Egy kutya a városból

Elkergetném: ta ne, ne ta!, kecc-nye!, kühüü! A kutya körülugrándozza a kutat, nekiiramodik az udvarnak, rohangál, a fogait meg lehet számlálni, nyakroppantó állkapcsai vannak, szimatol, igen erősen orront, orgonál a járókelőkre, rémülten csahol, egész este ide-oda suhan, torzonborz, vad kedvű, rettenetesen, félelmet keltően ugat, odafut a kapuhoz, a lécekre teszi hatalmas mancsait, bundáját szétrázza, marcangolja magáról a sötétséget, szakadjon, repedjen.

 

– Fekete hátú volt, sárga végtagokkal. Húzni kezdett erre-arra, azt hittem, szétszaggat közben, egyhelyben forgott maga körül, megragadtam a nyaka csigáját, himbáltattam – bizonygatta az anyám.

Bámulja a plafont, hogy tekintetével se zavarjon, időnként nyöszörög, aztán a lélegzetét visszafojtja, mozdulatlan, nem látja a kutyát, csak az ócska papucsot, a kopottas éjjeliszekrényt, a gyengécske anyagú törülközőt, szappant, fogkefét, vizes bádogot, ivóedényt, szalvétába göngyölt evőeszközt.

Amikor kiszedtem a postaládából a levelet, valamiféle szorongás kerített hatalmába, zavaros izgalomhoz hasonló érzés. Az apám először írt. Még a rókát is magához szelídítette volna, csak ne kelljen tollat fogni a kezébe. Azt tartotta, s azt hiszem, igaza volt, a parasztember nem arra született, hogy levelezzen a rokonsággal, kopertát címezzen, bélyeget nyálazzon. Asszonynak való az ilyen, tudósíthat mindenről, éjszakai telefonálóról, betegségről, egészségről, halottak születésnapjáról, bajról-búról, a beomlott világ nagy zajáról, kívánságokról, egyszerű napi dolgokról, álmokról, arról, ki volt apja-anyja, hogyan éltek, álmukban mit beszéltek, nyugtalanul hogyan toporogtak ide-oda, a házról, a falu népéről, nyelvről, tájszólásról, hogy mi hiányzik, sok mindenféle, hogy a tengerben halak vannak, piszkos a vize, egy dallamról, amit még ismer talán, leírhatja, ki sírt bele megint a sanyarú világba, kit temettek. Lejegyezheti, hogy egyre többen ismerik a bánatot és a betegségeket, az igazságosság lehanyatlik, túlsúlyba jut a vétek és a gonosz, fogy a település, háromszáz élőnél többen nincsenek benne, pöndörödik a szőlő levele, elég a forróságban a kert, hét dűlőben furulyázik a nagy tömlőjű kukorica. Nyugdíjasként teljesen felhagyott az írással. Azelőtt számon tartotta dolgait, esténként kockás füzetbe jegyezte föl, mit csináltak a szövetkezetben, hol dolgozott, kikkel. Levelek fogalmazása helyett inkább a pincében koccintgatott az ismerősökkel. A bor nem virágmintás, metszett kelyhekbe került, hőbérrel szívta ki, olcsó poharakba engedte, a maradékot csorba szélű kancsóba.

Előttem a levél, pont és vessző nélkül, kisbetűsen: „dicsértessék a jézus krisztus kedves unokám gyerekeim remélem jól vagytok az egészséggel sajnos az anyut baleset érte hétfőn egy kutya eléje ugrott a kerékpárnak leesett motorral jöttek értem a szőlőbe a hírt mondani percek alatt ott voltam az utca apraja nagyja mind segíteni akart meg se köszöntem nekik este hét órakor a mentő már vitte el mondta a mentős valószínű a baleseti sebészet lesz a végállomás másnap aztán kedd reggel hamar rátaláltam együtt sírtunk a térdét helyre rakták nagyon dagadt volt a lába azt hittem a szívem megszakad most még nem tudják műteni ezzel bezárom soraim isten veletek meg velem is”.

‒ Látod, mi történt – szipogott az anyám a kórházi szobában. Emlegette azt a délutánt, visszaidézte  az utat, a fekete hátú kutyát, egyszerre ott termett a városból, mintha csak hívta volna, gyerejde!, lihegett, hörgött, futott rá, a lábára, harapta, dőlt a bicikli, lebukott róla, most virrasztani kényszerül, műtét előtt van, aludni nem tud, minden moccanásra hasogat a teste, jajgatós sírásra azért nem fakad, hiszen fekszik a kórteremben olyan szenvedő, akinek nagyobb fájdalom hasít az arcába, akit keserű gondolatok kínoznak.

‒ Az álmomat mondtam-e? – kérdezte fél könyökére emelkedve. – Mert megálmodtam.

Álom. Azt nyomban el kell mesélni. Azt mindenki szereti. Mondta, előtte héten az egyik éjszaka igen megfélemedett. Fehér lovak futottak le a hegyről, hangos patkócsattogással a város, a fényes rengeteg felé, ahonnét a kutya elkeveredett. Ő meg a falubeliek közül néhányan fölsúrolták a templom kőlapjait, letörölték a padokat, a csöngőt, az ajtókilincseket, a prédikálószék szobrait, az oltárt díszítették, ide egy virágbokrot, oda egy kis virágszálat, piros és sárga rózsákat raktak a gyertyák elé, aranyesőt, a páskom melletti erdőből hozták valamennyit a legények, lovas szekereken hozták, előtte délelőtt téglát szállítottak a postához, házfélét kezdtek rakni a kőművesek, könnyen ment a munka, de egész idő alatt hallgattak, egyikük sem szólt semmit. Délre, fahegy tájban készen lett az épület, szobáját mésszel meszelték, vakítottak a falak, nagy darabokban hullt a nyugtalan hó, a kémények füst-zászlai lengtek tovább, professzorok sétáltak, jöttek-mentek, szemüveges férfiak ültek a vaságy szélére, meglehetősen szélesek, hízásra hajlamosak, gyógyítók frissen vasalt köpenyben, valaki gyászjelentést ragasztott az ajtóra, valaki gödröt ásott az ablak alatt, ott volt abban a fehér szobában, az egyik orvos bottal mutatta, az ágy alatt kutya fekszik, tisztán lehet látni, mintha az ember orra előtt lenne, a férfi vesszőkosarat borított rá, a városi kutya madárrá változott, az orvos fölemelte a kosarat, mint egy nyitott könyvet, és a kutya elrepült, amikor ő nézett oda, nem volt ott semmi, csak egy ferde kormányú női kerékpár, amelyiken korábban a mező útjait járta, a falut. El a boltba tejért, kenyérért, húsért. Ki a hegyre cseresznyéért, barackért, borért, búzával érő körtéért. Ki a Százholdba, ahová gyümölcsöst telepítettek a hatvanas években. Kacskaringós gyalogutak vezettek a határba, kétoldalt éles kövek látszottak, akár a késpenge, olyan élesek. Jaj, csak a lábához ne érjenek, meg ne vérezzék, jaj, csak a térdét meg ne vágják!

Megijedt? Igen. A farkashasú kutya hol ide szaladt előtte, hol amoda. A színére határozottan emlékszik. Mintha ráégették volna. Soha, soha, kutyát ilyen sárgán! Miközben ült a porban, látta az eb vérágas szemét, lihegett mellette, nézett szomorúan. Fajkutya volt, nem korcs, tetszetős külsejű, a füle kissé előre állt. Úgy bizony!

Bólogattunk.

‒ Az uborkát a szomszéd segíti leszedni, ebédre befizettem a vendéglőbe, onnét hordom az ételt. A Bözsiék kitakarítottak, az ágyneműt kimosták, a gabonából két mázsát eladtam – számolt be apám az otthon történtekről, azon törve a fejét, milyen dolgok voltak még, de nem jutott eszébe. Minek a sok beszéd, ha minden világos. Az anyám behunyta a szemét, aztán kinyitotta egy kicsit, tekintett jobbra-balra, mélyen fölsóhajtott, mosolyodva nézett el tőlünk, de velünk volt, tudomásul vett mindent. Abban a hitében is megerősítettük, hogy a baleset előtti napon egy városi kutya – közepes termetű, elkeskenyedő fejű, fekete hátú, sárga végtagú – nyüszített az udvaron. Ta ne, ne ta! Fülét hegyezve figyelt az állat, megindult a sötétségbe, az omladékos lejtőjű dombon lefelé. Kiáltani se maradt időm: az anyám meghalt. Az ablakot úgy körbefogta a jég, mint valami felhő. Mintha valaki a mellembe lőtt volna dupla csövű pisztolyával.

Tönköl József

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

NEK2020

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks