Egyedülálló ajándék

Minden ember hivatva van az Istennel való egységre, a szeretetre, és az örök életre. Keresztényként arra is, hogy életünkkel hirdessük Isten országát. Ezen belül kell megtalálni azt az életállapotbeli hivatást, amit Isten nekünk szánt.

 

A hivatás a kegyelem ajándéka, amelyet Isten ad mindannyiunknak a Szentlélek munkálkodásán keresztül. Ebből kifolyólag személyes meghívásról van szó, amelyben Isten hív bennünket, hogy válaszoljunk és magunkévá tegyük azt a bizonyos stabil, állandó életformát, amelyet Isten kiválasztott nekünk, hogy a hit ajándékait és talentumainkat a legjobban használjuk és kamatoztassuk Isten dicsőségére és embertársaink javára, azzal Isten országát építve.

Amikor hivatásgondozásról beszélünk az egyház hagyományos és kánonjogi írásait is figyelembe véve, három alapvető életállapotot tekint az egyház hivatásnak: a házas hivatást, a papságot és a szerzetességet.

Megemlítendők még azoknak az egyedülállóknak a csoportja, akiknek van kánonjogi vonatkozásuk. Ide tartoznak a nőtlen állandó diakónusok, akik az egyházi rendbe tartoznak felszentelésük által, viszont életállapotuk szerint egyedülállók. A remetéket és a megszentelt szüzeket a megszentelt élet intézményeinek címe alatt említi a kánonjog, de nem tartoznak az alapvető szerzetesi életformához (közösségben élés), hiszen egyedül élnek. Bőven akad példa egyedülálló harmadrendű világiakra, akik felvéve egy szerzetesi intézmény szellemét, annak irányítása és szabályzata alatt élnek a világban – nincs házastársuk, nincs szerzetesi vagy papi közösségük.

Vajon mi a hivatása azoknak az egyedülállóknak, akik a fent említett kategóriák egyikébe sem tartoznak? Hová sorolhatóak azok, akik tudatosan az egyedülálló életformát választják, munkájukon keresztül önfeláldozó életet vállalva a tisztaság megélésével? Nem kevés példát látunk egyházunkban világszerte – egyedülálló férfiak vagy nők, akik a közösség javára szentelik magukat imádságos és Istennek odaadó élettel – lehetnek egyházi alkalmazottak, ifjúsági vezetők, szakrális művészek, orvosok, pedagógusok, misszionáriusok és még sorolhatnánk.

Tizenkét éve, amikor Kaliforniába kerültem szerzetesként, hallottam először a „elkötelezett egyedülállóak hivatásáról”. Meglepődésem tizenkét év alatt megszokássá vált: hivatásgondozó események meghívottjaiként mindig megjelennek egyedülálló emberek, akik az egyház szolgálatának élnek ünnepélyes és szakramentális liturgia, fogadalom nélkül. Hittankönyvek, püspöki közlemények is említik, elismerik az elkötelezett egyedülálló életet mint hivatást, és katolikus körökben napi szinten találkozunk olyan személyekkel, akik hivatásuknak tekintik, hogy egyedülállóként szolgálják Istent és az egyházat. Vannak, akik teljesen természetesen elfogadják mint hivatást, vannak, akik vitatják. Mitől lehet egy egyedülálló élete hivatás? Milyen jegyek, kritériumok alapján különböztetik meg az elkötelezett egyedülállók hivatását a szingli élettől?

A hivatás jegyei

Mint minden hivatásnál, ebben az esetben is az első, amit figyelembe kell vennünk, az a hívás maga. Isten hív meg a hivatásra. Azok a személyek, akik elkötelezetten élik egyéni hivatásukat, hisznek abban, hogy Isten erre hívta őket, Isten választotta ezt az életformát nekik. Nem azért élnek így, mert borzadnak a házasságtól vagy a szerzetesi élettől, vagy nem akarják lekötni magukat, esetleg nem találtak párt maguknak, hanem mert olyan szakmában tevékenykednek igen hathatósan, hogy ezt a szolgálatot, missziót vagy küldetést csak a családi vagy más közösségi kötelék rovására tudnák végezni. Isten hívja meg őket egy nekik szánt küldetésre.

A hivatás másik jellemzője az állandó állapot. Házastársak, papok és szerzetesek az örökfogadalom után, nem csak ideiglenes ígéretet tesznek, hanem holtig tartó esküt és örök fogadalmat. Tehát ha az egyéni hivatás valóban hivatása egy személynek, az azt jelenti, hogy egy állandó, stabil életformára tesz ígéretet és elköteleződést. Aki csak egy várakozó, átmeneti állapotnak tekinti életformáját, csak addig, amíg az „igazi” beköszönt, annak nem ez a hivatása. Sokan emiatt kérdőjelezik meg az egyéni hivatást, mert sokszor valóban csak átmeneti az egyedülállóság, amit az egyedülállók negyvenes, ötvenes éveiben mégiscsak a házasság követ. Szabad akaratból kell választani ezt a hivatást, nem pedig más lehetőségek hiánya miatt.

Minden hivatás összefügg a személy teljes és szabad akaratú önátadásával is. Mindhárom tradicionális hivatás az önátadást hordozza magában: a házastársak egymásnak és gyermekeiknek adják életüket, a papok Krisztus-másaként az egyháznak, s a szerzetesek pedig Istennel vannak misztikus módon eljegyezve az elkövetkező élet élőjeleiként. Ezekben a jegyesi kapcsolatokban a teljesség és kizárólagosság elengedhetetlen feltétel. Ezzel társul az evangéliumi tisztaság megélése, amely nemcsak a papi, szerzetesi cölibátust, önmegtartóztatást jelenti, hanem a házastársak hűségét, kizárólagosságát is egymáshoz. A tisztasági fogadalomnak, mégha magánfogadalom is, és az Istennek és a szolgálatnak való teljes önátadásnak állandóan jelen kell lennie a szolgálatra elkötelezett egyedülállóknál is.

Ha az egyedülálló szolgálatról mint hivatásról akarunk beszélni, akkor annak a hivatás ezen jegyeit (Istentől való meghívás, állandó életállapot, tisztaság és kizárólagosság, Istennek vagy embertársainknak való teljes odaadás) magán kell hordoznia – ebben egyetértettek azok az írások is, amelyek e témában megszólaltak.

Ritkaság, ha valakit Isten erre a hivatásra hív, és ha igen, akkor tudatos és életre szóló elhatározás járul hozzá a cölibátus megtartásával, gyakran magánfogadalom keretében. A legtöbb ilyen esetben a foglalkozás, a küldetés az, ami meghatározza Isten hívásának felismerését, legyen az tanár, laikus misszionárius, doktor, kutató, művész. Isten emberekhez küld, és a szolgálat értük van. Ezek az emberek életükkel és szakmájukkal építik Isten országát, és tudják, hogy szolgálatuk, missziójuk természete nem engedi meg a kötelékkel vállalt közösségi életet. Több család vagy házasság is tönkrement azzal, hogy az egyik fél teljesen a hivatásának élt, minden idejét szolgálatának szentelte, és soha nem volt jelen a család életében. Nem lehet két életformának, hivatásnak élni, az egyik előnye a másik kárára válik.

Az egyéni hivatás megélése

Minden ember hivatása, hogy szeressen, és hogy szentté váljon. Azok a személyek, akik egyedül élnek, használják ki a lehetőséget, hogy szabad életállapotukkal rugalmasan, készen szolgáljanak másoknak, áldozatos szeretetük és szolgálatuk által megszentelődjenek. A papok, házasok, szerzetesek ideje és feladatainak megválasztása kötöttebb – és a kötöttség, a beosztás békés lelkülettel való elfogadása hozza meg a kegyelmet és megszentelődést. Mivel az egyéni hivatás nincs intézményesítve és szabályozva, ezért nagy önfegyelmet és lelki fejlettséget kíván azoktól, akik erre hivatottak, hiszen saját idejüket a lehető leghasznosabban kell beosztaniuk a szolgálat lelkületével, nem pedig az „önálló vállalkozókéval”, saját kényelmét és jólétét előnybe részesítve.

Mint minden hivatásnál, az egyedülállóknál is fontos a lelki vezető jelenléte, hogy a hivatásnak legyen egy pásztora, egy bizalmasa, akinek beszámol az egyén, aki segít rávilágítani a kegyelmekre és ellenőrizni azok eredetét. Elengedhetetlen, hogy legyen megbízható tanácsadó életük fontosabb döntésénél. Az egyéni hivatású hívőknek is engedelmeskedniük kell Isten akaratának, amit csakis az imádságban gyökereztetett életvitellel és lelki vezető segítségével lehet biztosan megismerni. Ha valaki csak a saját útján jár, minden döntését önállóan hozza meg, visszajelzések nélkül, elvesztheti a közösség adta formálás lehetőségét, a nyitottságot mások szavára, tanácsára, és az építő kritika elfogadását. Egyedül nem lehet szentté válni, mivel közösségi lényeknek lettünk teremtve Isten hasonlatosságára.

Nincs kétség, hogy ez a hivatás hordozhat magányt – akár nevében is. Bár papoknak vagy szerzeteseknek sincs egy „másik felük” mint a házastársaknak, de papi vagy szerzetesi közösség veszi őket körül, van szerzetesi családjuk vagy egyházmegyei papi csoportjuk, amibe tartozhatnak. Az egyedülállók találhatnak barátságot, nekik való társaságot egy-egy családban, plébánián, összejöhetnek más egyedülállókkal is, de intézményes kötelék nem tartja össze őket azzal az egyénnel vagy közösséggel. Ezt a problémát segíthetik azok az egyházon belüli társaságok, amelyeknek vannak egyedülálló elkötelezett és tisztaságot vállalt tagjai, akik egy fedél alatt élve, civil szakmájukat teljesítik, ugyanakkor napi szentmise és rendszeres imaélet, közös étkezés beiktatásával közösségi életet is alkotnak. Ezeknél az eseteknél felmerül persze a kérdés, mi tartja vissza az illetőt, hogy szerzetesi fogadalmat tegyen?

Krisztuson keresztül egyesülünk a szentek közösségével, így magányosak lényegében nem lehetünk. A mély imaélet és Istennel való egység megélése segít abban, hogy a magány érzése ne uralja azok szívét, akik egyedül élnek. Ezért kell törekedni még ennél a hivatásnál is az Istennel való minél szorosabb egységre, az eucharisztikus Jézussal való gyakori, lehetőleg napi egyesüléssel.

Mint már említettem, a szolgálatra, misszióra elkötelezett, Istentől eredő egyedülálló hivatás, amely tartalmazza a fent említett jegyeket, ritka. De azok, akik az isteni hívásra válaszolva, tudatosan vállalják ezt az életformát azzal a törekvéssel, hogy a szolgálat kegyelme által életük megszentelődjön, az Istennel való kapcsolatuk elmélyüljön, és önátadó szeretetük tökéletesedjen, igazi áldássá válnak az egyház életében és Isten megváltói tervében. Életük, hivatásukban megtalált örömük és megélt áldozatuk Isten dicsőségévé válik még akkor is, ha egyedülálló életállapotuk mint hivatás még sok kérdés megválaszolására vár.

Farkas Zsófia nővér, SDSH

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks