Édesanyám emlékei azokról a furcsa évekről

A bécsi döntés híre hamar eljutott a sok mindent átélt, méltóságukban meggyötört kalotaszegiekhez is. A Nádas menti Türébe hitték is, meg nem is a hírt, de amikor a román funkcionáriusok elhagyták a hivatalokat, az óvatosság oldódni kezdett. A jegyző azzal állt a közösség elé: legyen, ami lesz, ő marad, végül is kell lennie valamilyen törvényes rendnek, és ő mindig a törvény oldalán állt. Egy szép napon F. jegyző hivatalosan is megerősítette az innen-onnan elkapott kósza híreket: megkezdődött a magyar hadsereg bevonulása, méltó fogadtatásban kell részesíteni a magyar testvéreket… Mert a Jóisten végre letekintett és látta... – folytatta patetikus stílusra váltva.

 

A jegyző és a pap álltak a falu élére. A hatalom és Isten törvényeinek földi képviselői, a rend és a lélek urai. Ők irányították, istápolták a népet azokban a zűrzavaros, reménnyel és félelemmel, örömmel és szorongással terhelt napokban. A régi helyére sebtében új bírót is választottak. Hogy ki legyen a közösség erejéből táplálkozó helyi közméltóság, egy percig nem volt kétséges: egyhangúlag választották meg azt az embert, aki számtalanszor bizonyította már korábban is bölcsességét, az öreg J. Jánost.

Nagyanyám, aki maga is katonás, erélyes menyecske hírében állt, házi finomságokkal kedveskedett a megfáradt katonáknak. Csirkéket vágott, paprikást főzött. Mennyire csodálkoztak, amikor Nándi, a mindig hallgatag katona visszautasította a vacsorát, mondván, ő inkább a tésztát választja! Közös konyhát is működtettek a katonák számára a faluközpontban, egy román családnál, és ott azon az estén tésztát tálaltak vacsorára. – Tésztát eszik csirkehús helyett! – gúnyolódtak a helybéliek. – Tésztát! – Tésztának a süteményt nevezik a türeiek, a gyúrt tésztát pedig laskának. Egyszóval nem túrós tésztát, lekváros tésztát, darás tésztát, hanem túrós laskát, ízes laskát, prézlis laskát főznek az asszonyok arrafelé. Ezért sértette a fülüket a „tészta” szó.

Vacsorával kapcsolatos a következő történet is. Egy másik magyar katona éppen a vacsoráról érkezett a kijelölt szállásra, vagyis nagyszüleim portájára, amikor a kiskapu előtt román beszéden ért két kisgyereket. Egy kislánykát (mellesleg édesanyámat) és kis román iskolatársát, H. P.-t. A katona kimért léptekkel közeledett feléjük, kezében kacor bicska, azzal szelte tincsekre a vacsorához kapott almát. Mikor meghallotta a román beszédet, elöntötte a pulykaméreg, és olyan szavakra ragadtatta magát, amelyekre édesanyám még ma is szégyenkezve emlékezik vissza. – Ezzel a bicskával vágom el a nyakadat, ha még egyszer meghallom, hogy románul beszélsz! Megértetted? – ordította magából kikelve a katona. P. hanyatt-homlok iramodott haza, édesanyám meg fülig pirulva, szemeit lesütve sompolygott befelé a pitvar homályába.

Aztán elmentek a beszállásolt katonák, keleti-délkeleti irányba, ki tudja hová, ki tudja merre? Csak négy év elteltével láttak ismét katonát a faluban.

A háború okozta nehézségek ellenére, hiszen „magyar időben” is nyomorgatta a parasztot a sokféle kötelezettség, beszolgáltatás, mégis úgy tartják számon azt a négy-öt évet, mint valami csodát. Az egyik tehetősebb rokonunkat egy csoportba sorolták a földbirtokossal a beszolgáltatások tekintetében, nyögte is szegény éveken át, és mégis... Sokakat besoroztak, mentek a frontra. Ez inkább büszkeséget lopott a szívekbe, nem félelmet, aggodalmat, mert megpezsdült az élet, fellendült a gazdálkodás. Hihetetlen energiák szabadultak fel a lélek szabadsága által!

Új vetőmagok, új eszközök terjedtek el a falvakban. Az állatokat törzskönyvezték, a „magnak valót” hatóságilag jelölték ki. Mérték a tejmennyiséget, így rangsorolták a bivalyokat. A szépen tartott, felnevelt háziállatért jutalmat fizettek. Szakekével szántották a földeket, mellyel nem csupán a mélységet lehetett szabályozni, de könnyebbé vált általa az amúgy embert és állatot próbáló művelet.

A fiatalság élete is gyökeresen megváltozott. Énekeket, táncokat, színdarabokat tanultak. Felújították Szentimrei Jenő Csáki bíró lánya című népballada-feldolgozását, melyet már „román világban” is nagy sikerrel adtak elő

Megszerveződött Türén is a leventemozgalom, a fiúk, de még a lányok is katonai kiképzésben részesültek. A kisebb szomszéd településről, Sólyomtelkéről is a mi falunkba jöttek át a fiatalok, a román lányok és fiúk. Micsoda szép magyar helynév! Pedig akkor már csak románok lakták. Románul Cornesti a neve. Aki nem ismeri a falu korábbi történetét, nem is gondolná, hogy hajdanán magyarok lakták. Több szomszéd településnek is ez lett a sorsa.

A türei származású leventeparancsnok komolyan vette a rábízott feladatot, alapos kiképzésben részesültek a fiatalok. Szigorú mesterük nem ismerte a megalkuvást, a lehetetlent, meg is járta, aki szembeszegült a paranccsal. – Tulaj mama, Nastasie! (Jaj édesanyám, Anasztázia!) – hallatszott be a faluba a sólyomtelki román fiúcska ordítása az Ökörtilalmasról, ahol a kiképzés zajlott. De a kemény fizikai próbatételek, a hosszú menetelések, a táborozás fáradalmait feledtették a szép tábortüzek, a vers- és énektanulás, a közös játékok, kirándulások, a színpadi fellépések. Még tán ma is található a faluban néhány síléc abból az időből.

Minden falusi szervezetnek találtak egy városi testvérszervezetet, a türeieknek a kolozsvári Dermata cipőgyár leventéi jutottak. Ott a lányok is szép levente-egyenruhában jártak. Kölcsönösen látogatták egymást. Egyik alkalommal Kolozsváron, anyai nagynéném szavalt el egy tanulságos verset. Gyönyörűen mutatott szép pártájában, szépségénél csak erénye volt nagyobb. Ha valaki „nem jól beszélt” azonnal rendre utasította. A verset édesanyám is megtanulta, annyira tetszett neki, egy részét évek múltán is idézte. „Ostorozd meg a szívedet, / A világ bár ha kinevet, / Ha gyönge, állhatatlan vagy!/ Ne bízz soha senkiben, / Csak Istenben és magadban.”

1944-ig tartott az álom. 1944 őszén érte el a front a falu határát.

A magyarok vonultak visszafelé, hátukban az oroszokkal. Más hadsereg volt ez már akkor! Megtépázott, lerongyolódott. Ennek ellenére a katonák beérték azzal, amit kaptak, sőt oktatták a népet, mit kell tenniük, ha komolyra fordul a dolog, ha csatatérré válik a település. Egy kirívó eset csaknem az életébe került édesapámnak, aki akkortájt töltötte be a tizennegyedik életévét. Az egyik ittas tiszt majdnem lelőtte. Egy kikapós menyecske mentette meg az életét, aki a tiszt alkalmi szeretőjeként akár vitába is szállhatott Horthy tisztjével, igaz, csak amolyan lecsúszott, részeges fajtával, akit már csak az alkalmi élvezetek éltettek, és nem a haza szolgálata. Szerencsére épp arra járt a szép özvegy, és védelmébe vette a fiút, azt hazudta, őhozzá tartozik. Akkorra az első golyót már ki is lőtte, édesapámtól centiméterekre fúródott a kapufélfába. Hogy mi volt a baja? A bivalyok.

Az ittas tiszt elrendelte a bivalyok rekvirálását. El akarta hajtatni az egész csordát. Édesapám előle próbálta „elbújtatni” az állatokat. A fűzfák takarásában, a patakon lefelé igyekeztek kimenekíteni őket a faluból, ki a kukoricásba. Néhány nappal később a katonaság zöme elhagyta a falut Egeres irányába. A részeges tiszt akkor is kómában fetrengett az egyik csűrben, nagyapám portájának szomszédságában, egy kupac széna tetején. Édesapám és a szolga úgy értékelték a helyzetet, elérkezett a bosszú pillanata. Kemény és elszánt legénykék voltak, egy-két éve már egyedül mentek szántani, kaszálni, büszkeségből és észből is elegendő adatott mindkettőjüknek. Édesapám nővérénél, a faluvégen, számos katonát szállásoltak be ezekben a napokban. Amikor egyszer csak jött a parancs, hogy indulni kell, sebtében szedték össze a dolgaikat, de többek között kézigránátokat is hagytak maguk után. Ezzel akarták édesapámék megleckéztetni a részeges tisztet.

Tervük végrehajtásához megvárták az éj sötétjét. Ezer szerencse, hogy nagyapám rosszat sejtve még időben leállította a fiúkat. Biztosan nagy bajba keverednek, ha megteszik!

Nagyanyám azonnal intézkedett: fogta a gránátokat, elrejtette, majd az éjszaka sötétjében elásta. Soha senkinek nem mondta meg, hogy hová. Édesanyámtól tudom, hogy miután édesapám felesége lett és a Jánoska portára költözött, bizony féltek a kerti munkák során, nehogy egyszer csak baj történjen, valamelyikük belevágja a kapát, az ásót. Évtizedek múltán, még én magam is találtam pisztolyt a pince hátánál, kint a kertben, a régi szemétdomb helyén. Igaz, már rég megette a rozsda, csak a váz árulkodott korábbi mivoltáról.

Anyai nagyszüleimnél ugyanúgy, mint négy évvel korábban, 1944-ben is tartózkodtak katonák. Családtagok és szomszédok velük együtt bujkáltak a kert fái alatt az ellenséges repülők elől. Onnan figyelték, merre csapódnak be az orosz lövedékek. Háromszor érte találat a falu határát.

A magyarok nyomában rövidesen megérkeztek az oroszok.

Csak a már emlegetett magyar tiszt késlekedett még, a részeges. Úgy kellett fellocsolni, fusson, ha kedves az élete. Mikor végre nyeregbe kínlódta magát, két lábra állította a lovát, táncoltatta, aztán nagy dirrel-dúrral, éktelen ordítozás közepette vágtatott végig a falun. Negyvennégy őszén a leventéket is kivitték a frontra. Azaz vitték volna, de az oroszok akkor már annyira közel kerültek a magyar erőkhöz, hogy a leventék nemigen látták értelmét a harcnak, ami biztos halált hozott volna számukra. Így a harmadik határban, Jegenyénél megszöktek. Türe határában az erdőben bujkáltak egy ideig, míg az éhség ki nem csalogatta őket. Nagyanyám épp almás lepényt sütött, amikor az egyik levente lóháton bejött a faluba. Vistai származású legényke, Marcinak hívták, ismerte a falut, mert korábban Szilaj Jánosnak szolgált. Nagyanyám annyira meglepődött, hirtelen egy vékás tarisznyába tette a süteményt, odaadta a fiúnak, hadd vigye ki a többieknek. Egyik éjszaka aztán végleg bejöttek a faluba, csűrökben, pajtákban bujkáltak, míg meg nem érkeztek az oroszok.

Lészaynak, a földbirtokosnak is menekülnie kellett. Sebtében biztonságba helyezte, amit lehetett, legalábbis akkor még úgy gondolta, aztán Sólyomtelke felé vette útját az oroszok elől. Félreeső kis falucska, gondolta, ott biztonságban lesz, míg elvonul a front. Talán sikerül is a tervet véghezvinni, ha a magyargorbói kúria személyzetének egyik tagja, el nem árulja az úrfit az oroszoknak. Így menekülnie kellett Sólyomtelkéről is, most már az őt bújtató Kozmával együtt. A házigazda az északkeleti sűrűséget, az úrfi a délkeletit választotta. Csak az erdők és Türe választották el az ősi fészektől, az otthontól. Amint maga mögött érezte a házakat, melyek a fő útvonallal ellentétes irányban szinte felkapaszkodtak a meredek hegyoldalra az ortodox templom környékén, és az esetleges figyelőket, éber szemeket, igyekezett mielőbb a megmenekülést jelentő közeli erdőig eljutni. Szinamező ligetes, bokros legelője majdnem a falu széléig lehúzódik, azt szerencsésen elérte, mire az oroszok megérkeztek a Kozma birtokra, élükön az árulóval. Aztán bevette magát a legelőt övező erdő sűrűjébe. A kisportolt, atléta termetű fiatalembernek máskor meg sem kottyant volna egy kis hegymászás, de az éj sötétjében, a dobogói sűrűben, ahol előtte sosem járt, itt-ott álságos kis erdei ingoványokkal, nyaktörő árkokkal, vaddisznóferedőkkel megtűzdelt terepen nem is olyan könnyű feladat a haladás! Mire hajnalodott, és az éj sötétjéből kezdtek kibontakozni a fák sziluettjei, száz sebből vérezve, tépett nyári öltönyben, de valahogyan mégis megérkezett a tervezett helyre, a Berek-tetői ősbozótosba, ahonnan szemmel tudta tartani a vágásra érett, égbetörő vaskos csertölggyel, néhol karcsú bükkel, de főleg girbegurba gyertyánnal megrakott lejtőket. Három napot és három éjszakát töltött ezen a helyen. Olvasott. Hihetetlen, de ez az igazság. Sejthette, mivé lett a vagyona, mivé lesz az élete, és ő mégis a könyvet olvasta, amit futása előtt a belső zsebébe tett. Olvasott és várakozott. Harmadik napon jutott eszébe a darab kenyér, amit Kozmáné csúsztatott a zsebébe, mielőtt kifordult a sólyomtelki portáról.

Negyedik napon, amikor úgy gondolta, elmúlt a veszély, napnyugtával Türe irányába ereszkedett le a tetőről. A Csorgó felőli határrészről közelítette meg a falut, a román tanító portájára lopakodott, aki maga is nemes embernek számított, így elsőként nála próbált menedéket találni, megtudakolni, mi is a helyzet? Rossz helyen kopogtatott, mert a tanítót is üldözték nemessége miatt, így gyorsan odébb kellett állnia. Így jutott el nagyapámhoz, a tanító oda irányította. Faluvégi házban laktak, onnan könnyebben el lehet menekülni, ha a szükség úgy hozza! Ott éjszakázott, végre emberi körülmények között alhatott. Reggel korán kelt, jéghideg vízben mosakodott derékig, és közben hangosan prüsszögött. Nagyanyám csirkét vágott, hadd egyen végre rendes ételt az úrfi. Csakhogy az úrfi soha életében nem evett húst. Egyike volt azoknak az arisztokratáknak, akik meggyőződésből vegetáriánusok. Tejeskávét és sajtot reggelizett. Megköszönte a vendéglátást, elment, többé sohasem látták. De hallani hallottak felőle: a háború végén Marosvásárhelyen telepedett le, és agrármérnökként kereste a kenyerét.

Katonák is szöktek meg a frontról. Az egyik rokonom kalandos úton érkezett haza valahonnan az orosz frontról. Erről később sokat mesélt. A magyar hadsereg kilátástalan helyzetbe került. Az oroszok akkora létszámfölényben voltak, a világon nincs annyi golyó, ami megállíthatta volna őket. A gépfegyverállásokból úgy kaszálták le őket a lövészek, mint réten a szénát, de újabb és újabb sorok tűntek fel a láthatáron. Vodkától bódultan, fittyet hányva veszedelemre, halálra, csak jöttek és jöttek. Irtózatos mészárszékké változott a tisztás. Bátyám megértette, itt mindennek vége, értelmetlen a további küzdelem. Minden fegyverzetét hátrahagyta, úgy hátrált egyre mélyebben az erdő sűrűjébe, ami a frontvonal mögött húzódott. Egyik alkalommal egy halott katona mentette meg az életét. Melléfeküdt, ő maga is halottnak tettette magát. Közben a simli alól leste, hány luk van a bajtárs koponyáján. Több mint egy hónapot bolyongott a barátságtalan világban, mezőn talált nyers élelemmel táplálkozott. Nappal erdőkben pihent, csak éjszaka merészkedett ki az utakra. Akit szökésen kaptak, azonnal kivégezték.

Az oroszok rendetlenül viselkedtek a háborús övezetben és a hátországban is. A fehérnépeknek bujkálni kellett előlük. Általában mind részegen járták a falut. Nem sok óra, nem sok állat maradt utánuk.

A Bányai utca lányai Pandoréknál a csűrben, a szénapadlás tetején találtak menedékre a zaklatás elől. Román családnál, román és magyar lányok vegyesen. Mivel az ő házsoruk a falu fölé emelkedett, szemmel lehetett tartani a környéket. A csűrfia deszkázata közötti réseken kémlelték a tájat, figyelték a katonák mozgását. Az Ökörtilalmas légvonalban onnan talán egy kilométernél is távolabb esik, mégis tisztán odaláttak, így tanúi lehettek egy tragikus jelenetnek. Nem sok ilyen történt, magyarok és románok együtt és ugyanúgy szenvedtek a háború miatt, de voltak mindkét oldalon olyanok is, akik a bajban a még nagyobb bajt keresték. Mikor a magyarok bejöttek, néhányan, románok elmenekültek. Meg is volt rá az okuk, mert az éjszaka leple alatt magyar suhancok betörték a román családok ablakait. Csonka Magyarország határa Kolozsvár fölött, a Felek-tetőn húzódott, nem volt nehéz átszökni annak, aki akart. Az egyik közülük most hazatért, és mindenáron végezni akart a bíróval, az öreg Patakival. Kint a legelőn próbálgatta, hogyan kell használni a kézigránátot. Addig próbálgatta, mígnem saját magát robbantotta fel. Fény, füst, durranás. Az ember fölrepült a levegőbe, többször átbucskázott a fején, míg végre mozdulatlanná dermedt a szétmarcangolt, élettelen test.

Zűrzavaros idők következtek. Míg helyben voltak a katonák, ők irányították a falut. Aki tudott oroszul, még az első világháború éveiből, szót is tudott váltani velük. Az öreg Dertiferi jól beszélte a nyelvet, sok évet töltött orosz földön. Neki mondta az orosz, hogy ez még csak a kezdet, aki teheti, menjen, amerre lát, hagyja a vagyont, hagyja a földeket, jobb, ha a városban keres magának munkát. Mert ami falun be fog következni, azt még elképzelni sem tudja most senki sem. Megható és egyben tanulságos, hogy az egyszerű orosz ember, aki valószínűleg maga is átélte a kolhozosítás keserveit, meg akarta védelmezni a sortársakat, a földműveseket. Sajnos igaza lett, és tényleg azok jártak jól, akik a városokba mentek dolgozni, akik önként lettek proletárok. Aztán az oroszok is elmentek.

Megalakult a Magyar Népi Szövetség, jöttek a léhűtő városi aktivisták, bolondították a népet az új eszmékkel. Szörnyű évek vártak a térség magyar lakóira, de az új rendszer eszméi, a kisbirtokosok tönkretétele a románságot is sújtották. Kulák lett a román is, a magyar is.

Általában Fövenyelőtt csépelték a búzát, oda állították a cséplőgépet, oda hordták össze a kévéket a gazdák, ott rakták asztagokba. És onnan helyből el is vitték a kulákok búzáját, csak a szemetet lehetett hazavinni. Olyan magas „kottákat” (kvótákat) állapítottak meg, hogy a családoknak semmijük sem maradt, valósággal éheztek.

A kulák fiúkat is elhurcolták, úgymond katonának, valójában munkaszolgálatra. Három évig nem lehettek a családjukkal, ha egyáltalán valaha is hazatértek. Édesapám akkor már házas ember volt, korán nősült, még a tizennyolcat sem töltötte be, mert kellett a házhoz a munkaerő. Három éven át édesanyámnak és az öregeknek kellett megküzdeniük a tengernyi nyomorúsággal. Közben nővérem is megszületett, akkor látta először az apját, mikor megjött a katonaságból.

Édesapámat és még egy fiút az egyik hírhedt szénbányába vitték. Mint kiderült, Aninán csak kulákgyerekek katonáskodtak, sok más kalotaszegi faluból is érkeztek oda. Édesapámat egy szentlászlói legény mentette meg a szénbánya poklától. Csak néhány napig dolgozott a mélyben. Emberhez méltatlan körülmények uralkodtak ott, olyan melegben és páratartalom mellett, hogy az emberek szinte meztelenre vetkőztek. A szentlászlóinak cséplőgépje volt odahaza, értett a gépekhez, így a felszínen szolgált a gépparkban. Ő okította ki édesapámat, mondja azt, hogy ő is ért a gépekhez, mert épp szükség volt még valakire. Így lett édesapámból „gépész”. Okos, tanulékony ember lévén, gyorsan beletanult a mesterségbe, olyannyira, hogy rövid időn belül ő lett a telep vezetője, szegény szenvedő családja szerencséjére. Ő mentette meg őket az éhezéstől. Onnan, a messzi Anináról küldte haza az élelmiszercsomagokat, lisztet, cukrot.

Kiptérit, a lehető legjobb dűlőt jelölték ki társulási földnek. A társult családok közösen művelték meg a területet. Gabonát vetettek. Olyan gazos lett, csak úgy virított benne a sok tövis. De az újfajta szálkás búza mindezek ellenére nagyon jól eresztett a cséplőgépnél. Édesanyám rakta a szekereket, sorban, ahogyan érkeztek, olyan lett a sok tövises kévétől a tenyere estére, mint a pecsenye. Az „árián” (szérűn) máris kicsépelték a gabonát, és este megrakott szekérrel mehettek haza a gazdák. Nagyapám, mikor becsukódott a szekér mögött a nehéz faragott kapu, csak ennyit mondott: – Na végre!

Sok év kínkeserves verítékezése és nélkülözése után búza került a hombárba! Lesz mit vinni a malomba, lesz miből sütni kenyeret! Korábban Kolozsvárról szerezte be édesanyám a tejtermékek árából, ha egyáltalán sikerült. Mert kilökdösték a falusit a sorból. Micsoda világ! Pedig csak a saját beszolgáltatott búzájából sütött kenyérért állt ott. Hiába a sok hektár a türei határban, hiába a beszolgáltatott gabona, őt, a mindig szorgos parasztasszonyt kiáltották ki bűnösnek a városlakók. Mert ők maguk is éheztek, ők is szenvedtek, olykor olyan helyzetbe kényszerültek, amit más, normális körülmények között soha meg nem tennének.

Falusi legények, ifjú férfiak mesélték, édesapámtól is hallottam ilyeneket, amikor évekkel később megelevenedtek egy-egy társaságban a háború és az azt követő zűrzavaros évek történetei, hogy nagyvárosi dámák egy szelet szalonnáért cserébe magukat ajánlották. Mindenre elszántan álltak sorban az állomás környékén. A város szívébe vezető utcán közlekedni pedig életveszélyes volt annak, aki tejtermékekkel telerakott iszákkal járt arrafelé.

– Na végre! – ismételte meg nagyapám a torkát szorongató szavakat. Egy korábban kőkemény, de megtört kuláknak a szavai voltak ezek. Végre legalább jól lehetett lakni kenyérrel! Fehér kenyérrel...

(Türei) László István Jánoska

 

 

 

2020-10-16

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks