Egy darab, amiért érdemes színházba menni

A Centrál Színházban a 2017-es év végén mutatták be az angol kortárs drámaíró Duncan MacMillan Dolgok, amikért érdemes élni című drámáját. „Olyan ez a darab, mintha eleve nekem írták volna” – nyilatkozta Pokorny Lia, aki a monodráma szereplője.

 

Sokan nem szeretik az interaktív színdarabokat, mert amiatt aggódnak, hogy a színészek  bevonják őket, vagy idegenek előtt kell szerepelniük a színpadon, de ez az előadás olyan tökéletes egyensúlyt talál a nézők spontán bevonása és a történet tudatos irányítása között, hogy végig biztonságban érezhetjük magunkat. A színésznő így fogalmaz egy interjúban: „Nagyon sok improvizatív jelenettel fűszerezett darab, ami nemcsak technikailag érdekes, hanem azért is, mert ezekhez nem kollégák, hanem kimondottan civil nézők segítségét veszem igénybe. Nagyképűen azt éreztem, hogy ebben az országban ma nagyon kevés embernek adatik meg, hogy ekkora bizalmat kaphat: a nézők be mernek ülni egy interaktív előadására.”

Nem célom a darab azon meglepetéseit lelőni, melyeket az improvizáció eredményez, de azt bizton állíthatom, hogy nagyon jó ritmust, változatosságot és izgalmas fűszert visz az előadásba a nézőtér olykor akár kollektív bevonása. Közösségi erőteret teremt, hogy egy adott helyzet ott mindenki orra előtt születik meg. Pokorny egy interjúban ezt így ragadja meg: És az egész történet, amiről a színdarab szól, olyan közösségi élmény, olyan közösségi probléma és közösségi öröm, amitől nem távol akarja tartani magát az ember, hanem amiben mindenkinek jó megfürödnie. Nekem is különös lesz, hogy a közönség nem ,,csak úgy” ül a nézőtéren, követ egy történetet, aztán majd hazaviszi az élményt, hanem szereplője lesz a történetnek. Közvetlenül a nézők szemébe nézve mondhatom majd, amit mondok.” Az improvizációnak épp az esetlegesség adja a báját. A darab megtekintésével, sőt a benne való aktív részvétellel megtapasztaltam, hogy nem kell annyira félni ettől a műfajtól, mint amennyire az ember elsőre fél. 

Minden ember szíve mélyén valójában egy gyermek lakozik, tartja a mondás. Ez az érzet erősödik fel a nézőben a főszereplővel kapcsolatban is: olyan mintha lélekben sosem nőtt volna fel. Egy kislány életét követjük végig gyermekkorától a kamasz éveken át egészen a feleséggé, majd édesanyává válásáig. Még akkor is, amikor a történet szerint már felnőtt nőként áll a színpadon, az az érzésünk, hogy ezt az embert gyökeresen meghatározza az a kislány, aki egykor volt. Szíve mélyén a legerősebb attribútuma az az, hogy ő az édesanyja lánya. Egy olyan anyáé, akinek be kell bizonyítani, hogy igenis érdemes élni. Ezért kezdett el írni hétévesen egy különleges listát: elkezdte gyűjteni azokat a dolgokat, amelyekért érdemes élni. Nem másnak, csakis egy depressziós édesanyának, hogy azt élni akarásra bírja. Egy kétségbeesett gyerek keserves küzdelme a felnőttek zord világa ellen, a remény küzdelme a kilátástalansággal szemben.

Általános probléma korunkban, de talán korábbi korokéban is, hogy apáink sebeit hordozzuk, az ő árnyékuk vetül ránk is, s bár próbáljuk a családi történelem sötét foltjait a jelenben a saját történetünkkel újraírni, mégis magunkon találjuk őseink lábnyomát, s nem tudunk igazán szabadok lenni mindazoktól a terhektől, sebzettségektől, amelyeket ők hordoztak. Az ő sorsuk a mi sorsunkat is meghatározza. A sok mulatságos, humoros helyzet mellett a katartikus lélektől lélekig pillanatok mélyen megérintik a néző lelkét. Azon kapjuk magunkat, hogy a mesélő kislány történetén keresztül megszólal a saját történetünk is. A darab eltalálja a mi életünket is, és sok esetben húsbavágó a mondanivaló. Horgas Ádám rendező így vall a történetről: „nagyon mélyen belekanalaz az ember lelkébe.”

„Van egy listám, amit megosztanék veled. Hétéves voltam, amikor elkezdtem. Összegyűjtöttem a dolgokat, amikért érdemes élni. Bár anyukám ezekkel nem feltétlenül értett egyet…” – írja a darab beharangozója. Az előadás legzseniálisabb hozadéka a mi saját listánk. A néző egyszerűen automatikusan elkezdi a fejében írni a maga listáját. Rádöbben arra a közhelyre, hogy mennyire nem vesszük észre azokat az apró dolgokat is akár, amelyekért érdemes élni, és amelyeket annyira találóan megragad az előadás. Rámutat arra, mennyire lehet örülni Sinkovits Imre simogatóan bársonyos orgánumának, vagy milyen mókás a Balatonba pisilni, vagy mennyire jó dolog a fagyi, a madárcsicsergés, a zene, az álmok vagy maga Bud Spencer.

A történet és a monológok visznek magukkal, s ez a mély lélektani mondanivalón túl Pokorny Lia zseniális színjátékának és a nézőkkel való elképesztő kapcsolatteremtésének is köszönhető. Ő mesélt így a darabról:

„Csodálatos a dramaturgiája, mindig kivisz minket, engem is, a nézőt is abból a megmerítkezésből, ami éppen elkezd fájni, hirtelen teker rajta egyet, és a következő pillanatban hatalmasakat lehet nevetni. Nekem attól döbbenetes és euforikus az egész, hogy folyamatosan hullámzik a mélyből a magasba, de a végén nem maradunk sem a padlón, sem a plafonon, hanem nagyon-nagyon szabadon kirepülünk.”

Szökő Mária
fotók forrása: inernet

 

 

 

 

2019-08-12

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks