Egy szenvedélyes művész

Művész, tanár, háromgyermekes édesanya. Szenvedélyes ember. Hisz a Teremtőben, tudja mi a dolga a világban. Kokas Katalin Liszt Ferenc-díjas hegedűművésszel beszélgettünk.

 

– Igaz, hogy felmenői között egyházi személyek is vannak?

Igen, az egykori pécsi püspök, Dulánszky Nándor testvérének a leszármazottjai vagyunk anyai ágon. Természetes volt, hogy férjemmel abban a pécsi székesegyházban házasodtunk, ahol ő is el van temetve, és ahol szüleim is és több felmenőm is esküdött. A katolikus egyházzal való kapcsolatunk régi időkre tekint vissza. Nagymamámat még az apácák tanították. Szüleim már másként neveltek minket, de a zenén keresztül mindennap imádkoztunk. A hit a mindennapi életem része. Az idei húsvét vasárnapján Londonban, a Wigmore Hallban, Joseph Haydn: Jézus utolsó hét szava a keresztfán c. művét adtuk elő vonósnégyesünkkel. A Hold utcai templomban is lehetőségünk nyílt bemutatni a művet, nagypénteken Eperjes Károly színművész úrral együtt. Kaposváron is vele együtt léptünk a színpadra. Mindhárom helyszínen az idetartozó bibliai idézetekkel egészítettük ki ezt a megrázó darabot.

– Mennyiben más egy ilyen előadásra felkészülni?

Teljes lelki felkészültséget igényel ennek a műnek az előadása. Olvastam hozzá a Bibliát, szemlélődtem, mélyültem. Ebben a műben minden hang egy ima. Az utolsó tétel a földrengés, amelyben a teljes káoszt éljük meg. Kértük is a templomi közösséget, hogy a végén ne tapsoljanak. Mikor letettük a vonót, úgy éreztem megfulladok. A csendnek olyan súlya volt, amit a mai napig nem felejtek.

– Mindez mély lelki érzékenységre utal. Ezt honnan hozza?

Összetartó családunk van, mely nagyon szoros kötelék és biztonságot ad. Ugyanakkor, ha nyitottak vagyunk egymásra, az kifinomult érzékenységet is kíván tőlünk. A klasszikus zene is formálja a lelket, de meg szeretném említeni a kaposvári Csiky Gergely Színházat is, ahol szüleim zenekari művészek voltak egykoron. Kis túlzással a színházban nőttem fel. Akkoriban még nem volt divat és mód sem nyílt rá, hogy bébiszitterre bízzanak. Jöttem mentem a színészóriások között. Többekkel ma is tartjuk a kapcsolatot. Gyermekként hihetetlenül megfogott ez a légkör. A színház varázslat. Innentől kezdve tudtam, hogy a színpad és a művészetek az utam. Hárman vagyunk testvérek, így édesanyám egy idő után váltott, és zeneiskolai pedagógus lett. Eleinte csellista és fuvolista szeretettem volna lenni, de mikor tanáraim meglátták a kezeimet, azt mondták, a Jóisten is hegedűsnek teremtett. Így öt és fél évesen megkaptam életem első hegedűjét. Dr. Gyánó Béláné volt az első hegedűtanárnőm, akinek nagyon sokat köszönhetek. Szüleim és tanárom rávezettek, megszerettették velem egy pillanat alatt a hegedülést. Egy biztos, az első sikerélmény nagyon ösztönző tud lenni. Lépésről lépésre kell haladni, a gyermek életkorának megfelelően. Eleinte szaval egy mondókát és csak pengeti a hangszert vagy énekel egy dalt. A saját gyermekeimmel is ugyanígy tettem. A legkisebb, Olga lányom kétéves, s már most próbálgatjuk a hangszert a kezébe adni. Örül, mosolyog, követeli a hegedűt mindennap, pengeti a kezével, s közben körülötte a család, biztatjuk, tapsolunk neki. Sikerélménye van, ami nagyon fontos. Ez egészen kiskoromban velem is így történt. Így szerettem meg a színpadi világot egy pillanat alatt.

– Ebben a kezdeti időszakban mi a szülő felelőssége?

Nem kell ahhoz zenésznek lenni, hogy értsünk a gyermek nyelvén. A szülőnek az a dolga, hogy megkérdezze, mi volt az órán, beszélgessen a gyermekével. Ha a gyerek érzi, hogy az anyukáját, apukáját érdekli, hogy ő mit csinál a hegedűórán, vagy bármilyen más foglalkozáson, akkor lelkes marad. Ha a szülő motiválja, gyakorlásra ösztönzi, a gyermek egy idő után tudni fogja, hogy mi a dolga. Minden gyermeknek szüksége van a motivációra. Hálás vagyok édesanyámnak, hogy belém plántálta ezt a hozzáállást. Szüleim nem neveltek zseninek, de megvolt a mindennapi munka, és ez természetes része lett az életemnek. Fontosak a zenei nyári táborok is, hiszen itt találkozik a gyermek hasonló gondolkodású és érdeklődésű társakkal. Én magam is részt vettem sok ilyen zenei táborban. Aztán megnyertem Szombathelyen az országos hegedűversenyt 11 évesen, és utána felvetettek a Zeneakadémiára, ahol Halász Ferenc tanár úr növendéke lettem.

– A kaposvári kislány elindult meghódítani a világot?

Igen, valahogy így. Eleinte még ingáztam a KaposvárBudapest tengelyen, de 12 éves koromtól felköltöztem, és kollégista lettem. Ekkoriban nem volt a zsebemben okostelefon, amellyel naponta hazaüzenhettem volna. Ez még a bizalom világa volt. Tudtam a dolgom, s a szüleim is bíztak bennem. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne járjak be az órákra, vagy ne gyakoroljak. Sőt, azt sem mondta senki, hogy szabadidőmben fussam körbe a Margitszigetet, vagy menjek el az Írók Boltjába könyvet olvasni. Ez a belső igény egyszerűen csak kialakult. Fájó pont az életemben, szeretett mesterem, Halász tanár úr elvesztése. Egy ideig nem találtam a helyem, mindenkiben őt kerestem. Az ő egyik legjobb barátja, Fenyves Lóránd professzor, Kanadában élő magyar zenepedagógus, akinek több magyarországi kurzusán részt vettem. Írtam neki egy levelet, és rá két hétre jött is a válasz, melyben az állt, hogy a teljes ösztöndíjat állják, és várnak szeretettel legjobb hegedűs barátnőmmel együtt Torontóba. Bár négyéves ösztöndíjat kaptam, másfél év után hazajöttem. Ebben közrejátszott a családom hiánya is.

– És az újbóli találkozás Kelemen Barnabással…

Igen. Ekkor már több éve ismertük egymást, hiszen 12 éves korunktól a Zeneakadémián egy osztályba jártunk, sőt még egy padban is ültünk. 17 évesek voltunk, mikor egy mesterkurzuson ismét összetalálkoztunk. Lehet, hogy furcsának tűnik, de beszélgetés helyett, inkább végig játszottuk a kéthegedűs repertoárt. A kamarazenében ugyanis minden kiderül a másikról. Ki hogyan reagál, mit mond el a hangokkal. A kurzus végére tudtam, hogy ő lesz a férjem. Barnabásban megtaláltam a másik felem. Értjük egymás működését, a zenében és a magánéletben egyaránt. A házasság nem csupán egy szenvedélyes pillanat. Annál sokkal, de sokkalta több. A lényeg az összetartozás és az abban lévő hit és elhatározás. Ettől válik az „igen” életre szólóvá.

– A családalapítás is fiatalon történt az életében. Művészi pályája elindulásakor lett édesanya. A gyermekvállalás és a zenei karrier összeegyeztetése is ennyire egyértelműnek bizonyult?

A művészet és a család kölcsönös kettőssége sosem volt kérdés számomra. Ez a fajta tudatos határozottság egyébként az egész életemre jellemző. Mindig is tudtam, hogy merre szeretnék menni. Ez egy belső sugallat, ami által tudom, hogy hová tartozom, és érzem, hogy mi a dolgom a világban. Hálás vagyok, hogy ezt már fiatalként felismerhettem, és ehhez megtalálhattam a páromat. Három gyermekünk, Hanna, Gáspár és Olga életünk legnagyobb csodája és boldogsága.

– Miközben gyermekeiről mesél, a mosoly mögött egy pillanatra felfedezni vélem a múlt megpróbáltatásait. Fájó emlékeket is őriz?

Már elengedtem... Nemrégiben negyedik gyermekemmel voltam áldott állapotban. Ez tabutéma, de úgy érzem, néha beszélni kellene róla. Talán reményt és segítséget adhatunk egymásnak mi, édesanyák azoknak, akik hasonló kálvárián mentek keresztül. Előtte azt hittem, hogyha ez velem történik, nem élem majd túl. Higgyék el, a fájdalom idővel beépül. A léleknek néha fájnia kell. Ez is a változás velejárója. Minden elvesztés nagyon nehéz, s ebben a drámában a saját életem is veszélybe került. Egészen közel kerültem a másik oldalhoz. Hirtelen minden olyan tiszta lett, s tényleg csak a lélek maradt. Felejthetetlen érzés. Furcsán hangzik, de ajándék. Ez segített az elengedésben is. Ma már köszönetet tudok mondani, hogy mindezt megélhettem és hiszem, hogyha a Jóisten úgy szeretné, még jönni fog a gyermekáldás.

– Mitől ilyen erős?

Hiszek a gondviselésben, hogy érdemes tennünk a dolgunkat, és minden történés arra való, hogy fejlődhessünk, tanulhassunk. Zenélni pedig csodálatos. Választ kaphatok nagy kérdésekre, amikor igazán elmélyedek a gyakorlásban. Nagyon különleges élet, amit élhetünk. Szeretem, amit csinálok, így a sok tevékenyég nem teher. Néha persze elfáradok, de ez mindenkivel így van, aki tesz valamit. Mindez a lelki fejlődésemhez hozzátartozik. Ezért sem munka számomra a zenélés, sokkal inkább a szabadság felszabadító erejével hat rám. Meg kell keresni azt a dolgot a világban, ami szenvedély és örömforrás lehet az életünkben. Erre csak ösztönözni tudok mindenkit.

– Idén nyáron ismét megrendezésre kerül a Fesztivál Akadémia Budapest, melyet férjével, Kelemen Barnabással alapítottak, s amely fesztiválnak a művészeti vezetői is. Miért született meg ez a fesztivál?

Életünk során számos kamarafesztiválra hívtak minket a világban. Az idők folyamán egyértelművé vált számunkra, hogy kik azok a művésztársak, akikkel jó együtt zenélni, és hasonló a hozzáállásuk. A kamarazenélésben nem elég jól játszani egy adott hangszeren. Itt az önös célok nem győznek. Néha fel kell áldozni a saját akaratomat, hogy a másikra reagálni tudjak. De hát erről szól az életünk is… Miként a megelőző években, idén is három pillérre épül a fesztiválunk. A világ jelentős szólistái adnak közösen hangversenyeket, rangos nemzetközi professzorok tartanak mesterkurzusokat, és újra megrendezzük a tizenkilenc év alatti fiataloknak meghirdetett III. Fehér Ilona Nemzetközi hegedűversenyt. Idei programsorozatunk a „Káosz és Harmónia” címet kapta. A káoszból létrejövő harmónia nemcsak egy hét távlatában, hanem nap mint nap is átélhető lesz a fesztiválon, különösen, ha elfogadjuk a görög mitológia alapvetését, hogy a teremtés aktusa szorosan összekapcsolódik a szeretettel: Khaosz és Gaia után mindjárt Erósz, a szeretet jött létre, mert a teremtő erő a szeretetben rejlik. A szeretet valóban motorja a fesztiválnak: a zene szeretete, a tanítás és a zenélés szeretete, és ami talán ennél is fontosabb, a kamarapartnerek és a közönség szeretete, végső soron a másik ember szeretete.

– Hosszú beszélgetésünk végére egy igazán kerek és pulzáló élet sarokpontjaiba nyerhettünk betekintést. Tud lassítani, egyedül lenni?

Ritka pillanat az egyedüllét, de természetesen nekem is szükségem van rá. A naplóírás például feltölt. Ilyenkor az idő az igazi érték. Amíg az ember bemártja a tollat a tintába. Elsősorban érzéseket, történéseket írok ki magamból. Ez is egy kis terápia. Valóban boldog és kerek az életem, és úgy érzem, van még feladatom bőven. Hiszem, hogy amibe belekezdünk, azt véghez kell vinnünk, de ehhez mindig kapunk segítséget is. Odafentről.

Lonkay Márta

 

2019-07-10

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks