Egy múlt századi gimnazista olvasónaplójából (2)

Kockásfedelű, sima lapú füzet került a kezembe „múltam rendezgetése” közben. Az a füzet – ismertem fel rögtön –, amelybe olvasmányélményeimet kezdtem bejegyezni a múlt század ötvenes éveiben, még az érettségit megelőző időben. Amint belelapoztam, pillanatok alatt emlékezetembe villant, hogy a kezdeti rövid bejegyzéseket követően a sűrűsödő emlékrögzítések olvasónaplóvá szélesedtek.

 

A csaknem 70 évvel ezelőtti írásokban az olvasmányok tartalmi rögzítése mellett a témával kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet, véleményemet, esetenként eszmei szintű értékeléseimet is rögzítettem, hatvan sűrűn teleírt oldalon, az ifjúkor minden szépség és igazság iránti vágyával, lelkesedésével, túlzásaival a megfogalmazások stiláris pontatlanságaival, néhol didaktikus esetlenségeivel együtt. Gyakran hosszú részleteket idézek a művekből, máshol túlfűtött, bonyolult, esszészerű naiv „bölcselkedésbe” bocsátkozom, vagy csak egy motívumra koncentrálok. Az 55 évet átívelő tanári pályámról visszatekintve – ma már tudom – ezek az ifjúkori, hiteles jegyzetek is részei voltak formálódó hitemnek és hivatásomnak.

Mindezek után joggal merül fel a kérdés, miért ajánlom fel ezeket az írásokat egy keresztény értelmiségi folyóirat számára. Szándékomat elsőként az motiválta, hogy az itt bemutatásra kerülő kötetek újabb kiadásával egyáltalán nem találkozunk. A második és legfőbb oka, hogy e művek szinte maradéktalanul szólnak a ma emberéhez, korunk modern, keresztény ifjúságához is. A felmutatott örök krisztusi értékek, a keresztény világlátást meghatározó útmutatások, az el nem avuló erkölcsi elvek, az „idők jeleire” visszfényként, máig ható érzelmi azonosulások jelennek meg a múlt századi keresztény–katolikus irodalomban – azzal együtt, hogy tudjuk és tapasztaljuk: jócskán módosultak napjainkban a társadalmi körülmények, de nem egyszer a vallási–egyházi elvárások is. Végül nem titkolt szándékom, hogy felkeltsem az érdeklődést a ma már szinte csak a könyvtárakban fellelhető könyvek iránt. „Vedd és olvasd” őket, mondanám illő szerénységgel, hogy örömöd teljék bennük!

Tóth Tihamér: Hiszek egy Istenben

Hiszek – hangzik fel a lelkipásztor ajkáról, mert ő maga a tanúja annak, milyen boldog, akinek hite van, és milyen boldogtalan, akinek nincs. Ezek előtt az érvek előtt meg kell hajolnunk. A könyvet elolvasva, a 20-as, 30-as évek szentbeszédsorozatát átelmélkedve, a világban széjjelnézve felteszi a kérdést, van-e Isten. Igen, kell lennie Istennek – hangzik a válasz, mert mellette tanúskodik az egész világmindenség, ez a csodálatos harmóniában élő kozmosz. Mert rend van a világban, olyan rend, amelyet csak egy önmagától lévő örök lény tud létrehozni. Megérezzük a zsoltáros szavát: „Isten nagyságát hirdeti az ég, / A mennybolt vallja kezei művét. / Egy nap a másnak ezt harsogja át, / Erre tanítja éj az éjszakát” (Zsolt 19).

De nem elégszik meg azzal, hogy megtalálja az Istent, hogy természetes eszénél fogva rájön: van Isten, hanem megkérdezi – mintegy önmagától –: Milyen az Isten? Erre is megkapjuk a feleletet: „Lélek az Isten – majd így folytatja: Isten Atyám a gondomat viseli.” Figyelemmel azonban arra, hogy ne legyünk vakmerően bizakodók és fanatikusan hívők. De a gondolatmenetben itt sem áll meg. „Ha Isten Atyám, szeretem őt.” Majd e háromszemélyű egy Istent ezerfajta jelzővel illeti. Bemutatja a „Szent Istent”, a „Teremtő Istent”, a „Jó Istent”, az „Igaz és hű Istent”, a „mindenütt jelenlévő Istent”, a „Mindentudó Istent”, a „Bölcs Istent”, az „Igazságos Istent”, az „Irgalmas Istent”, a „Türelmes Istent”, a „Mindenható Istent”, a „Változatlan Istent” és végezetül az „Örök Istent”.

A gondolatsor végén önmagát, azaz a bukdácsoló embert és Istent hasonlítja össze:

„Uram, én sápadt palánta vagyok – Te vagy az éltető napsugár.
Uram, én szegény vagyok – Te vagy az örök gazdagság,
Uram, én gyönge vagyok – Te vagy minden erő,
Bűnös vagyok – Te vagy a megbocsátás,
Elhagyatott vagyok – Te vagy a kitárt kar,
Vigasztalan vagyok – Te vagy a résztvevő szív,
Szomjas vagyok – Te vagy az örök vizek forrása,
Éhes vagyok – Te vagy az élet kenyere,
Éjszaka vagyok – Te vagy a ragyogó nappal,
Ember vagyok, ember… és Te vagy az én Uram,
Istenem mindörökkön örökké!”

A könyv elolvasása után érezzük meg igazán, hogy mennyi mindent tartalmaz a keresztény Credo első mondata, és ezt akarjuk mindig mondani alázatos lélekkel, meghajtott fővel és szerető szívvel.

Tóth Tihamér: Hiszek az Egyházban

Ez a könyv az első részben elmondja, hogy a Szentlélek valóban Isten, az Atyával és Fiúval egyenrangú isteni személy. Arra a kérdésre keresi a választ: mit ad nekünk a Szentlélek, az annyira elfelejtett isteni személy, akire főleg csak pünkösd táján gondolunk, pedig ő adja az embernek a metafizikai indíttatást, az igaz értékek felismerésére tanít, és újjászületésünket kieszközli? De az erkölcsi élet is a Szentlélek ajándéka. „Erőt ad ahhoz, hogy hitünk szerint tudjunk élni, vagy ha letérünk a helyes útról, visszavezet oda. (…) Mindebből következően levonhatjuk a következtetést, hogy a Szentlélek nélkül nem megy semmire sem a társadalom, sem az erkölcsi élet.”

A második részben áttér az Egyház tárgyalására, s rögtön felveti a kérdést: Mi az Egyház? Erre három pontban adja meg a feleletet: „Az Egyház a köztünk tovább élő Krisztus. Az Egyház Krisztus jegyese. Az Egyház Krisztus misztikus teste.” Kiemeli: „Krisztus egyháza egy… Krisztus egyháza szent… Krisztus egyháza katolikus… és Krisztus egyháza apostoli.” Ezután tér rá a pápaság kérdésére. Szól arról, hogy a csalhatatlan pápa töviskoronáját hordozva vezeti Krisztus nyáját, mert neki adatott a legfőbb bírói, tanítói és főpapi hatalom. Megemlékezik a krisztusi papságról, amely összekötő kapocs Isten és a hívek lelkei között. E témának végén Sík Sándor szavaival tesz hitvallást:

„Hallják meg a hívők és hitetlenek
Élet halálra szóló eskümet.
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztust vallanom.
Hallják meg rokkant vén apostaták
S a vétekben vajúdó új világ,
A forradalom a vak Leviatán,
És hallja meg a settenkedő Sátán,
Isten nevében vallomást teszek…

Hiszek és hitem súlyos és kemény,
Nem tündetan, nem pille-vélemény,
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán.
Igen és nem, kereken magyarán,
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ingerkedés és köntörfalazás.
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ad elébem,
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.”

A szentek egységének tárgyalásakor arra mutat rá, hogy Krisztusnak valójában három egyháza van: A földön élő keresztények a küzdő egyház tagjai, a tisztító helyen várakozó lelkek a szenvedő egyház tagjai, és akik eljutottak Isten országába, azok alkotják a győzelmes egyházat. Erre az egységre hivatkozva büszkék vagyunk, és önkéntelenül is feltör ajkunkról az ima: „Hát én akarok lenni szófogadó fia és harcos tagja küzdő Egyházamnak, hogy minél rövidebb ideig legyek tagja a szenvedő egyháznak, hanem onnan minél hamarabb léphessek át a győzelmes egyházba, az én Mennyei Atyám országába.”

A bűnbocsánat témakörének kifejtésénél az első megállapítása, hogy van bűn…, de van bűnbocsánat is, majd bizonyítja, hogy a bűnbocsánat szentsége Krisztustól ered, és figyelmeztet: „Gyónjál hittel! Gyónjál bánattal! Gyónjál őszintén! és gyónjál vezeklő lélekkel!” Mindezek után felteszi a kérdést: „Te miért nem gyónsz?” „Mert nincs bűnöm. A gyónás emberi találmány. Embernek nem gyónok” – hangzanak a különböző válaszok. Ezek után figyelmeztet a gyónás áldásaira, és bemutatja azt az országot, ahol nincs gyónás, csak áldozás; ahol nincs bűn, csak erény; ahol nincs bűnbánat, csak öröm; ahol nincs penitencia, csak jutalom; ahol nincs kárhozat, csak boldogság. Ahol nincs hit, csak látás, s nincs más, mint Isten és az én lelkem! Mindezek után ereszkedjünk térdre, és mondjuk el a Credonak ezt a szakaszát imádkozva: „Hiszek Szentlélekben. Hiszem a katolikus anyaszentegyházat, a szenteknek egyességét, a bűnök bocsánatát…”

Tóth Tihamér: Hiszem az örök életet

A Pázmány-templomban az 1934–35-ös tanévben elmondott beszédeket közli ez a kötet. Elhangzik a nagy kérdés: „Van-e lélek?” „A tudomány nem tagadja a lelket, a logikus okoskodás megköveteli a lelket.” Az örök életről szólva arra hivatkozik, hogy Krisztus maga hirdette: van örök élet. A bölcselő ész is megköveteli az örök élet létezését. Elmondja, hogy a halál sem más, mint az örök élet kapuja, melyen át kell menni minden embernek. A kérdés azonban az, miként fogunk átmenni a halál kapuján, s ezzel törődnek legkevesebbet az emberek, mert nagyon bizonytalan minden – de annyira biztos a halál.

„Nem bizonyos
Ha elszunnyadunk, hogy felébredünk,
Ha elutazunk, hogy megérkezünk,
Hogy learatjuk azt, amit vetettünk,
Hogy megtarthatjuk azt, amit szerettünk,
Nem bizonyos, hogy kinyílik a rózsa,
Hogy kenyérből mindig lesz egy morzsa,
Hogy felnő minden fa, virág, gyerek,
Hogy mozdulatlanul állnak a hegyek,
Hogy nem lesz soha „gazság” az „igazság”-ból,
Nem válik gyász, bánat a vigasságból,
Kiért ma égünk, hogy holnap is szeretjük,
Mit ma ígérünk, hogy holnap megtehetjük.

Nem bizonyos itt semmi sem,
Mégis építünk, bízunk, remélünk,
Gyűjtünk, mulatunk, égünk, ígérünk,
De arra alig-alig gondolunk,
Hogy egy bizonyos: hogy meghalunk.”

A halált nem félelmetesen, hanem mint „győzelmes halált”, mint „útmutató halált”, mint „tanító halált”, mint „figyelmeztető halált”, mint „kijózanító halált”, mint „vigasztaló halált”, s mindezzel együtt a „legyőzött halált” mutatja be.

A tisztítóhely, az örök kárhozat és az örök boldogság párhuzamával megrendíti a lelket. A tisztítóhely reménye enyhíti a fájdalmat. A pokol gyötrelmeiből nincs kiút, a mennyország boldogsága örök és végtelen. Ezért akarunk az ítéleten úgy megjelenni, hogy ha csak a tisztítóhely „mellékbejáratán” eljussunk oda, ahol az Istent nemcsak láthatjuk, de uraljuk is.

Istenhez híven akarok élni a világon, mert „hiszek a test feltámadásában és az örök életben.”

Csermely Tibor

 

 

2019-01-10

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks