Elrendelt utakon

Színház az élete, de mellette hegedül, énekel, zenét szerez, dalszövegeket és verseket ír. Fontos számára az Isten–család–haza „szentháromsága”. Mesterekről, színházról, megélt tapasztalatokról, küldetéstudatról és a tökéletes szeretetről beszélgettünk Szemerédi Bernadett színművésszel.

 

Gárdonyi szerint a szent szellő mindenkit megérinthet: szép rezgések mindenki lelkében keletkeznek, de nem mindenki tudja vászonra, kőre, papirosra maradósítani. Csak az igazi művészek. Tevékenységeiből egyértelműen kirajzolódik, hogy e hivatás jeles képviselőjének született. Eleve elrendelt út az, amely a színpadra vezette?

– Úgy hiszem igen, s ezért hálás vagyok a Mennyei Atyának és a felmenőimnek, akik nélkül nem juthattam volna idáig. Egy kis bánáti településen, Hódegyházán nőttem fel. Nálunk a családban a hit és a muzsika is a mindennapok részét képezte. Nagyszüleim kántorként, hitoktatóként tevékeny részt vállaltak a katolikus életben, míg dédapám prímás volt, édesapám hegedült, gitározott, harmonikázott, a női vonal pedig énekelt. Így, mondhatni, az anyatejjel együtt szívtam magamba a zene szeretetét, ami már egészen kis koromban megmutatkozott. Szüleim elmondása szerint hamarabb tudtam beszélni, mint magabiztosan járni, és gyakran rendeztem egyszemélyes színielőadást is az utcabeliek és jómagam nagy örömére. Kisgyermekként kezdtem hegedülni, s szinte biztosra vettem, hogy a zene, s e csodálatos hangszer lesz az elsődleges hivatásom. A gimnáziumot Szegeden végeztem, és ezekben az években a művészet más területei is foglalkoztatni kezdtek. A vers- és prózamondás, az iskolai drámakör és a Szegedi Nemzeti Színházban látott előadások élményei hirtelen magukkal ragadtak. Az érettségi évében megnéztem a stúdiósok vizsgaelőadását, a Szentivánéji Popfesztivált, s ez a produkció akkora hatást gyakorolt rám, hogy azt mondtam magamban, ha a nézőtéren ülőkből csak egyszer is ilyen hatást tudok kiváltani, akkor ez lesz a hivatásom. Ez volt az a momentum, ami végérvényesen a színház és az összművészetiség felé terelt, így hát Szegeden jelentkeztem a Kelemen László Színitanodába. Falusi lányként a budapesti élet talán még túl nagy ugrás lett volna. Hiszem, hogy bizonyos feladatokra, szerepekre és találkozásokra meg kell érni.

Ennek ellenére nem telt sok időbe, és mégis csak a főváros forgatagában találta magát.

– Így igaz. Lehetőségek hiányában végül felköltöztem Budapestre. Távol a családomtól, egyedül indultam a nagyvilágba, vagy ha úgy tetszik, a világot jelentő deszkák meghódítása felé. A Pesti Magyar Színiakadémián végeztem, ahol mestereim – többek között – Szélyes Imre, Végh Péter és Őze Áron voltak. Szakmai tudáson kívül művészi alázatra neveltek, amiért a mai napig hálás vagyok. Az oklevél megszerzése után szabadúszóként folytattam. Nem láttam a jövőt, mégis bíztam a gondviselésben. Úgy voltam vele, ha nekem valóban a színészi pályán a helyem, akkor megtalálnak majd a lehetőségek. A Színiakadémiának köszönhetően ismertem meg Miklós Tibort, a magyar musical atyját, aki meghívott az újonnan induló Rock Színházba. Tragikus halála mélyen megrendített, de a vele való találkozás gyújtózsinórként szolgált a szakmai életem elindulásában.

A nagy elődök közelsége mennyiben határozta meg színészi látásmódját?

– Általuk kezdtem belülről is megérteni az egész szakmát. Ezekben az időkben döbbentem rá, nem kell már az első próbákon készen, tálcán odanyújtani a szerep kívánta tökéletes formát vagy karaktert. Egy-egy próbafolyamat arra is szolgál, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz és a színpadon álló társaimhoz. Ez lehet olykor hosszabb folyamat is, de egyszer csak hirtelen összeáll. Kicsit hasonlít a szüléshez. Nehéz és fárasztó, de a végeredmény gyönyörű.

Mégis honnan ered ez a mélyről jövő alázat, ami a színház iránt pulzál Önben?

– A hit mellett a zene nevelt arra a munkamorálra, ami az alkotáshoz szükséges. Attól, hogy játék, felszabadultság és örömet szerez, mégiscsak komolyan kell venni. Kisgyermekkorom óta hegedülök, ettől függetlenül a mai napig gyakorlást igényel, hogy az éppen aktuális előadáshoz illően tudjam megszólaltatni a hangszert. S nincs ez másként a színész saját hangszerével, önnön magával sem. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy izzadságszagú minden próbaidőszak. Sőt! De úgy gondolom, a művészi pálya egy élethosszig tartó tanulási folyamat. Nincs két egyforma előadás, épp úgy, mint ahogyan nincs két egyforma közönség sem. Estéről estére fejlődünk, változunk, tapasztalunk. Állandó ön- és társmegismerési folyamatban élünk, s ez alázat nélkül nem működik. Az átlényegülés pedig teljes embert igényel. Nem beszélve arról, hogy a színház terápia is. Egyrészről, mert katartikus élményt nyújt, másrészről, mert egyszerűen a nevetés felszabadító erejével dolgozik. Egy biztos, mindenképpen kikapcsol és kizökkent abból a valóságból, amiben az ember él és működik. Ez a fajta hivatás- és küldetéstudat az, ami újból és újból megerősít, hogy a helyemen vagyok és a saját utamat járom.

Említette a küldetéstudatot. A színház mellett, nemes célokra is felajánlja tehetségét. A jótékonysági koncertek mellett a bélfenyéri gyermekeket segíti. Hogyan kapcsolódott be a Nagyvárad melletti kis település gyermekotthonának életébe? 

– Hitemet próbálom úgy is megélni, hogy a Jóistentől kapott tehetséget felajánlom szolgálatként, ott, ahol a lélek felismeri, hogy szükség van rá. Molnár Róbert kübekházi polgármester Ébresztő, Magyarország! című könyvének bemutatóján énekeltem, és ott találkoztam Kiss Márton erdélyi atyával, aki elhívott Bélfenyérre. Miután megismerkedtem az atya munkásságával és az általa vezetett gyermekotthonnal, felajánlottam, hogy szívesen énekelnék a javukra. A hangomat mint adományt kaptam a Jóistentől, amit szeretnék meghálálni, s ha ezzel rászoruló gyermekeknek segítek, akkor a talentum megsokszorozza önmagát. Jelenleg a János evangéliumát, amit Banka Gabriella írt meg versben, szeretném CD formájában kiadni, de ehhez még anyagi támogatásra lenne szükség. Ezzel a CD-vel Böjte Csaba testvér alapítványát, illetve a bélfenyéri Szent Miklós Gyermekotthont segíteném.

Beszélgetésünk során már többször szóba került az elrendelt utak sorsszerűsége. Férje, Széplaky Géza szintén színművész. Találkozásuk is a gondviselés műve?

– Igen, úgy hiszem, hogy eleve elrendelt és sorsszerű a mi történetünk. Az Udvari Kamaraszínház Halottak napjától Virágvasárnapig című előadásának próbaidőszakában ismerkedtünk meg egymással, amiben mindketten szerepet kaptunk. S hogy mindez mennyire elrendelt? Erre a legjobb példa, hogy éveken keresztül a pesti ferencesek templomába jártunk imádkozni. Ugyanazon napokon, sőt még ugyanazon helyre ülve, a bal hátsó hajóban, Pio atya szobrával szemben, csak fél óra eltéréssel. Mikor már egy párt alkottunk, s ez kiderült, végleg bebizonyosodott számomra a gondviselés jelenléte az életünkben.

Sok színészházasságban konfliktusforrás, hogy egy ugyanazon hivatás képviselői. Önöknél mindez hogyan működik?

– Nálunk ez nem konfliktus, sokkal inkább áldás. Azzal, hogy a férjem szintén színházi ember, az életemnek egyik fő pillére nem szorul magyarázatra, és ez – mondanom sem kell – mekkora kincs. Külön öröm számomra, hogy a színházon kívül több olyan közös előadás is van, amit ketten hívtunk életre. Ilyen a lelkünkhöz oly’ közel álló IstenSzeretők. Itt zenében és prózában meséljük el közös életünk eddigi történetét. Amikor mi ketten a színpadon állunk, az egy semmihez sem hasonlítható, léten túli állapot. Nagyon sokat jelent számomra, hogy a párom is hívő ember, és hálás vagyok a Jóistennek, hogy őt rendelte mellém nemcsak testi és lelki, hanem alkotótársnak is.

A legfőképpen történelmi drámákat játszó Udvari Kamaraszínház és a szarvasi Cervinus Teátrum egyik vezető színésznője. Mit jelentenek önnek ezek a társulatok?

– Életem legmeghatározóbb és legszínesebb éveit töltöm Szarvason. Igazi alkotócsapat vesz körül, amiben – úgy érzem – folyamatosan fejlődöm, s hálás vagyok a vezetőségnek, hogy gondolkodnak és bíznak bennem. Itt talált meg az első szubrett szerep, amit a Lili bárónőben alakítottam, a Valahol Európában Suhanca, a Szigorúan tilos! vak Annája, Molnár Ferenc Ibolyája vagy a Hotel Menthol Klipsze. Sokak szerint inkább drámai színésznő vagyok, hiszen az Udvari Kamaraszínházban általában olyan nők sorsába bújok, akiknek életén átgázol a történelem. Az ifjú titánokból verbuválódott GlobART Társulattal az összművészetiség és a kísérletezés jegyében bontogathatom a szárnyaimat. Az improvizációs színház sem áll tőlem távol, az Itt és Most Társulatnál volt részem e különleges műfajba is belekóstolni. Hálás vagyok érte, mert megtanított biztosítókötelek nélkül is a színpadon játszani. Emberileg és művészileg is ki kell lépni a komfortzónából, erre a hétköznapok is rákényszerítenek, pedig néha olyan jó volna a csigaházban maradni. Nos, az improvizáció a válságkezelés nagymestere! Ezt a fajta játékos, gyermeki tisztaságot a színpadon és az életben is próbálom megőrizni és képviselni.

Valljuk be, a színház azért igencsak ingoványos talaj, főleg ha az ember szabadúszó. Mégis miből, kikből merít erőt a nehézségek idején?

– Megtartó erő számomra a Jóistenből merített hit, a családom és a barátaim támogató, óvó szeretete. Külön áldás számomra, hogy sok igaz ember vesz körül. Mellettük – természetesen – az önfejlesztés által is próbálom megtartani a testi-lelki egyensúlyt. Úgy gondolom, értéket közvetíteni csakis teljes belső egységben és alázattal lehet. Tapasztalom, hogy az igazi jelenlétnek még a mai felgyorsult világunkban is van ereje. A tisztaszívű tettekből pedig csakis jó születhet. Eszembe jut egy szép emlék. Még a Rock Színházban töltött éveim alatt játszottam a Kiálts a szeretetért! című előadásban. Ez a darab Szent Kalkuttai Teréz anya életéről szól, s ennek kapcsán megkérdezték tőlem, ha tehetném, kivel találkoznék a nagy történelmi személyek közül, s miről faggatnám. Teréz anya nevét adtam válaszul, s azt, hogy nem kérdeznék tőle az égvilágon semmit. Csak ülnék csendben mellette, és próbálnám magamba szívni mindazt a mérhetetlen szeretetet és bölcsességet, ami az ő egész lényét átitatta. Életem során ennek a tökéletes szeretetnek szeretnék tökéletlenül megfelelni.

Lonkay Márta

 

2018-09-28

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks