Egy szívszorító apa-fiú történet

Az örökbeadás (Nowhere special) című 2020-as filmdráma az egyik legszebb és legmeghatóbb apa–fia kapcsolatot feldolgozó alkotás, amit valaha láttam. A korábban Oscar-jelölt Uberto Pasolini – aki semmilyen rokonságban nem áll a híres olasz rendezővel, Pier Paolo Pasolinivel – egy angol napilap, a Daily Mail hasábjain talált rá a film alapjául szolgáló történetre.

 

Egy egyedülálló édesapa, miután megtudta, hogy betegsége gyógyíthatatlan és csak hónapjai vannak hátra, egy örökbeadási szervezettel szorosan összedolgozva maga szervezte le négyéves kisfia adoptálását. Pasolini próbálta felkeresni a férfit, de elkésett vele, a gyermek személyazonosságát pedig az örökbefogadó szervezet nem adhatta ki. Így a rendelkezésére álló információkra támaszkodva írta meg a rendező a forgatókönyvet.   

A szívbemarkoló történet minden lehetőséget megadhatna a giccsre és a mértéktelen hatásvadászatra, de ennek az alkotásnak éppen az a legnagyobb erőssége, hogy kerül minden látványos elemet. A maga szolid, visszafogott, hétköznapiságot fókuszba helyező módján hatol a szívünk legmélyébe. „Szeretem a lágy dolgokat, amelyek váratlanul ragadnak magukkal. Minél drámaibb a helyzet, annál kisebb hangerőt akarok. És minél alacsonyabb a hangerő, annál jobban lehet hallani, amit igazán hallani kell. Sokkal jobban a bőr alá megy” – nyilatkozta a rendező a film koncepciójáról. A készítők a történetben nem az eseményeket akarták visszaadni, hanem a csendes, ám annál mélyebben meghúzódó érzelmeket. „Az örökbeadás az utóbbi idők egyik legszemléletesebb példája arra, hogyan tud egy végtelenül csendes, visszafogott film akkorát szólni, hogy az ember lelke beleszakad– írja a Filmtett, erdélyi filmes portál kritikája. A valós eseményeket feldolgozó alkotás a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, majd a világ különböző fesztiváljain számos díjat elnyert.

Egy harmincas évei közepén járó, az írországi Belfastban élő, egyedülálló édesapa mindennapjaiba pillanthatunk bele. John (James Norton) egyszerű munkásember. Szeretne minden tőle telhetőt megadni kisfiának, Michaelnek (Daniel Lamont), de ablakmosóként csak szerény körülményeket tud biztosítani. Nem látványos gesztusokkal, de annál figyelmesebben van jelen gyermeke életében. Óvodába viszi, siet dolgozni, elintézi az ügyeket, bevásárol, elmegy érte, majd fagyizni viszi, fürdeti, kifésüli hajából a tetveket, öltözteti, mesét olvas neki, esti imát mond vele, majd elaltatja. Teljesen átlagos hétköznapok. Ami azonban ezeket a napokat mégis különlegessé teszi, hogy egy nagyon agresszív agydaganat miatt napjai végesek. Bár sokszor csak apróságokkal tud kedveskedni Michaelnek, a legnagyobb szeretetben neveli. Épp ezzel az egyszerű, mégis átható helytállással ad példát felelősségtudatból, önzetlenségből és a szeretni tudás képességéből. John apafigurája az ékes példa arra, hogy jó szülőnek lenni nem pénz kérdése. Karakterében az a különleges, hogy a felszínen egy erős és bizonyos értelemben meglehetősen macsó férfi, teljes mértékben a gyermekére koncentrál és az apaszerepben teljesedik ki. A tetovált, zord, rocker külső érzékeny, gyengéd édesapát takar, akinek még betegségével és saját halálának tudatával sincs ideje foglalkozni, mert gyermeke jövőjét kell elrendeznie. Elmúlását megélve munkája is ennek az állapotnak a metaforája: ablaktisztító. Az ablakpucolás során egész nap mások életébe nyer bepillantást, de mindig kívül reked azon. Mintha szemlélné mindazt, amiben neki már nem lesz része, ahogy a saját fia életéből is kiszorul halálos betegsége miatt.

Michael anyja még hat hónapos korában elhagyta őket és visszatért szülőhazájába, Oroszországba. Nincs más rokon, aki segíthetne, így az édesapának szembe kell néznie azzal, hogy halála után nem lesz, aki gondoskodjon gyermekéről. Ha pedig így van, akkor nem dughatja homokba a fejét, ölbe tett kézzel várva a halált. Körülbelül három hónapot jósoltak neki. Szakmai segítséget kérve ő akarja kiválasztani fiának a legmegfelelőbb örökbefogadó családot. Jóllehet állapota folyamatosan romlik s egyre gyakoribbak a kínzó rosszullétek és erős fejfájások, a kisfiú számára igyekszik fenntartani a megszokott mindennapok látszatát. Napi rutinjukat csak az ismeretlen családoknál való látogatások szakítják meg. Michael mit sem ért. Minek ez a sok új barát? Minek kérdezgeti őket az apukája?

John eleinte megpróbálja megóvni fiát a szomorú valóságtól. Ugyan mindig együtt mennek az örökbefogadókhoz, nem avatja be a miértekbe, nem magyaráz meg neki semmit, hiszen meg van győződve róla, hogy Michael még túl kicsi ahhoz, hogy bármit felfogjon az egészből. Az őt segítő szociális munkásnak egyszer ki is fejti, hogy azért tartja feleslegesnek bármit mondani neki és terhelni ezzel, mert úgyis el fogja őt felejteni, és később már nem fog emlékezni ezekre az évekre. Michael reakcióiból azonban egyértelműen kiderül, hogy apja alábecsülte: a kisfiú érzi, hogy baj van. Előbb a halálról, majd az adoptálásról kérdezgeti apukáját. Egyik alkalommal a parkban játszanak és egy döglött bogarat vesz észre a fűben.

– Nem megy – magyarázza a gyermek.

– Ez egy bogár Michael. Halott. Többé már nem tud menni.

– Miért? – hangzik el a kicsik klasszikus kérdése.

– Mert az összes állat és összes növény, és minden élőlény megszületik, boldog életet él, megöregszik és aztán meghal. A halála után itt hagyja a testét, a lábacskáját, fejecskéjét, a pocakját. De ő, a bogár már nincs itt többé. Ez itt csak a teste.

– Ez szomorú?

– Nem, ez nem szomorú Michael. Egyszerűen csak már nincs itt.

Amikor John 34. szülinapját ünneplik, és a gyerek látja a sok gyertyát a tortán, elgondolkodva megjegyzi: „öreg vagy.” Az apa rádöbben, hogy fia valahol mélyen érzi mindazt, ami vele történik. Ez abból is kiderül, hogy a kis Michael sokszor különösen gondoskodó édesapjával: betakargatja, mikor alszik, teát visz neki, s egyre jobban ragaszkodik hozzá. Így tehát John egyik este meseolvasás után elmagyarázza gyermekének a saját halálát. „Ahogy a rovar kibújik a testéből, de utána röpköd a fák között, egy nap hamarosan apu is elhagyja a testét. De mindig itt lesz körülötted. Nem látsz majd engem, de beszélhetsz hozzám, és én majd figyelek. Nem fogsz hallani engem, mint most, de hallani fogsz ott belül. Mert veled leszek mindig, körülötted a levegőben, és a napsugárban, ami felmelegít. És az esőben is, ami eláztat.” Ekkor Michael megkérdezi: „a szőlőben is ott leszel?” Ebéd után mindig szőlőt adott neki az édesapja. „Igen, ott leszek. A szőlőben nem, de az ízében igen.”

A film jól bemutatja az örökbefogadási folyamat abszurditását. Egy rövid találkozás alapján kell Johnnak meghoznia élete legfontosabb döntését. Fogalma sem lehet arról, hogy akiket lát, valóban olyanok-e, vagy csak kirakatot néz, esetleg, ha nem szimpatikusak, akkor nem csak rossz napjuk van-e épp. Normális esetben, legyen szó örökbefogadásról vagy nevelőszülőről, a biológiai szülő nem vesz részt a kiválasztásban, így a döntéseket a hivatalok vagy a szociális munkások hozzák meg. Ezúttal azonban a szülő is érintett, és a döntés teljes felelőssége az övé. Johnnak eleinte tiszta elvárásai vannak azzal kapcsolatban, hogy mit akar nyújtani a gyerekének, de aztán fokozatosan belátja, hogy nem biztos, hogy az lesz az igazán jó Michaelnek, amit kezdetben gondolt. Annyira jól akar dönteni, hogy összezavarodik, és már azzal kapcsolatban is kétségei támadnak, vajon ismeri-e eléggé a fiát ahhoz, hogy jól válasszon a számára. Pedig eleinte azt gondolta, egyszerű lesz, és hogy egyből tudni fogja, ha megtalálta a megfelelő családot. De ez csöppet sem ilyen egyszerű. És az idő egyre csak fogy.

Az édesapa tudja, hogy a feladata nem egyszerűen csak új otthont találni fia számára, hanem fel is kell készítse őt a halálára. Nemcsak az örökbefogadó családról kell döntést hoznia, de olyan kérdésekben is nyilatkoznia kell például, hogy akarja-e egyáltalán, hogy gyermeke emlékezzen rá. A családsegítők egy „emlékdobozt” javasolnak neki, amin keresztül apró emlékeket őrizhet meg kisfiának, hogy amikor Michael nagyobb lesz, elő tudja venni és emlékezni tudjon rá. A film egyik legmeghatóbb jelenete, amikor egyik este fektetés után John összeállítja ezt a dobozt. Az addig jelentéktelennek tűnő tárgyak, mint a baseball sapkája, a közös fotóik, a 34. szülinapi gyertyája vagy egy köteg kézzel írott levél hirtelen a legfontosabb relikviákká válnak. Az apai szeretet relikviáivá.

Ilyen szomorú történetet látva azt gondolnánk, a film a halálról szól, pedig inkább egy apa és gyermeke közötti szeretet dicsérete. Az apaság térvesztése a modern társadalomban sajnos állandósulni látszik. Az apaság krízisét sok szakember kutatja, hisz az apátlanság korát éljük. Sok férfinak okoz fejtörést, hogy mitől válik egy szülő–gyerek kapcsolat igazán bensőségessé. „Pedig erre a film mindennél jobban megadja a választ a lehető legszebb és hihetetlenül visszafogott módján: azok a csendes pillanatok, amikor mesét olvas a fiának, bevásárol vele, megmossa a haját, vagy a kisfiú épp apja tetoválását próbálja magára rajzolni – tehát csupa teljesen unalmas, hétköznapi dolog –, azok mondják el a legtöbbet apa és fia bensőséges és szeretetteli kapcsolatáról” – írja a Filmtett. Az alkotás tehát az apró pillanatok receptjét adja meg, azaz egy kapcsolatban a nagy gesztusoknál, a látványos tetteknél sokkal jelentősebbek az apró áldozathozatal és az észrevétlen helytállás gesztusai, és nagyobb fontossággal bírnak a mindennapok apróságai és az igazi jelenlét.

Az örökbeadás emlékeztet minket arra, hogy amíg élünk, értékelnünk kell azokat az apró hétköznapi pillanatokat, amelyeket azokkal tölthetünk, akiket szeretünk.

Szökő Mária

 

 

2022-04-05

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks