Egymást szeretni, elfogadni és segíteni

A példaképek minden időben fontosak – vallja Oláh Zoltán Kossuth-díjas balettművész, akivel családról, pályatársakról, nagy szerepekről, küzdelmekről, igazságkeresésről és a megtalált békéről beszélgettünk.

 

– Milyen családot képzeljünk el a gyermek Oláh Zoltán körül?

Egymást és a hazát szerető, keresztény értékrendű családba születtem, a bátyámmal együtt. Ez az összetartozás a későbbi életemet és szemléletmódomat is nagyban meghatározta. Ma már én is édesapa vagyok. Kislányom Blanka, tízéves, Berci fiam pedig hét. Látom és figyelem a fejlődésüket, és nagyon meghatározó, hogy ebben a korban mivel töltik az idejüket, s hogy milyen impulzusokkal találkoznak. Visszatérve a gyermekkoromhoz, kisiskolás koromban engem is értek olyan fontos élmények, amelyek döntő szerepet játszottak a felnőttkori választásaimban. A színház is ide sorolható. Szüleimmel gyakran jártunk az Erkel Színházba, ahol olyan nagy balettelőadásokat láthattam már gyermekként, mint amilyen a Diótörő, Harangozó Gyula Coppéliája vagy Seregi László Spartacusa.

– Mi fogta meg a színház világában?

A légkör, mondhatni varázslat, ami az ember szeme elé tárul egy előadás során, egyből magával ragadott. Gyermekkoromban érdeklődtem az építészet iránt is. Sokat rajzoltam, lakástervrajzokat készítettem. Azt hiszem, ennek hatása is, hogy a színpadot ilyen közelinek éreztem. Bevallom, foglalkoztatott a kulissza mögötti élet is, és próbáltam megfejteni, hogy mi, miért történhet. A zene, a tánc és a színpadkép egysége nagy hatással volt rám. Ehhez biztosan szükséges a belső érzékenység is, amit édesapámnak köszönhetően az otthoni opera- és komolyzene-hallgatással már megtapasztaltam. Ettől függetlenül nem gondoltam arra, hogy egyszer táncművész legyek.

– Aztán édesanyja egy újsághirdetésben felfigyelt a Táncművészeti Főiskola felvételijére. Jelentkezett, felvették, s ezzel egy hosszú tanulási folyamat vette kezdetét. A nagy elődök hatása mit jelentett a kezdeti időszakban?

Még növendék voltam, mikor Ifj. Nagy Zoltánt láthattam a repertoár összes férfi főszerepében. Zoli a haláláig a magyar balettvilág egyik meghatározó férfitáncosa volt. Művészete a mai napig példa előttem, mint ahogyan Hágai Kataliné, Volf Kataliné és Popova Aleszjáé is, akiknek később a táncpartnere is lehettem. Úgy vélem, a példaképek minden időben fontosak. Egy fiatal, ambiciózus tehetségnek hatalmas erőt adhat, ha látja, hogy a példaképei milyen hittel, alázattal és kemény munkával dolgoztak nap mint nap, míg felértek a pálya csúcsára.

– Ez a szemléletmód mai is működik?

Nem minden esetben. A mostani generációra sok esetben a túlzott magabiztosság és a kevesebb alázat jellemző. Tánctudásban lehet, hogy érett egy pályakezdő kolléga is, de a művészi kiteljesedéshez sokéves tapasztalatra és rutinra van szükség, és még akkor sem szabad hátradőlni. Igazából sohasem vagyunk „készen”… Persze az ember idővel megtanulja, hogyan álljon a feladataihoz. Ez egy nagyon szép, ugyanakkor kegyetlen hivatás is. Amikor az ember úgy érzi, hogy elért mindent, megküzdött a szerepekkel, a testével és a lelkével, addigra úgy érezheti, hogy már nem fontos a jelenléte. Ez azért nem mindennapos létállapot, éppolyan hullámzó, mint maga a művészlét, de a belső kételyekkel nagy próbatétel megküzdeni.

– Ezeknél a mélypontoknál mi az, ami továbblendíti?

A tánc szeretete sokat segít, de az igazi nehézségek idején ez sem adhat gyógyírt mindenre. Ilyenkor nemcsak a hivatásomat, hanem az egész emberi létemet is megvizsgálom. Mélyebbre nézek és elutazom önmagamhoz. A Jóisten által teremtett világban próbálom magamat elhelyezni. Ez mindig helyre tesz, és megnyugtatja a lelkemet. Számomra a béke kulcsa a természet rendezettsége és csendje, de lehet ez egy jó könyv is. Mostanában Richard Rohr amerikai ferences szerzetes, teológus tanításait olvasom. Jelenleg olyan szakaszba érkezett az életem, amelyben a belső béke nagyon fontos, s ehhez a hit a legnagyobb segítség.

– A hit a világ bántásai ellen is védőháló?

Igen. Az utóbbi években számos olyan élethelyzettel kerültem szembe, amelyet bárhogyan is próbáltam, emberi erőmmel és akaratommal nem tudtam megoldani. Táncművészként fegyelmezett létformában élünk, úgy, mint egy élsportoló. Kilencéves koromtól arra lettem nevelve, hogy leplezzem, ha fáradt vagyok, és ne mutassam ki, ha valami nagyon fáj. Ez a műfaj sajátossága is, hiszen a színpadon erőt és magabiztosságot kell sugározni. Viszont magánemberként az igazságtalanságot nehezen viselem, s bármennyire is erős vagyok, egy idő után ez is kevésnek bizonyult. Végül is, ez indított el mélyebben a befelé figyelés útján is.

– Sokan éppen a fordítottját gondolják, hogy a művészlét nagy és zajos társasági élettel jár...

Ez nem így van, legalábbis az én esetemben. Látszólag lehet, hogy sok ember vesz minket körül, de igazából magányos hivatás a miénk. Mindennap meg kell harcolnunk önmagunkkal, s talán ez a legnehezebb. Színpadon, egy igazán jó táncpartner persze nagyon tudja inspirálni az embert. Az egymásnak adott energiákból pedig sokat lehet töltekezni. Ezért mindig is fontos volt számomra, hogy a kollégáimat emberileg is ismerjem.

– A Magyar Nemzeti Balett első magántáncosaként eltáncolta a balettirodalom valamennyi nagy férfi főszerepét. Diótörő herceg, Anyegin, Rómeó, Albert a Giselleből, Szolor A bajadérból, Levin, Vronszkij az Anna Kareninából, Alekszej a Karamazov testvérekből és a sort még sokáig sorolhatnánk. Ezek közül van kiemelkedő, a lelkéhez közel álló alakítás?

Az ember folyamatosan változik, s így az általa megformált karakter is. Egy idő után a technika beépül az izmokba, de az érzelmekkel mindig lehet mélyíteni és gazdagítani egy szerepet. Mindig is szerettem az emocionális részletekben elveszni. Ilyen Alekszej karaktere a Karamazov testvérekből. Borisz Eifman koreográfiája inkább modern, mint klasszikus. Sajátos stílusában az orosz szellemiség és habitus egyszerre érződik. A klasszikus, finom mozdulatoktól eltérő, naturális viselkedésmódot kell mutatni tánc közben. Mindez nagyon erőteljes és expresszív. A zeneválasztás is illik minderre, hiszen a nagy orosz zeneszerzők, Muszorgszkij és Rachmaninov tételei csendülnek fel. Közel áll hozzám Alekszej, a legfiatalabb testvér karaktere, aki papnak készül. Egy érzékeny fiú, aki megpróbálja összetartani a családot. Az évek során sikerült eggyé válnom a szereppel, és azt is lehetőségem van kifejezni, amit a magánéletben nem tudok megélni. Ennek az egész estés balettnek 2009-ben volt a bemutatója, akkor táncoltam először, s most februárban ismét lehetőségem lesz színpadon megformálni. A mostani felkészülési időszakban visszanéztem a régebbi felvételeket. Önelemző vagyok, és fontos számomra a fejlődés, ezért is hiszem, hogy mindig lehet, ha csak apróságokat is, de belecsempészni a megformálásba. Ennek köszönhető, hogyha az előadásmód kifejezőbb és elmélyültebb.

– Tehetségét, szakmai tudását és a tánc iránti alázatát sok helyen elismerték. Művészi pályája csúcsaként 2018-ban vehette át a Kossuth-díjat. Mit jelent az életében ez a díj?

A Kossuth-díj a balettművészi pályám koronája. Megerősített abban, hogy a sok munka, kitartás és lemondás, amit a balettért tettem, megérte. Ebben a díjban nemcsak a saját munkám, hanem a mestereim, a táncpartnereim és a családom, mindenekelőtt a feleségem támogató szeretete is benne rejlik. A díj nem változtatott meg. Ugyanaz az ember maradtam, mint előtte. Természetesen érzem a súlyát, s a vele járó felelősséget is, de ez még inkább arra sarkall, hogy van még dolgom és nem adhatom fel.

– Beszélgettünk családról, hivatásról, hitről. Kereső lelke megtalálta a békéjét?

Törekszem arra, hogy harmóniában éljek a világgal. Egyre inkább vágyom a csendre, s ezért próbálok tenni is. Ugyanakkor azt is tudom, hogy önmagunk megismerése életre szóló feladat. Feleségem és egy-két barátom mély hite nagy erőforrás, amiből sokat töltekezem. Ezt a harmóniát igyekszem én is sugározni mások felé. A családi élet nagyon fontos számomra. Úgy érzem, a fiatalok nagy részét ez a felgyorsult világ, amiben ma élünk, értékválságba kényszeríti. Normális identitású, keresztény értékrenden alapuló, emberközpontú nevelésre van szükség, ahol a becsület, a tisztelet és a szeretet nem holmi elavult szavak, hanem valós értékeket képviselnek. Az igazi erények az egyszerűségben és a tiszta lelkiismeretben keresendők. Ezt a szemléletmódot próbálom édesapaként is továbbadni gyermekeimnek. Különleges anyagi javakra nem vágyom. Tárgyakhoz már nem ragaszkodom. Értékelni kell az élet apró örömeit. A boldogság egyébként is csak pillanatokból áll. Egymást szeretni, elfogadni és segíteni, ez az, ami igazán fontos.

Lonkay Márta

 

 

2020-02-18

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

1%

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks