Éljetek szeretetben, egyetértésben és megbocsájtásban

Ferenc pápa második alkalommal látogatott a Távol-Keletre január 12. és 19. között. Először Srí Lankát kereste fel, majd továbbutazott a Fülöp-szigetekre. Tizennyolc éve itt dolgozik a magyar származású Fábián Edit Mirjam nővér, a Mária Misszionáriusai közösség tagja. Az alábbiakban az ő élménybeszámolóját adjuk közre.

 

   Már a Fülöp-szigetekre érkezése pillanatától, január 15-étől a Szentatya jelenlétére koncentráltunk. Nyitott, gyermeki szívvel ittuk szavait, tévén, interneten és rádión élőben követtük az eseményeket, ha személyesen nem is vehettünk részt minden programján. Sokat vártunk Ferenc pápa érkezésétől, már szeptember óta minden templomban minden egyes mise végén az ország katolikusai térden állva könyörögtek egy hosszú imával, hogy a pápa látogatása megújítsa életünket és elkötelezettségünket, de azért is, hogy ne történjen semmi baj Ferenc pápával.

   A Szentatya még az előző év júniusában jelentette be hivatalosan, hogy el akar látogatni a Fülöp-szigetekre, mert találkozni akart a Yolanda-tájfun túlélőivel. Ezt már akkor eldöntötte a szívében, amikor a televízióban meglátta a tájfun pusztítását és azt a sok szenvedést, amit az emberek ott átéltek. Taclobánba érkezve ezt mondta a tájfun túlélőinek: „Eljöttem hozzátok, hogy elmondjam nektek: Jézus Isten. Ő soha nem hagy bennünket teljesen elveszni. Talán most ezt gondoljátok magatokban »De engem elhagyott Isten, mert én mindent elveszítettem, a házamat, a kenyérkereső munkámat, a családomat stb.« Ez igaz, ha ezt gondoljátok, együttérzek veletek. De Jézus itt van, a keresztre feszítve, és onnét ő soha nem hagy el bennünket. Ott a kereszten, az ő trónján Jézus feláldozta magát Istenként, és ott ő is átélte az összes katasztrófát, amit az emberiség átél a világon. Jézus Isten. És Isten a kereszten velünk van, veletek van, mindenben egyesül velünk. Ezért van egy Istenünk, aki velünk sír és mellettünk jár az életünk legborzasztóbb pillanataiban is.”

   Később így folytatta: „Olyan sokan vannak köztetek, akik mindent elveszítettek, nincsenek szavaim erre. De Isten tudja, mit kell nektek mondani. Sokan elveszítettétek családtagjaitokat a tájfunban. A legtöbb, amit mondani tudok nektek erre, az a csönd; egyszerűen csöndbe lenni, és a szívem csöndjében veletek, mellettetek lenni. Sokan közületek kérdezik a szívükben »Istenem, de miért?« – és mindannyiotoknak a szívében Jézus válaszol a szívével a keresztről. Nincs több szavam nektek erről. Szegezzük szemeinket Krisztusra! Ő az Isten. Ő mindent megért az életünkben, mert ő átélte az összes nehézséget, amit mi és ti éltetek és éltek át.”

   Ezek után a szavak után mindenkit csendre hívott és arra kért, hogy a szívükben beszéljenek Máriához. „Anyukának” hívhatjuk őt – mondta –, akinek mindent elmondhatunk, az összes nehézséget és szenvedést és hozzá fordulhatunk, ahogy egy gyermek is az édesanyja ölébe szalad. „Ezeket a szavakat a szívemből akartam veletek megosztani, és bocsássatok meg, ha több szó nem fakad fel belőlem. Egyszerűen tudjátok, hogy Jézus sohasem hagy el benneteket!” – zárta a homíliáját Ferenc pápa a tájfun által sújtott Taclobánban.

   A Szentatya megemlítette azt is a beszédében, hogy Jézus jelenlétét a szenvedésben az is bizonyította, hogy a tájfun után olyan sokan jöttek a túlélők megsegítésére, és hogy azóta is sokan akarnak még segíteni. Mi, a Mária Misszionáriusai közösségben is ezt éltük át. Sok levelet kapunk Santa Cruz faluból, amit örökbe fogadtunk, és mai napig is segítjük, vigasztaljuk, képezzük a katasztrófa túlélőit. 2013 decembere óta két-három havonta járunk vissza ide misszióba, mert a szerető jelenlét, az együttérzés, az ima, a szenvedők sírásának meghallgatása, ha sokszor nincsenek is szavak a vigasztalásra, de az együttérzés Isten jelenlétét viszi az emberek életébe, és ebben akart a pápa példát mutatni nekünk a taclobani látogatásával. A pápa szavai megerősítettek engem abban a missziós lelkiségben, amiben mi is a Szentlélek kegyelmével és sugallatával élünk itt „a világ szélén”, ahová nem sokan mernek eljönni, a szenvedő szívek közelébe.

   A látogatást lezáró szentmisét megelőző napon részt vettünk a családokkal való találkozáson. Manila egyik legmodernebb és legnagyobb sportarénájába több mint harmincezer embert hívtak meg. Bennünket a szervezők arra kértek, hogy az általunk felkarolt három taclobani lány közül az egyik olvassa fel waray nyelven az egyik könyörgést a pápa beszéde után. A Fülöp-szigeteken több mint nyolcvan különböző nyelvet beszélnek, így minden nagy nemzeti ünnepen több nyelven is felolvassák a legfontosabb üzeneteket, egyébként az angol a hivatalos nyelv és a tagalog a nemzeti nyelv az egész országban.

   Nagy volt az izgalom és a készülődés, míg délutánra megtelt az aréna. A várakozás idején kivetítőkön követtük figyelemmel a Szentatya útját a nunciatúrától a sportcsarnokig. Még ha a pápa nem is hallhatta, a tömeg egy emberként skandálta: „Lolo Kiko we love you”, ami azt jelenti: Kiko nagypapa, szeretünk téged. Kiko a Ferenc beceneve spanyolul – erről a Szentatya maga beszélt az érkezése körül, a filippínók pedig rögtön átvették ezt a szeretetteljes becenevet.

   A családokkal való találkozón Ferenc pápa a szülők lelkére kötötte, hogy ne felejtsenek el álmodni a gyermekeikről úgy, ahogy Szent József is álmodott, amikor az angyal megjelent és üzent neki. Arra biztatott bennünket, hogy a családban szánjunk több időt az imára, a csendre, és hogy tanuljunk meg pihenni Istennel az egész családban. Pihenni, álmodni, imádkozni és mindent Istenre bízni, de cselekedni is kell, hogy a családokat megvédjük. Kérte, hogy a filippínók ne higgyenek a világ ideológiájának, és ne kövessék azt, ami a családot és az életet tönkre akarja tenni. „Családjaitok mindig fognak problémákkal küzdeni, de ne tegyetek rá még egy pár lapáttal, hanem éljetek úgy, mint élő tanúságtevők: szeretetben, megértésben és megbocsájtásban!”

   Nagyon különleges és megható volt a Szentatya találkozója a domonkosok több mint hatszáz éves egyetemén a filippínó fiatalokkal, amire nagyon készült. Meglepte a filippínó fiatalok élete és kérdései, főleg az a két utcagyerek, akik a Híd a Gyerekeknek Alapítvány otthonaiban élnek és tanulnak. A 15 éves kisfiú azt mesélte el a pápának, hogyan kéregetett egyedül, később bandában az utcán mindaddig, míg az alapítvány szociális munkásai el nem vitték az otthonba, a 12 éves kislány pedig azt a kérdést tette fel a pápának sírva, hogy miért kell gyerekeknek ilyen fiatalon, olyan borzasztó dolgokat átélniük, mint a kábítószer és a prostitúció. A kislány alig tudta a kérdését befejezni, a hangja zokogásba fúlt. A Szentatya csak nézte mereven a gyerekeket, és lehetett látni az arcán, hogy a könnyeivel küzdött, majd csöndben felállt, és átölelte mindkettőjüket.

   Ezek után félretette az előre megírt beszédet, és spontán beszélni kezdett spanyolul, amit egy atya fordított angolra. A beszédében gyönyörűen arra biztatta a fiatalokat, hogy merjenek könnyeket ontani, merjenek érzelmeket kifejezni, és hogy a gondolataikat és cselekedeteiket hangolják össze az érzelmeikkel és az imáikkal. „Ha nem tudtok sírni, akkor nem is lehettek igazi keresztények – mondta a Szentatya. – Amikor azt a kérdést teszik fel nekünk a gyerekek, hogy miért szenvednek, arra csak kétféleképpen lehet válaszolni: vagy egyszerűen csöndben kell lennünk, vagy csak szívből fakadó könnyekkel válaszolhatunk. Legyetek erősek, és ne féljetek sírni!”

   A fiatal egyetemisták kérdésére pedig így válaszolt: „Annyira sok információt kapunk, de talán már azt sem tudjuk, hogy mit kezdjünk ezekkel az információkkal. Ezért az a veszély fenyeget, hogy fiatalok múzeumokká válnak, akiknek megvan mindenük és az információ tömegében azt sem tudják, mit kezdjenek velük. Szent fiatalokra van a világnak szüksége. A legfontosabb dolog a világon, amit meg kell tanulni, az a szeretet. Nem csak összegyűjteni kell a rengeteg információt, amivel nem tudunk mit kezdeni, hanem hagyni kell, hogy az információk segítsenek abban, hogy még inkább szeretni tudjunk. Aki azt hiszi, mindent tud, minden kérdésre választ ad a számítógépével, nincs felkészülve a meglepetésekre. Ez a szeretet kihívása! Isten a meglepetések által mutatja meg sokszor magát nekünk! Legyél okos – mondta Ferenc pápa, és ehhez három tanácsot adott: „Gondolkodj jól, érezz jól és cselekedj jól! Legyél okos, és engedd Istent, hogy meglepjen szeretetével.”

   Azt is megjegyezte a pápa a fiatalok találkozóján, hogy kevés nőt lát a tömegben, pedig ez a kislány olyan kérdést mert neki feltenni, amit férfiak nem mernének ilyen spontán módon megtenni, főleg nem könnyes szemekkel. A nők sokat adhatnak az egyháznak, ha hallgatnánk rájuk és tanulnánk tőlük. Az asszonyok sok mindent másképp látnak, mint a férfiak, ezért nekik is hangot kell adni, és hagyni kell őket véleményt nyilvánítani. Azzal fejezte be beszédét, hogy ha a jövőben ismét meglátogatja egy pápa a Fülöp-szigeteket, ne felejtsenek a szervezők több nőt meghívni.

   Az egyhetes látogatás záró eseménye a manilai Rizal parkban zuhogó esőben bemutatott szentmise volt január 18-án, vasárnap. „Papa Francis, Mahal Kayo ng Pilipino!” (Ferenc pápa, szeretnek téged a filippínók!) – köszöntötte hatalmas ovációval a hatmilliós tömeg a Szentatyát a mise előtt. A filippínó egyház elnökének, Socrates Villiegas püspöknek a különleges meghívására több mint százan vehettünk részt ezen a nagymisén a missziónk tagjaival. Az oltár előtt az első sorokban ülhettünk a diplomáciai testület tagjai mögött és az ország elnökének családja mellett, kb. 200 méterre a pápai oltártól.

   Fiataljainkkal, munkatársainkkal, önkénteseinkkel, az alapítványunk támogatóival és partnereinkkel együtt köszöntöttük a pápát, és imádkoztunk a Szentatyáért és különleges szándékára. Ferenc pápa sajátos küldetést bízott a liturgia keretében a filippínókra: „Legyetek a világossága ennek a világnak, menjetek a világ széléig, és hirdessétek Isten Igéjét, szeretetét és együttérzését a legelhagyottabbakkal és a magányosokkal!”
Mind mondta, a legszélsőségesebb helyzetektől sem szabad egy katolikusnak megijednie, hanem hirdetni kell az Igét és elvinni Isten világosságát a szívekbe. A Fülöp-szigetek a világegyház egyik legnagyobb egyháza Ázsiában, Isten különleges ajándéka és áldása. De ez hivatás is egyben. A filippínókat arra hívja Isten, hogy Ázsia legbátrabb misszionáriusaivá váljanak – hívta fel a figyelmünket Ferenc pápa.  

   A szerzeteseknek és az egyházi személyeknek a lelkére kötötte: „Újuljatok meg az Istennel való személyes kapcsolatotokban, hogy Jézus nagykövetei lehessetek!” Azt is hangsúlyozta, hogy az Ige személyes megélése az evangelizáció kulcsa. „Hogyan tudunk Istenről beszélni, ha mi nem éljük meg a szívünkben az Igéjét?” Felhívta továbbá a szerzetesek figyelmét arra is, hogy a személyes megújuláshoz napi mély kapcsolatra van szükségünk Istennel, aminek nagy ellensége az anyagiasság. Ne essünk bele az anyagiasság csapdájába – mondta. – Csak akkor lehetünk szabadok minden kötődéstől, ha igazán merünk szegényekké válni a saját életünkben, és csak akkor tudjuk felismerni testvérünket és azok közül is a legelhagyatottabbakat, csak akkor tudunk másokon segíteni, ha önmagunkat képesek vagyunk szabaddá tenni, egyszerűvé tudunk válni és küzdünk a gyengék életéért. A fiatal szerzetesekhez és papokhoz külön is szólt, speciális feladatot bízva rájuk. Arra hívta őket, hogy osszák meg fiatal éveiket, lelkes odaadásukat a fiatalokkal, és segítsék őket kérdéseikben, vezessék őket döntéseikben, hogy ők is világossággá és reménnyé válhassanak mások életében.

   Nekem az volt a legnagyobb élményem, hogy a fiataljaink, akik tényleg a társadalom legszéléről kerültek hozzánk, akikről már mindenki lemondott, ott lehettek a pápa látogatása alatt velünk együtt a VIP-szektorban, az ország elnökének családja mellett. Nagy öröm volt az is számomra, hogy különleges bírói engedéllyel hat fiatalt ki tudtunk hozni a börtönből, és hogy hármójukat a bírójuk is elkísérte. A hat fiatalt a szentmisét követő reggelen visszakísértük a nevelőotthonba és a börtönbe.

   Nagyon szép tanúságot tett az egyikük a bizalomról, ugyanis a hatmilliós tömegben akkora volt a tolongás, hogy az egyik börtönből kihozott fiúnk elveszett, és sehol nem találtuk. Egyszer csak a fiú anyukája küldött egy sms-t, hogy a fia a pápai oltártól nem messzire lévő rendőr-főkapitányságra ment, megkérve a rendőröket, hogy használhassa a mobil telefonjukat. Mivel a szociális munkásának a számát nem tudta fejből, az anyukájának üzent. Azonnal megkeresték a fiút a munkatársaink. Örömmel tölt el, hogy ennyire meg lehet a fiataljainkban bízni.

   A velünk lévő fiatalok között két muzulmán fiú is volt. Az egyiknek én vagyok a lelki vezetője, így eléggé jól ismerem. A szentmise reggelén egy csomó rózsafüzért láttam a karján, és csodálkozva kérdezem tőle, muzulmán létére miért hozott ennyi rózsafüzért. „Nővér – válaszolta –, ezekre nagyon vigyáztam, hogy el ne felejtsem. A szociális munkásom bízta rám és kért meg arra, hogy ha a pápa közelébe keveredek, az áldása alatt emeljem fel a rózsafüzéreket, hogy a pápa őket megáldja messziről is.” A pápai áldás alatt a muzulmán fiú felállt a székére, és a 25–30 rózsafüzérrel a karját felemelve az ég felé, várta a pápa áldását.

   Ez a fiú már hónapok óta – bármiféle erőltetés nélkül – úgy imádkozik, mint a keresztények. Ennek az a magyarázata, hogy érzi, hogy szeretjük és megértjük. Erre hívott bennünket Ferenc pápa is: szeressük a testvéreinket, és merjünk a társadalom legelhagyatottabb, legkitaszítottabb tagjai felé menni. Ez a muzulmán fiú Manila legveszélyesebb bádogvárosában lakik, ahol a muzulmánok a legtöbb kábítószert adnak el az országban. Ez a fiú is a maffia „munkatársa” volt 9-10 éves kora óta, ezért került börtönbe. Nemrég megkérdeztem tőle, mikor érezte először az életében, hogy Isten szereti. Erre ez volt a válasza: „amikor megérkeztem ebbe a börtönbe, és megtapasztaltam a keresztény dolgozók figyelmét, szeretetét és gondoskodását, de különösen akkor, amikor megismertelek benneteket, és részt vehettem a lelkigyakorlaton nálatok, és megtanítottál imádkozni Istenhez, és beszélni vele, mint egy baráttal.”

   Kívánom, hogy Ferenc pápa missziós hívása, melyet a filippínók lelkére kötött, a ti szívetekben is visszhangra találjon, és hogy a magyar egyház is megújulhasson az imáinkon és életünkön keresztül.

Fábián Edit
Mária Misszionáriusai

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks