Elit

Latin eredetű e szó, kiválót, elsőrendűt, kiválogatottat, előkelő társasághoz, egy közösség színe-javához tartozót jelent. Aki az elithez tartozik, az egy magasabb szintű vagy rangú – általában kisebb csoport – tagja, mely jellemzői miatt kiemelkedik a többi közül (szakmai, társadalmi, képzettségi stb. szintje miatt), így méretéhez képest sokkal nagyobb befolyással, jelentőséggel rendelkezik, mint más.

 

Nehéz terep, tele aknákkal, ha mélységi taglalásába kezdünk az előbb leírtaknak, hisz az egész ismert világunk teljes történelme tele van ilyetén csoportok történeteivel, pozitív tetteivel vagy viselt dolgaival. Nem megyek most bele egy végeláthatatlan visszatekintő elemzésbe (divatosan ma retrospektív analízisnek titulálnák tán), mert szerintem mindenki tud jó néhány példát mondani rá.

Ha a magam – a világ folyásában csak pillanatnyi – létét nézem csupán, akkor meg kell állapítanom, hogy orvos fiaként már gyerekkoromban kivételezettebb volt a helyzetem. Aztán szinte végig első tanulóként, rangot jelentő „mikós” diákként, szavalgató-szerepelgetőként, osztályfelelősként, irodalmat kóstolgatóként, orvostanhallgatóként ugyancsak „kiváltam” a közből. Jó volt? Biztosan igen, de sosem volt könnyű, mert ez a kiváltságosabb lét mindig magával hozta a kérlelhetetlen elvárásokat is. Adni kellett, meg kellett felelni, szolgálni kellett. Mert a kiemelkedés ára ez, ha az ember ember akar maradni, és mindennap szégyenkezés nélkül szeretne belenézni a tükörbe.

Persze nem egyik napról a másikra válunk öntudatosokká. Hosszú érési folyamat ez, magam is a negyvenhez közel éreztem először úgy, hogy valóban fel merem vállalni magam (hitem, gyökereim, hovatartozásom, keresztény értékrendem, közösségem), és nyíltan ki merek állni a reflektorfénybe, ahol nem mindenkinek megfelelni akarok, hanem megmutatni azt, aki vagyok. Az egyetemen volt egy fiúcsapat. Jól tanultunk, de buliztunk, udvaroltunk, néha kocsmáztunk is. Azt mondták ránk, hogy mi vagyunk a „bakelitek” (bak elitek)…

Ma már – érettebb fejjel – mosolygunk mindezen. Ma már „helyzet van”. Mert összeesküvés-elméletek jobbra vagy balra, a nem éppen jóakaratúnak mondható világelit etetné, itatná meg velünk azt, amit „kifőzött”. S ez a menü nem a mi szájunk íze szerint készült. Ellenállásunk viszont még szórványos és gyenge. Az, mert épp csak ott tartunk még, hogy lassan – de egyre markánsabban – kezdjük felismerni mindezt, és azt is, hogy e nem ma kezdődött, alattomban régóta folyó, érző lelkünket és tudatos cselekvésünket orvul kilúgozni akaró világtrenddel szembenézni szükségeltetik. És szembemenni is mernünk kell.

Mindez kötelességünk és egyetlen lehetőségünk. Minél hamarább. Nincs idő késlekedésre. Mindezt pedig együtt, öntudatra ébredő, keresztény értékeinket is tekintetbe vevő, alapnak tekintő, jót hirdető és cselekvő igazi elitként kell megtennünk. Fogadjuk el, hogy odatartozunk. Nincs szégyellnivalónk. Kárpát-medenceiként, magyarként, keresztényként, keresőként vagy jó akaratú világiként akár. Csak meg kell találnunk a hozzánk – térben, időben és eszmeiségben – legközelebb álló csoportot. Szülőföldemen körbenézve elit a székely is, a szórványban élő is, de az erdélyi, transzilván ember is – nemzetiségétől függetlenül –, ha a Kárpátokon belül meg tudja mutatni legalább nagyszülei vagy még távolabbi felmenői sírját. Vagy, ha ezt nem teheti, akkor legalább azonosulni tud azzal a mentalitással, amit ez az erdélyi lét jelent: pénzért megdolgozni, munkából élni, szerződést tenyérbe csapva kötni és megtartani, szemekbe belenézni, toleránsnak lenni, Istent és embert szeretni, alázattal élni.

Tegyük tehát a jót és beszéljünk róla, hogy más is kedvet kapjon hozzá. Ez a mi dolgunk, és bizony mondom, nem is kevés.

Pálmai Tamás

 

 

2019-03-07

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks