy szabad legyek, korlátok nélkül. Eleinte nehézségekbe ütköztem a pénzhiány miatt. A zenéléshez szükségem volt egy szintetizátorra, ezért egy háromgyermekes családnál dolgoztam mint bébiszitter. A szállás mellett némi honoráriumot is kaptam. Így három hónap után, mikor összejött a hangszerre való, felmondtam és beálltam utcazenésznek, amelyből olyan jól megéltem, mint még előtte soha. Mégis, amikor letelt az egy év, olyan megmagyarázhatatlan vágy lett úrrá rajtam, amely azonnal hazahívott. Amilyen hirtelen kimentem, olyan gyorsan hoztam meg a döntést a visszaúttal kapcsolatban is. Ezután folytattam az egyetemi tanulmányaimat, majd orvos lettem, és közben találkoztam a férjemmel is.

– A fegyelmezett gyermekkor és lazább művészkörút után a férjével való találkozás a megnyugvás felé terelte?

Annyiban mindenképpen, hogy a férjemmel együtt lettünk hívő emberek. Már évek óta egy párt alkottunk, mikor úgy éreztük, itt az ideje örök hűséget fogadni egymásnak, Isten és az emberek előtt. A házassági felkészítés alatt tértünk meg. Felkerestük akkori lakóhelyünkön, Békásmegyeren a Boldog Özséb-templom plébánosát, Erdővégi András atyát, aki azt mondta, hogy egy év házassági felkészítés után ad minket csak össze. Első hangzásra soknak tűnt ez az idő, de alázattal elfogadtuk. Ebben az időszakban elkezdtük rendszeresen olvasni a Bibliát és Isten igéje egyszer csak élővé vált számunkra. Esküvőnk után családot alapítottunk, és született két csodálatos lányunk.

– Akár itt vége is lehetne a beszélgetésünknek. Nagyon kerek és teljesnek tűnő életút ez. Kalandokkal, hivatással, családdal, Istennel való élő kapcsolattal. Egyetlen kérdés maradt bennem. Mi lett a gyermekkori álommal?

Igen… Valóban szép és jól működő életet éltem, teljes volt a maga valójában, ezért már le is tettem az afrikai misszióról. Két gyermekkel, családdal, kialakított praxissal, negyven fölött? Ez már nem nekem való, gondoltam. Aztán a Jóisten máshogyan tervezte… 2015-ben láttam egy felhívást a közösségi oldalon, melyben missziós orvost kerestek Ugandába. Egyből nyomtam egy entert, és gondolkodás nélkül jelentkeztem.

– A hirtelen jött párizsi utcazenélés jut eszembe…

Igen, ez jellemző rám. A nagy döntéseknél elsősorban nem az agyamra, hanem a belső megérzéseimre hagyatkozom. Egy mély meggyőződésnél nem szabad, hogy az ember megkérdőjelezze magát, mert az csak bizonytalanságot vagy félelmet szül. Természetesen az óvatosság nem árt. Ami a legszebb az egészben, hogy a férjem és a lányaim is megerősítettek a döntésemben. Végül is ők mondták ki: „Anya ez a gyerekkori álmod, menjél.” A Magyar Afrika Társaság XI. missziójának keretében negyven napra, egy négytagú orvoscsoport tagjaként utaztam Ugandába, amely első tapasztalatszerzésnek teljesen megfelelt.

– Ezek szerint már akkor tudta és érezte, hogy ez nem egy egyszeri „kaland” lesz?

Igen, akkor már egyértelmű volt számomra, hogy Isten engem ezért készített olyan sokáig. Ugandában szembesültem azzal, hogy a további missziókhoz pénzt kell gyűjtenem. Felszerelésre, gyógyszerekre, utazásra… Ezért szerettem volna egy alapítványt létrehozni, hogy mindezt önállóan is meg tudjam szervezni. Ebből a célból született meg az Afréka című könyvem 2016-ban, melyet író férjem, Greguss Sándor jegyzett le. A könyv első ugandai misszióm élményeit írja le. Egy árából, amely tíz dollárnak felel meg, megmenthetünk egy emberi életet. Ennyibe kerül ugyanis egy maláriagyógyszer.

– Barátjával, Csókay András idegsebész professzorral gyakran tesznek tanúságot és tartanak előadásokat szerte az országban. Ilyenkor nemes céljaikhoz, misszióikhoz is gyűjtenek adományokat. Hogyan találkoztak?

Andrással régóta ismertük egymást, de személyesen 2018-ban találkoztunk először Veresegyházon, ahol adománygyűjtő előadást tartott. Akkor tudtam meg, hogy Nigériába készül, így felajánlottam, hogy belgyógyászként egyszer én is szívesen részt vennék a misszióban. András elment Nigériába, majd egy hónap múlva jelentkezett, hogy elintézett mindent, és várnak szeretettel a helyi atyák. Így kerültem ki, teljesen egyedül egy kétszázmilliós országba. Egyébként Andrással sohasem voltunk egyszerre misszióban, mert nem hatékony, és kettőnkre való személyzet nem is áll rendelkezésre. Ezért váltásokban utazunk ki. Az orvos adja oda a szabadságának a felét vagy egészét, és menjen ki egyedül. Majd ott a helyieket tanítsa meg, így lehet a kintiekből is egy nagyobb gyógyító közösség. Az az álmunk, hogy huszonnégy orvossal lefedjük az egész évet.  

– Nőként egyedül utazott ki, a közbiztonságáról nem éppen híres Afrikába. Hogyan fogadták a helyiek?

A lehető legnagyobb szeretettel vártak az ott élő atyák. Amíg a reptérről beértünk a kórházba, harminchét ellenőrző ponton – ami alatt gépfegyvereseket kell érteni – haladtunk végig. Bennem továbbra sem volt félelem, inkább imádkoztam. Egy kísérő atya ilyenkor mindvégig velem van, és kockáztatva az életét, először ő száll ki az autóból, s ha minden rendben, csak azután jövök én. Ennél nagyobb bizonyíték a felebaráti szeretetre nem is lehet. Őszintén mondhatom, hogy ezek az emberek mostanra már a testvéreim lettek, és a második családomként tekintek rájuk. Sokan azt mondják, hogy ez szolgálat. Számomra ez annál is több. Egy igazi élő szeretetközösség, amelyben újra és újra ajándék, hogy részt vehetek.

– A belgyógyászati csapat vezetőjeként ez idáig tizenegy misszió van a háta mögött. Ez idő alatt sikerült új segítőket is beszervezni? 

Igen, és számomra ez a legnagyobb csoda az egészben. Az évek alatt újabb orvosok, gyógytornászok csatlakoztak a misszióhoz. Ezért most már csak két-három hetes periódusokra megyek ki, majd érkezik a váltás. A belgyógyászati misszióm így is nagy költségekkel jár, úgy nagyjából harmincezer dollárra van szükség egy háromhetes kint tartózkodás során. Ez soknak tűnhet, de egy nyolcmilliós városról beszélünk. Nigériának pedig kétszázmillió az összlétszáma. Ezért minden egyes kiutazás előtt elölről kezdem az adományok gyűjtését. Minden erőfeszítésünk ellenére szívfájdító látni, hogy a kórház előtt százasával halnak meg az emberek, mert nem tudnak bejutni. Ha beengednének mindenkit, már másnap bezárhatna az egész. Olyannyira nincs pénz, hogy az összes kórházigazgató pap. Ezzel is spórolnak, mert az atyáknak nem kell fizetést adni. Se orvos, se pénz nincs.

– Egyetlen egy erőforrás van: a hit…

Pontosan! Nem találkoztam még a világban ekkora Isten-hittel, mint amilyen Afrikában van. Itt tényleg mindenki hisz. Átéltem olyan drámát, mikor egy kisgyermek a kezeim között halt meg. Zokogtam, hogy ilyen igazságtalanság, mégis hogy történhet? Másnap a templomban láttam a gyermek édesanyját a szentmisén, dicsőítette az Istent. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindenki között a legkisebb vagyok… A szentmise egyébként is felemelő, nagy közösségi élmény Afrikában. Fehér emberként különleges figyelem és szeretet vesz körül. Előfordul, hogy a misén megtapsolnak és megköszönik a segítséget. Ezt nemcsak én, hanem missziós társaim is tapasztalták. A helyiek el is neveztek a doktor Rékából adódóan, Afrékának. Ez is a szeretet és az igaz barátság jele a számomra. Valójában sokkal többet kapok tőlük, mint amennyit adni tudok.

– Örök derű, hit és az emberek iránti segítségnyújtás vezérli. A missziók során előfordult, hogy elvesztette ezt a pozitív életszemléletét?

Igen, de csak egyetlen egyszer. Amikor a legelső missziómból hazatértem, pár napra rá mély apátia lett úrrá rajtam. Az volt bennem, hogy harmincnyolc-millió ember él Ugandában, mi pedig mindössze négyezer beteget próbáltunk meggyógyítani. Mi ez, a sok millió emberhez képest? Úgy éreztem, ennek az egésznek semmi értelme nem volt. Ekkora kísértést sem előtte, sem utána nem éltem át.

– Teréz anya, azt mondja: „Amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.”

Ez így van, de abban a lelkiállapotomban rosszul értelmeztem a mondatait. A teljes reménytelenség mélyére kerültem. Csak az járt a fejemben, hogy még hány embernek kellett volna segíteni. Aztán három nap alatt helyre tettem magamban a dolgokat, és rájöttem, hogy példává kell válni, olyan példává, amit majd követni kezdenek mások is. Így a sok kis cseppből összeállhat a tenger, amiről Teréz anya is beszélt. Hiszem, hogy reménnyel, derűvel, szeretettel, Istenbe vetett bizalommal támogathatjuk és segíthetjük egymást. Ezt az örömhírt próbálom a következő misszióim során is továbbélni.  

Lonkay Márta
Fotók forrása: Afréka Alapítvány

 

 

AFRÉKA Nemzetközi Humanitárius Alapítvány

 

Számlaszám: 10101346–27099400–01004002

Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka következő afrikai belgyógyászati misszióját, írja az átutalás megjegyzés rovatába: „belgyógyász”
Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Csókay András következő afrikai idegsebészeti misszióját, írja az átutalás megjegyzés rovatába: „idegsebész”

Felveheti Fodor Rékával a kapcsolatot Facebook-oldalán, honlapján (afreka.hu) pedig dedikált könyvet is rendelhet.

 

 

 

2020-04-09

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1%

 

 

Trianon 100

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks