Elmúlás és megújulás

„Makacs elmúlás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret”

József Attila

 

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott egy gyönyörűséges aranygyűrűt. Örömében elment, fölkeresett egy hindu bölcset, és így szólt hozzá: „Kérlek, véss ebbe a gyűrűbe valamit, ami a szomorúságban vigasztalni, a nehéz időkben bátorítani, a boldogságban pedig óvatosságra fog inteni engem.” Másnap a hercegnő ismét kezébe vehette a gyűrűt, melybe mindössze egyetlen szót vésett bele a bölcs: elmúlik.

Eddig a történet, melyet érdemes továbbgondolni. Bizonyára a hercegnő is elcsodálkozott e rövid szócskán, de aztán megértette, az elmúlás nem is annyira ördögtől való dolog, miként eddig gondolta, mert vigasztalást, bátorítást és figyelmeztetést is hordozhat. Az elmúlás első olvasatban számunkra sem jelent mást, mint veszteséget, fájdalmat és pusztulást. „Az elmúlástól tetten érten” állunk, amikor fájó szívvel végső búcsút veszünk valakitől, akit ismertünk, szerettünk. Azonban nem csupán az életünket fenyegeti az elmúlás, hanem a dolgainkat, a kapcsolatainkat, a munkánkat, a mindennapjainkat, benne minket magunkat is. Az idő sodrásában élve egyre inkább úgy érezzük, hogy egymást kergetik a napok, s alig kezdjük el a hetet, máris befejezzük. Hasonlók lettünk a Sodrásban című film főhőséhez, aki 42 napig sodródik az óceán hullámain, míg meg nem találják ide-oda hányódó hajóját.

Minket a múló idő sodor viharos gyorsasággal az elmúlás felé, mely mély és hatalmas tengerként fenyeget bennünket. Az elmúlás számunkra a vég kezdete, vagy a kezdet vége, de sohasem egy új kezdet. Túlságosan sok traumát okozott már ahhoz, hogy reménykedni tudjunk, vagy valami jóra gondoljunk vele kapcsolatban. Ezért igyekszünk megfeledkezni róla, úgy tenni, mintha nem lenne, mintha örökké élnénk, és elhinnénk, semmi se mulandó. Ily módon megszabadulunk az elmúlás szorongató érzésétől, de fixáljuk, mintegy „bebetonozzuk” magunkat a saját sorsunkba, életünk pillanatnyi adottságaiba. Ahol ugyanis nincs elmúlás, ott nincs változás, megújulás, ott mindig minden marad a régiben. Ahol nem múlik el a régi, ott nem születik meg az új. „A régiek elmúltak, ímé újjá lett minden” (2Kor 5,17), mert Isten csak az elmúlás után képes újat cselekedni, újjáteremteni.

Ezékiel látomásában a völgy tele van kiszáradt csontokkal, melyek maguk is az elmúlás szimbólumai. És az Úr így szólt a próféta által: „Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek, és újra emberré lettek. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak, igen-igen nagy sereg volt” (Ezékiel, 37). Az Isten számára az elmúlás, a változás a megújulás alapja. Nem csupán vég, de kezdet is, mert „minden végben kezdet rejtezik”. A tanítványok is otthagyták a Genezáreti-tó partján a bárkát és a hálókat, a régi életüket, amely immár múlttá lett, s helyette elkezdtek valami újat: követni kezdték Jézust.

Mi félünk az elmúlástól, a változástól, s még inkább a megújulástól. Ezért gyakran minden marad a régiben. Nem tudunk újat kezdeni, megbocsájtani, fölkelni és járni, elhagyni, ami elmúlt, és helyette valami mást csinálni. Sokszor a szülők nem tudják elengedni a gyermekeiket, vagy a gyermekek a szüleiket, mert nem veszik tudomásul, hogy ami volt, elmúlt, az életükből egy korszak lezárult. Az elmúlástól való félelem megakadályoz minket abban, hogy meglássuk, nemcsak ellenség, de barát is lehet. A tavaszi zsongásban az elmúlás is benne van, a meztelen, halott bokrok és fák, a sok elhalt virág mind-mind megújul, „mert megérzik a fényt a gyökerek”, újjászületik a világ.

Az elmúlás tagadása, vagyis hogy minden maradandó, elhiteti velünk, hogy nincs, nem is lehet változás az életünkben, vagyis sem a jó, sem a rossz dolgok nem múlnak el, mindvégig velünk maradnak. Természetesen tévedünk, ha ebben hiszünk, és előbb-utóbb csalódás ér minket. Ha valami jó volt az életünkben, s elmúlt, mert minden elmúlik egyszer, akkor keserűséget, fájdalmat, netán dühöt érzünk, ellenben a rossz elmúltával megkönnyebbülünk. Jó lenne az indiai hercegnő gyűrűjébe vésett bölcsességet megtanulni, miszerint elmúlik, minden elmúlik. Elmúlik az ifjúság s az öregség, az egészség s a betegség, az öröm és a bánat, az élet és a halál, mind elmúlnak egyszer. Ha ez a gyűrű, ez a tudás a miénk lenne, szomorúságunkban vigasztalna, nehéz időkben bátorítana, boldogságunkban pedig óvatosabbá tenne. Valójában az elmúlás nem más, mint a változás és a megújulás előzetese, feltétele. „Bizony, bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg egymaga marad, de ha meghal, sokszoros termést hoz” – mondja Jézus (Jn 12,24). A búzaszem elmúlása új életet, kenyeret jelent sokak számára.

„Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen” – énekli a Quimby együttes. Ha az elmúlást nem tekintjük ellenségnek, akkor az a változás, a megújulás előfutára lehet. Ha engedjük, hogy elmúljon az életünkből az, amihez korábban annyira ragaszkodtunk, akkor bizonyára változhatunk, megújulhatunk. Pál apostol öldökléstől lihegve megy a főpaphoz, s aztán Damaszkuszba. Útközben azonban hirtelen mennyei fény villant föl körülötte, s amikor a földre esett, egy hangot hallott: „Saul, Saul, miért üldözöl engem? Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Pál csak Jézus szelíd szavára tudja elengedni a múltat, hagyni elmúlni azt, ami volt, s valami merőben újat kezdeni. Számára Jézus türelmes, együtt érző és szerető szava, mely minden szemrehányást nélkülözött, lett a megújulás záloga. Saulusból Paulus lett, mert engedte, hogy elmúljon, meghaljon a régi énje, ő pedig újjá legyen.

Az elmúlás és a megújulás együtt jár a teremtés minden szegmensében, így a mi életünkben is. Az élet minden pillanata egyszerre elmúlás és megújulás. Nagypéntek délutánján és húsvét hajnalán ugyancsak e kettő találkozott egymással. Az elmúlásnak a kereszt, a föltámadásnak, a megújulásnak az üres sír a szimbóluma. Jézus megízlelte az elmúlást, a halált, harmadnap pedig a megújulást, a föltámadást. E mélységet és magasságot keskeny pallóként köti össze számunkra a remény, hogy a gyűrűnek igaza van, elmúlik minden, a jó és a rossz egyaránt, de elmúlik az életünk is, többé nem leszünk. Az elmúlást elfogadni nehéz, de ha mégis sikerül, könnyű szívvel élhetünk és halhatunk, miként Hamlet, aki e szavakkal készül immár utolsó párbajára: „Hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik; nem ezután, ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el? – ám legyen!”

Hamlet búcsúszavai, s az indiai hercegnő gyűrűje azt üzenik, hogy „elmúlik”. Nagypéntek szintén az elmúlásról szól, ahogy az üres sír, Jézus új élete a húsvét üzenete. Az elmúlás is elmúlik, s nem lesz többé sem halál, sem gyász, „mert az elsők elmúltak”. „A trónuson ülő pedig ezt mondja, ímé újjáteremtek mindent” (Jel 21,7). Mert végül Isten lesz minden mindenekben, s az elmúlás után ez lesz a végső nagy megújulás, az örök föltámadás.

Simon István
lelkész

 

 

2019-04-19

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks