Eljött már karácsony borzas szakállával...

Nincs még egy olyan ünnep, amely annyira kedves lenne szívemnek, mint a karácsony. Valószínűleg a kántálás miatt volt egykor oly varázslatos a karácsony számomra. Igaz, mi ma is templommal és kántálással fogadjuk a Megváltót, így készítünk számára egy kis barmok melengette sarkot a szívünkben, de mégis mennyire más az a régi karácsony!

 

Pici gyermekként szüleink kísértek el szomszédhoz, rokonhoz. Pirospozsgás arc, tipegő kiscsizma, szőttes tarisznya remélt cukornak, kántás-kalácsnak. Angyali gyermekhang hirdette szikrázó, deres éjszakába: „Kicsiny Betlehemben megzendült az ének / Dicséret, dicsőség az ég Istenének / (…) Megszületett megváltója a bűnös világnak!”

Aztán jött a köszöntő:
„Eljött már karácsony borzos szakállával,
Fenyegetnek engem kétágú korbáccsal.
Nem kell nekem korbács csak egy darab kalács!
Ha nincs a szobában, van a kamarában,
Tegyenek egy darabot az én kis tarisznyámba!”

És miután a köszöntő is elhangzott a fényes ablak előtt, még be is hívták a kántást: „Gyere bé!” Történhet ennél szebb egy kisgyermekkel? Séta a csillagos éjszakában, jó hírt hirdető angyalszerep, majd a figyelem középpontjában, a kolbászillatos, szaloncukros, karácsonyfás, kántáskalácsos, ünneplőbe öltözött szoba közepén, ahol mindenféléket raknak a kis szőttes tarisznyába: diót, almát, mogyorót, kalácsot…

Mikor nagyobbak lettünk, már nem kellett a szülői kíséret, magunk kerestük fel a rokonságot karácsony estéjén. Rokon, szomszéd kisfiúk olykor párban járták a havas utcákat. Én mindig magam jártam az angyalok útját, énekelni is, verset mondani is jól tudtam.

Felsőbb iskolásként a „kislegényekkel” mentünk kántálni, csoportosan. Ez már komolyabb vállalkozás! Hegedű kísérettel adtuk elő a betanult zsoltárt. Az én kislegényeskedésem alatt mindig a „Szívünk vígsággal ma bételt…” című zsoltárt énekeltük a tornácokon, a köszöntőt pedig felváltva mondtuk. Hetekig jártunk Barta bácsihoz, a sánta muzsikáshoz betanulni az éneket, mégsem szólt vajmi szépen a fiúkórus! Az éppen mutáló fiútorkok csára is meg habéra is elvitték a dallamot. Ha nincs a hegedűnyikorgás, lehet, hogy néhol el is kergetnek az ablak alól bennünket…

Szívesen fogadtak bennünket mindenhol, és nyikorgás ide vagy oda, még a kislányokat is megpörgettük, ha Barta bácsi rázendített. Értette a módját, tudta a szokásokat, hiszen akkor már hosszú évtizedek óta kísérte a kislegényeket kántálni. Sokszor annyira elfáradt az éjszaka során a nehézkes járástól és a sok pálinkától, bizony magunkon kívül őkelmét is cipelni kellett egyik háztól a másikig, és akkor már bizony sorra vettük a falu utcáit, portáit! Senki sem maradhatott ki, ha csak tudatosan ki nem akart maradni a hosszadalmas virrasztás miatt. Mert bizony reggelig is eltartott a kislegények kántálása. Persze a fizetség is komolyabb már ekkor: a kínálást és táncot követően a zsákba is került kalács és a zsebbe is pénz! A közös zsebbe, merthogy fizetni kellett a zenészt, aki a következő napok mindegyikén a „kistáncba” (a legkisebbektől az általános iskola végéig tartó időszak) húzta tovább, most már a talp alá valót. Ugyanis nemcsak karácsony éjszakájára, hanem karácsony mindhárom napjára, sőt még „aprószentekre” (december 28.) is „megfogadtuk” muzsikálni. A „nagyok” a kultúrházban táncoltak, a kicsik Paliéknál, az alsó házban (szobában).

Konfirmáció után, ami jellemzően a tavaszi (virágvasárnap), esetleg nyári időszakra esett, megtörtént a „leginavatás” (legényavatás), ami „nagykorúsította” a fiúkat, a nagylegények sorába emelte őket! Innen kezdve házasodásig, vagy míg ki nem öregedtek a legények sorából, a nagylegényekkel jártak kántálni a konfirmált legények. A legénycsapat, miután megkántálták a tiszteletes urat, kettévált. Az „első legények” (ők fogadták meg a muzsikásokat, ők szervezték a táncot) ketten-hárman, a megfogadott cigánybandával járták végig a „nagylányos” családokat. Volt ott minden, ami szép és jó: muzsikálás az ablak alatt, kínálás odabent, akár evés és ivás is, no meg tánc a javából! A legények nagyobb csapata először a falu előkelőit kántálta meg, aztán sorra vették a falu házait. Jellemzően az alszegen kezdték, így még én is mindig fent voltam, amikor megérkeztek. Nagyapám idejében „Az Istennek szent angyala…” kezdetű zsoltárt énekelték, ami igen hosszú ének, mégis mindenhol türelemmel elénekelték és be is köszöntöttek. Későbbi évtizedekben, az elmondások szerint a „Krisztus Urunknak áldott születésén…” című zsoltárt énekelték a legények, majd a „Szívünk vígsággal ma bétölt…” zsoltárra váltottak át. Ugyanazt énekelték, mint a kislegények, csak sokkal szebben!

Minden legénynek megvolt a maga kedvenc beköszöntő verse, amit apjától, nagyapjától örökölt, vagy éppenséggel frissen írt számára valamelyik tehetséges családtag vagy falusi versfaragó. Az én időmben Kapa Pista keresztapám írta a legszebb ünnepi köszöntőket.

Szerencsénkre össze is gyűjtötte e gyöngyszemeket, így ma is élvezhetjük a korabeli, szépen rímelő verssorokat. Íme, keresztapám egyik, 1959-ben írt köszöntője Tóni kisfiának:

Karácsonyi köszöntő
E földnek kerekségén élő keresztények,
Karácsony ünnepet hirdetünk ma néktek.
Úgy, mint a pásztorok hirdették meg régen,
Midőn fényes csillag támadt napkeleten.
Követvén a csillagot Betlehem jászláig,
Mígnem odaértek az Áldott Megváltóig!

Ott feküdt egy rongyos istálló jászlába,
Rongyokba pólyálva, nem selyem párnába.
Nagy örömhír támadt az egész világon,
Alleluja ének zengett az emberi ajkakon.
Ez örömhírt zengjük, s hirdetjük ma mi is,
Megváltó születék, ki bűnünket eltörli.
Sebünket begyógyítja s életet biztosít,
Mindannak ki lelkében megvan az igaz hit.
Buzgó hő imával álljunk Ő jászlához,
Tegyük áldozatul lelkünket lábához.
Ő majd gondot visel, s bűnös életünket,
Megtisztítja s gyógyítja lelki sebeinket.
Közbejár érettünk a Mennyei Atyánál,
Amely többet ér számunkra, ezüstnél, aranynál.
Töltsétek boldogan ezt a szent ünnepet,
Jézus szeretete maradjon veletek.
Ámen!

Nekem édesapám írt köszöntőket. Ezek is szépek lehettek, mert sok helyen megdicsértek érte. Idős Bányai István, aki ebben az évben a hetvenharmadik karácsonyára készülődik, tizenhat éves korában köszöntött be először az alábbi köszöntővel. Édesapámtól, László János Jánoskától kapta. Úgy tudja, ő is írta még valamikor korábban. Hihető a történet, hiszen később is írt verseket, Pityu bátyám pedig közeli rokon, édesanyámnak az unokaöccse, Bányai Pendzsi, szeretett nagynénémnek a nagyobbik fia.

Karácsonyi köszöntő
Örvendj emberi nemzetség, készülj a hálára,
A Nagy Úr Isten dicső magasztalására.
Mert addig küzdöttünk e bűnös világba,

Míg eljutottunk a váltság napjára.
Ha egy kicsinyhitű kérdi, miért az én váltság napom,
Én azt röviden mindjárt el is mondom:
Lenézett az Isten ama szép egéből,
Ama dicsőséges magas lakhelyéről.
Látta, hogy az ember semminek nem örül,
Az idvességre egy cseppet sem készül.

(Hallom Isten határozatát,
Hogy egyszülött fiát küldi a világba!)


Leküldte fiát az Úr Jézus Krisztust,
Kinek születése ünnepe vagyon most.
Ki midőn született ezen az éjjelen,
Egy fényes csillag támadt Napkeleten.
Melyet a Keleti Bölcsek megláttak,
S nagy reménységgel útnak is indultak!
Meglátták a Kisdedet, neki sok ajándékot vittek,
Születéséről mondtak ilyen formán verset:
Áldott Jézus Krisztus, az Úr Isten fia,
Kérünk, figyelmezz gyarló szavainkra!
Mert itt a Te tiszteletedre énekelnek a Szentek,
Szavaimmal én is Tégedet tisztellek!
Halld meg kérésünk, kik téged tisztelünk,
Kik zengő hangon most itt énekelünk!
És Ti ki e háznak lakósai vagytok,
Sok karácsony napra ti még eljussatok!
Derüljön fel rátok Szent István napja,

Töltsétek el ti azt nagy vigasságban!
Szent János napját is kívánom, érjétek,
Az egész ünnepet örömmel töltsétek!
A szegényekről is megemlékezzetek,
Ennél aztán szebben nem is ünnepelhettek!
Mert csak az Jézus igaz tanítványa,
Ki parancsolatait mindenkor megtartja!
Ámen

Nagyapámék idején még csak kalács járt a jó hírért cserében, később pénz is, meg kalács is. Mi a hetvenes évektől errefelé már csak pénzt gyűjtöttünk a cigánybanda számára, a négy napig tartó táncra. Ha nem ütötte az összeg, még meg is kellett pótolni! Ebben a „nagylányok” és a „nagyok” (anyukák, apukák, nagyszülők) is segítettek. Hiszen napról napra zsúfolásig megtelt az akkor nagynak vélt kultúrotthon. Körbe-körbe ülték a termet, középen meg táncoltak a legények és a leányok, no meg a fiatal házasok. Olykor még az öregek is megmutatták, hogyan is kell igazából járni, figurázni.

Ha úgy alakult az éjszaka menete, hogy már nem értek volna oda minden házhoz reggelig, „templomozásig a nagylegények, kettévált a csapat, úgy mentek tovább. Ha sok helyen hívták be őket egy kis kínálgatásra, és elszaladt az idő, így oldották meg a feladatot. Mert kimaradni senki sem maradhatott ki. Ha nem gyújtottak villanyt a háziak, jellemzően nem hívták be a „kántásokat”, de a fizetséget akkor is megkapták. Valamelyik családtag kinyújtotta az ajtó résén a kalácsot, a pénzt vagy akár a pálinkás üveget is. Idős és egyedülálló családok jellemzően így cselekedtek, „nem lesték” egész éjszaka a legényeket, mikor is érkeznek.

Lányos családok is nyugovóra tértek egy idő után, de ha a szomszédban felcsendült a legények éneke, máris talpon termett mindenki, és lázas készülődésbe kezdtek a fogadásukra. Gyorsan rendbe jöttek a megbolygatott fekvőhelyek, kisimult a „szedéses abrosz” (kalotaszegi mintás szőtt asztalterítő), a sötétben felrúgott „csíkos” szőnyeg, előkerültek ismét a „tésztás tányérok” és a köménypálinkás üvegek. Mert a kántálás, mint sok másik ünnepi esemény, a türeiek, és általában a kalotaszegiek életében, a párválasztásban is fontos szerepet játszott. Az udvarló legényt a lányos család a legénycsapat távozása után még „visszatartotta” egy időre, asztalhoz ültette, etette, itatta. Asztalra került a sült kolbász, a sült oldalas, no meg a fenséges kalotaszegi töltött káposzta. A legény sem érkezett üres kézzel, ott lapult a kabátzsebbe a kedvesnek szánt cukorka, csokoládé. Bányai Pityuka, a hetvenhárom éves unokatestvér, és Annus ángyom, a feleség, így emlékeznek vissza a karácsony esti ajándékozásra! Nővérem, Jánoska Iluska, aki néhány évvel fiatalabb, egy évtizeddel később már kántálás előtt megkapta kedvesétől, Pataki Ferikától az ajándékot. Változtak a szokások. Idővel az ajándékok egyre nagyobbak és értékesebbek lettek, be sem fértek volna már a „belső zsebbe”.

Bizony az is előfordult olykor-olykor, hogy annyira agyonkínálták a legényt, hogy az idő előtt kidőlt a sorból, le kellett fektetni valahol, az istentiszteletre sem ért oda... Nagy szégyennek számított, szájára is vette az ilyen legényt a falu, jól kibeszélték az ünnep során. Egyszer velem is előfordult egy ilyen csúnya eset. Kemény, jeges, csúszós karácsony köszöntött ránk, valamikor ezerkilencszázhetvenöt környékén. Óvatosan lehetett csak közlekedni… Első nap reggele fényes napsütéssel köszöntött ránk, valahol a felszegen, Bániéknál. És akkor még hátra volt néhány ház… Azon a karácsonyon üresen maradt a legények karzata. Micsoda szégyen…

Az udvarló általában nem sokat időzött, nem illett, és kötelezte az önként vállalt felelősség, még sok helyre el kellett vinni az örömhírt ezen az éjszakán, így aztán úgy két, három ház kihagyásával ismét csatlakozott a csapathoz.

Amennyiben „kiöregedett” a legény a nagylegények sorából, amolyan „öreglegény” lett belőle, elmaradt a csapattól, már nem igen illett legény módjára, kántálni járni. Kalotaszegen ez cseppet sem nagy idő, hiszen a katonaviseltek, huszonegynéhány éves legény már öreglegénynek számított.

Nem így az ifjú házasoknak! Ők mehettek, mert ez viszont része a karácsonyi kántálási szokásoknak. Igaz, lényegesen más, mint az eddigiek… Itt a barátság, a komaság, olykor a rokoni szálak határozták meg milyen körre terjed ki az angyali szerep! Idős rokonaim még a násznagyaikat is megemlítik, mint ebbe a körbe tartozókat. Az egyik pár meghívta kántálni a másikat, majd együtt indultak a harmadikhoz, majd a harmadikkal együtt a negyedikhez, és így tovább... Az örömhír hirdetése mellett erősödtek a baráti, a rokoni szálak. Szép színfoltja ez a türei karácsonyi éjszakának. A basszusok, baritonok és tenorok mellett itt megcsendültek a telt asszonyi altok és a mennyei szopránok is. Volt szerencsém néhányszor e különleges kántálás részese lenni. Az egyikre mindig emlékezni fogok. Az operaénekesnek is beváló kántorunkkal, Gáspár Terikával és még néhány házas családdal jártam végig a baráti kört. Micsoda karácsony éjszaka!

Karácsony estéjén, még talán be sem sötétedett, olyanok is elindultak kántálni az én gyermekkoromban, akik így gyűjtögettek maguknak egy kis anyagi tartalékot nehezebb időkre. Nem nézték, ki a rokon, ki nem, hanem házról házra jártak, egyesével, kettesével vagy csapatokban… Ha nyitva találták a kiskaput, bementek. A pénznek örültek a legjobban.

Olykor szomszéd falvakból is érkezetek „steava”-sok (csillag), jellemzően szentpáli cigány gyermekek, akik díszes „betlehemi csillaggal” jártak kántálni. Hogy miért éppen Türére jöttek, miért nem Szentpálra, saját román falujukba, ki tudja?

Falubeli román fiúk is jártak a „steava”-val magyar családoknál, de az egészen másról szólt: barátságról, jó szomszédságról. Erdélyben a román ortodox karácsony időpontja mindig is egybeesett a magyarok karácsonyával.

Az örömhírt, amelyet ki-ki a maga termete, tehetsége és az íratlan karácsonyi szokások szerint szertehintett a hófödte völgykatlanban, úgymond, Isten házában „vette magához”. Karácsony estéjén a falu apraja-nagyja templomba indult meghallgatni a csodát, a Megváltó e világra érkezésének varázslatos történetét. Az örömhírrel színültig telt szívvel, a megváltás reményével ékesített lélekkel aztán a magukéból adták tovább másoknak is ezen az éjszakán… Csodás, ahogyan istentisztelet végén, a falu fölé magasodó templomdombon gyermekek és felnőttek még mind együtt maradnak egy közös kinti kántálásra a parókia előtt. A szikrázó decemberi éjszakában a kémények füstoszlopai égig érő katedrálist építenek a hegyfalak között, e katedrális középpontjából emelkedik hálaének az éteri magasságok felé. Micsoda felemelő pillanat, micsoda élmény egy kisgyermek életében!
Innen indult aztán ki-ki haza az otthonába, várva a kántásokat, vagy kántásként újra meg újra elmondani a betlehemi örömhírt…     

Nemcsak a kántálás, hanem minden más gyönyörű hagyomány, amit évről évre magával hozott „karácsony áldott ünnepe”, így együtt tették örökké emlékezetessé és a legnagyobbá számomra.

Az adventi időszakban készülődtünk a karácsonyi műsorra, verseket és énekeket tanultunk, amelyeket aztán karácsony első délutánján adtunk elő a templomban. Mennyire nagy esemény ez is egy kisgyermek életében! Ha jól sikerült, és megdicsértek, csak úgy sugárzott rólunk a jókedv, a büszkeség. Ebben az időszakban tanultuk meg szüleinktől a saját kántánkat és köszöntőnket is. Előkerültek a ládafiából a megsárgult füzetek, noteszek, bennük korábban lejegyzett, az elődöktől megörökölt köszöntőkkel. A gyermek rátermettsége és életkora döntötte el, milyen hosszú, milyen nehéz köszöntőt kell megtanulnia!

Karácsony előtt kerültek kés alá a kihizlalt mangalicák. Mi is ott sertepertéltünk a nagyok lába alatt, raktuk a kistüzet, és vígan ropogtattuk a finom perzselt disznófület. A disznóvágás igencsak felfordította a ház rendjét, de sebaj, amúgy is nagytakarítás előzi meg a karácsonyt!

Nemcsak a lelkeket kellett tisztára fényesíteni az adventi időszakban, a nagyhéten, hanem a fizikai környezetet is. Nagytakarítás előzte meg az ünnepeket, a padlótól a plafonig, minden szép tiszta ruhát öltött, ünnepi illatot árasztottak magukból a textilek és a bútorok. Még a hajópadlót is gondosan felsúrolták, szépen kisárgították. A padlóra ezer színben pompázó háziszőttes szőnyegeket terítettek.

A karácsonyi főzés, ha nem is teljes mértékben, de bizonyosan összefügg a decemberi disznóvágással. Nálunk minden karácsonyra megsült a füstölt kolbász és oldalas, a finom hájas tészta, a hordós káposztából készített töltött káposzta, mellette füstölt csülökkel, oldalassal. Jellemzően ilyen illatokkal találkoztam más családoknál is kántálás közben. Persze ezek mellett még sok más is készült: nem hiányozhatott az ünnepi asztalról a húsleves, az ünnepi mákos, diós, mazsolás, kakaós és üres kalácsok, no meg kimondottan a kántásoknak készített kis fonott kalácsok. Eszmélésem első éveiben még ilyen kis fonott kalácsok töltötték ki kis szőttes tarisznyám hasát!  

És mennyire tudtunk örülni a gyantaillatú karácsonyfának! Már nem is emlékszem mikor, talán iskolás koromban tudtam meg, hogy az egy fenyőfa! Mivel a mi erdeinkben nem nőtt fenyőfa, az ilyen fákat mi nemes egyszerűséggel csak karácsonyfának neveztük.   

Hozzánk sokáig hozta az „angyal” a karácsonyfát, mígnem egy karácsony alkalmával szüleink lelepleződtek: a félig nyitott ajtó „tükrében” megláttuk őket, miként díszítik a fát a szomszéd szobában.

Mikor még egész kicsik voltunk, a karácsonyfák is kicsikék voltak, és csak édesanyám főzte szaloncukor, aranypapírba csomagolt dió, alma díszítette a fát. Aztán egyre nagyobbak lettek, és a díszítés is változott. Kolozsvárról is érkeztek karácsonyfadíszek. Ekkor már mi is részt vettünk a díszítésben, sőt át is vettük szüleinktől. Édesapánk szerette a magas, szellős és díszes, fényben úszó karácsonyfákat. Szépen mutatott a csak szinte gömbökkel és fényekkel díszített fa a nagy üvegezett verandán. Az utcáról is láthatta, aki akarta! Mikor elnök lett, és „ránk tört” a viszonylagos anyagi jólét, igyekezett a legszebb fákat megszerezni, és díszekre sem sajnálta a pénzt. De mi magunk is tudtunk készíteni aranypapírból, vattából és színes papírból karácsonyfadíszeket. Különösen tetszettek a sztaniol papírból készített hosszú láncok és a vattából sodort hópehelyfüzérek. Más családoknál a szaloncukorral sűrűn megtűzdelt karácsonyfákat kedvelték. A legényeknek is ez tetszett inkább, mivel meg lehetett dézsmálni, ha behívták őket… Persze, csak titokban, és természetesen csak a cukorra fájt a foguk, a papirost kifosztva, üresen, otthagyták a fán!

A karácsony ünnepélyessége, fennköltsége, ugyancsak nagy hatással voltak rám és minden türei emberre. Már a karácsony este is a templomban vette kezdetét, és a következő három napban is a templom jelentette az ünnep spirituális középpontját. A kalotaszegi téli viselet legszebb darabjai kerültek elő ilyenkor a cifra szoba rejtekeiből. Csodás tarka népség töltötte meg a templomot nap nap után, mert másképp ez nem is történhetett. Ez önmagában is élmény a szemlélő számára, de a lelki közösség megélése a legnagyobb élmény.

A finom karácsonyi fogások, a rokonlátogatások, a négy napon át szóló muzsika, az istvánozás, jánosozás, mind-mind várva várt karácsonyi élmények, melyekkel egy időre feltöltődik a gazda és háza népe, feltöltődik a közösség, de végig ott van mindenki lelkében az, ami, és aki miatt mindez lehetséges. Nem cseréli fel a sorrendet!   

Türei László István
Fotók forrása: internet

2017-12-28
 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks