Egy múlt századi gimnazista olvasónaplójából

Kockásfedelű, sima lapú füzet került a kezembe „múltam rendezgetése” közben. Az a füzet – ismertem fel rögtön –, amelybe olvasmányélményeimet kezdtem bejegyezni a múlt század ötvenes éveiben, még az érettségit megelőző időben. Amint belelapoztam, pillanatok alatt emlékezetembe villant, hogy a kezdeti rövid bejegyzéseket követően a sűrűsödő emlékrögzítések olvasónaplóvá szélesedtek.

 

A csaknem hetven évvel ezelőtti írásokban az olvasmányok tartalmi rögzítése mellett a témával kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet, véleményemet, esetenként eszmei szintű értékeléseimet is rögzítettem, hatvan sűrűn teleírt oldalon, az ifjúkor minden szépség és igazság iránti vágyával, lelkesedésével, túlzásaival a megfogalmazások stiláris pontatlanságaival, néhol didaktikus esetlenségeivel együtt. Gyakran hosszú részleteket idézek a művekből, máshol túlfűtött, bonyolult, esszészerű naiv „bölcselkedésbe” bocsátkozom, vagy csak egy motívumra koncentrálok. Az 55 évet átívelő tanári pályámról visszatekintve – ma már tudom – ezek az ifjúkori, hiteles jegyzetek is részei voltak formálódó hitemnek és hivatásomnak.

Mindezek után joggal merül fel a kérdés, miért ajánlom fel ezeket az írásokat egy keresztény értelmiségi folyóirat számára. Szándékomat elsőként az motiválta, hogy az itt bemutatásra kerülő kötetek újabb kiadásával egyáltalán nem találkozunk. A második és legfőbb oka, hogy e művek szinte maradéktalanul szólnak a ma emberéhez, korunk modern, keresztény ifjúságához is. A felmutatott örök krisztusi értékek, a keresztény világlátást meghatározó útmutatások, az el nem avuló erkölcsi elvek, az „idők jeleire” visszfényként, máig ható érzelmi azonosulások jelennek meg a múlt századi keresztény–katolikus irodalomban – azzal együtt, hogy tudjuk és tapasztaljuk: jócskán módosultak napjainkban a társadalmi körülmények, de nem egyszer a vallási–egyházi elvárások is. Végül nem titkolt szándékom, hogy felkeltsem az érdeklődést a ma már szinte csak a könyvtárakban fellelhető könyvek iránt. „Vedd és olvasd” őket, mondanám illő szerénységgel, hogy örömöd teljék bennük!

Giovanni Papini: Krisztus története

Ez a munka az evangéliumok alapján megírt Krisztus-életrajz. Számos történet, esemény közismert, de nagyon megkapó az író egyéni meglátása Krisztus földi életének kétezer éves távlatából. Azzal kezdi, hogy akik „szabad szellemnek” nevezik magukat, lázasan akarják másodszor is megölni Jézust – az emberek szívében, Ahogy az író végigtekint a világban, azt látja, hogy megindult a harc a „kereszt ellen”. Manapság Krisztusról sokféleképpen vélekednek – írja a szerző. Egyesek szemében Jézus próféta volt, másokéban varázsló, ismét mások lázadóként emlegetik, és olyan kevesen vannak, akik Krisztus istenfiúságát és igazi küldetését megértik. De a sok téves vélekedés, megölni akarás után még sincs Krisztus kizárva a földről. „Emléke ott van mindenütt, egyházak és iskolák falain, harangtornyok és hegyek ormain, út menti kápolnákban, ágyak fejénél s a sírok felett: millió és millió kereszt emlékeztet a Megfeszített halálára. Vakarjátok le a templomok freskóit, hordjátok el a képeket az oltárokról, a házakról, s Krisztus élete megtölti a múzeumokat és a képtárakat. Vessétek tűzre a misekönyveket, breviáriumokat s az imádságos könyveket, nevét és szavait akkor is megtaláljátok az irodalom könyveiben. És végezetül a káromkodás önkénytelen emlékezés az ő jelenvalóságára.”

Az írónak az a véleménye, hogy az előző Krisztus-életrajzok mind valami dohosságot, elavult régiességet sugároztak, ezért akar ő valami újat, „örökérvényűt” alkotni. Így vall erről: „Ez a könyv építő könyv szeretne lenni, mégpedig nem a gépies szenteskedés, hanem a lelkek átgyúrásának emberi és férfias értelmében.” Majd imával fejezi be a művét: „De mi az utolsók várunk Téged, fogunk várni minden áldott nap, bármilyen méltatlanok is vagyunk rá, bármilyen lehetetlenség tornyosul is elénk. És minden szeretet, amit ki tudunk facsarni kiégett szíveinkből, érted fog égni Keresztre feszített, ki meggyötörtettél a mi szeretetünkért, s aki most minket gyötörsz engesztelhetetlen szereteted minden hatalmával.”

Révay József: Zarándokút a szenthelyekre

A közelmúlt olvasmányai között az egyik leglélekemelőbb ez a berettyóújfalusi plébánia könyvtárában talált „zarándokkötet”. Az író maga vallja be írása elején, hogy ez nem emlékkönyv, nem baedekker, amely száraz adatok ridegségével és pontosságával igyekszik mindenütt beszámolni a történelmi eseményekről, nem útleírás, országok és népek, szokások és viseletek szubjektív ismertetése, nem életrajzok gyűjteménye, művészetek katalógusa, stílusok bírálata. „Munkám nem a bányász csákányos kőfejtése, hanem az ötvös finom és áhítatos munkája” – írja a szerző, és ez valóban így van, az egyes eseményeket magasba szárnyaló stílusával és lelkesítő szavaival olyan érdekessé, megkapó szépségűvé teszi, hogy az olvasása léleképítő, léleknemesítő elmélkedés. Hangjában, mondanivalójában mindig van valami áhítatra hangoló, valami új, mesteri írói fogás. Kis Szent Teréz legendájában ezt olvassuk: „Szeretnék dalt zengeni, forrót, lángolót; szeretném, ha virágszirom volna az ajkam, illat és lehelet a dalom, szeretném a hárfák halk melódiáit önteni a rózsák leányának hófehér alakja köré. De könnyek fojtogatják elcsukló hangomat, szívemben a szent elragadtatás révülete reszket. Dalomnak szárnyai lankadtan rebbennek az égi szeretet perzselő lángjaiban, és himnuszom bágyadtan vergődik az acélgépek és kőszívek modern Bábelének lelketlen dübörgése felett.” Minden sora áhítatra serkent, benne cseng az író életének harmóniája, néma összeszedettsége és lelkének és szeretetének összecsendülő dallama. Mindezek teszik a könyvet olyan érdekessé, olyan megkapóan áhítatossá, amikor az ember érzi a zárómondatokban a katartikus, soha nem feledhető élményt: „Isten veled, Olvasóm! Vedd a drágaköves aranyserleget, melyben a szívem vére és lázas éjszakáim könnye csillog. Vedd és idd belőle a lélek lángoló borát!”

Van Roeselare Venác: Elmélkedés, szemlélődés Mária oltalma alatt

A Franciaországban megjelent könyv az elmélkedés és szemlélődés formáit és egyes mozzanatait fejtegeti. Az egész könyv lelki egyszerűséget és bájt sugároz az „érzelmi ima”, a „lelki egyszerűség imája” és „az érzékek és a lélek éjszakája” című fejezetekben. Felvetődik a kérdés: mi az ima? Az író így válaszol erre: Egy tökéletes meghódolás, egy örök adoráció, egy vég nélküli segítségkérés, egy örök hálaadás, amellyel egy nálunk hatalmasabb, örök „Szellemi láng” lábai elé borulunk. Szerinte a legértékesebb ima az, amelyet nem könyvből olvasva, kötött szöveghez ragaszkodunk, hanem amikor összeszedettségbe zárva, elmélkedve, gondolkodva, vagyis „élve” imádkozunk. – A nagy kérdés azonban még mindig ott van: Tudnak-e a gyengébb tehetségűek, az úgynevezett műveletlenek így imádkozni, vagyis elmélkedni? Erre Szent Bonaventura soraival felel az író: „Nem az ésszel és tudománnyal kell az Istent szeretni és imádni. Ó dehogy, hanem a szívvel… és egy tudatlan asszony is tudja Istent úgy szeretni és imádni, mint a világ legnagyobb tudósa, mert neki elég ahhoz a szív is, a Krisztusért égő, szeretetben elégni akaró szív.” Ezt az érzelmet talán legjobban az eucharisztikus kongresszus himnuszának 4. verssora fejezi ki, ahol így imádkozunk: „Az ég és föld legyen oltár, virág rajta a szívünk, az imánk a zengő zsoltár, s tömjénillat a hitünk.” Csengjen össze az imádás, alázat, hálaadás és a kérelem szent melódiája, ez majd megteremti a hitet és az önzetlen szeretetet.

Csermely Tibor

 

 

2018-10-11

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks