Én és az Atya

Egyik papismerősünk éppen ebédjét fogyasztotta egy étteremben, amikor hirtelen megállt mellette egy bőrdzsekis, motoros fiatalember, kezében a bukósisakjával, és látva a pap öltözékét, aki klerikusi gallért viselt, megkérdezte őt: „Ön ugye pap?”

 

„Igen, az vagyok”. „Lenne egy kérdésem. Ha egy szóval ki lehetne fejezni Jézus üzenetét számunkra, mi lenne az?” A pap gondolkodott egy keveset, majd azt mondta: „Abba… Atya.”

Jézus fő üzenete összefoglalható egy szóval: az Atya. Az Atya az első szava Jézusnak, amikor imádkozik – dicsőítés, hálaadás vagy könyörgés –, és az Atya volt Jézus utolsó gondolatában még halála pillanatában is: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) és „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Jézus, az Isten Fia, istenségét az Atya akaratába, gyermeki alárendeltségbe helyezte, hogy mindent az Atyától kapjon, neki engedelmeskedjen, hozzá imádkozzon, példát adva nekünk, hogy hogyan éljünk Istennel tökéletes egységben. Mindezt értünk tette – Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért – hogy vele együtt mi is visszatérjünk az Atyához, aki Istenünk és atyánk. Jézus maga tanított minket arra, hogy Atyának szólítsuk a Szentháromság első személyét „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” (Mt 6,9), és Jézus vágya, hogy Vele együtt mi is elmondhassuk: „Én és az Atya egyek vagyunk.” (Jn 10,30), hiszen erről a tökéletes egységről fog szólni életünk az örök hazában.

Mindannyian Istentől eredünk, az Ő gondolataiban voltunk öröktől fogva: „Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted” (139. zsoltár). Ezt erősíti meg Szent Pál is: „Mert őbenne [Krisztusban] választott ki [az Atyaisten] bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte.” (Ef 1,4)

Az Atyához térünk haza földi életünk után, és addig is, minden egyes megtérés alkalmával, hozzá térünk vissza. Tehát, amikor megtapasztaljuk életünkben, hogy megtértünk – lehet az nagyobb, egész életet befolyásoló megtérés, vagy kisebb, napi jellegű megtérés, azt tekintsük úgy is, hogy visszatérünk Istenhez, visszatérünk az Atyához, amellett, hogy mi magunk is jobbá válunk.

Erről a hazatérésről beszél Jézus a tékozló fiúról szóló példabeszédben (Lk 15, 11–32), amelyben az irgalmas atya Jézus korának szokásaitól eltérő karakterrel jelenik meg. A történetben szereplő atya alázata nagyon meglephette az akkori, Jézus tanítását hallgató zsidó embereket, hiszen az atya nem követi a zsidó előírásokat, a Tóra tanácsát, amely szerint a lázadó gyermeket meg lehet köveztetni. Felfedezhetjük a hasonlóságot a két történet indítása között, és a drasztikus különbséget a befejezésben: „Ha valakinek rossz útra tévedt, önfejű fia van, aki nem hallgat apja és anyja szavára, s még akkor se hajlik szavukra, amikor megbüntetik, apja és anyja fogja és vezesse a város vénei elé a város kapujához. Jelentsék a város véneinek: »Ez a mi fiunk rossz útra tévedt és önfejű, nem hallgat a szavunkra, iszik és tékozol.« Erre a város férfiai kövezzék agyon. Irtsd ki, ami gonosz, körödből! S tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.” (Második Törvénykönyv 21, 18–21 „A megtévedt fiú”)

A Jézus által bemutatott atya nem így viselkedik. Nem büntet, nem vezeti a fiút a város vénei elé, és nem kövezteti meg. Hanem odaadja az örökséget, amely halála után járna neki, és elfogadja alázattal fia döntését. Ez az alázatos atya az, aki ott áll nap nap után a kapuban, és várja vissza fiát. Tekintete a messzeséget pásztázza, hogy hátha meglátja azt, akit szeret, azt, aki eltávolodott tőle. („Apja már messziről meglátta…”)

Olyan szeretettel szeret a jézusi atya, amely elfogadja és tiszteletben tartja a fiú szabadságát a végsőkig. Szeretete és törődése nem múlik el még a visszautasítás ellenére sem. Azt is látnunk kell, hogy az atya megvárta, amíg fia magába szállt és elindult hazafelé. Nem futott utána a távoli országba, hogy több pénzt adjon neki az elherdálásra, és hogy bűnös, elveszett életében támogassa. Az atya irgalmassága abban állt, hogy visszafogadta megtérő fiát, annak ellenére, hogy az nem érdemelte volna meg. Helytelen lenne olyan irgalmas Istent elképzelnünk, aki nagy irgalmasságában és szeretetében bűnös magatartásunkat támogatja. Isten szeretete és irgalma nem múlik el soha, de a bűn elválaszt minket tőle – bűn és Isten nem tud egy helyen megférni. Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt állítjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem az igazságot tesszük.” (1Jn 1,5–6)

A mi Istenünk és Atyánk, a remény atyja. Ő az, aki ígéretet tett, szövetséget kötött velünk, és így ő maga a biztosíték minden reményünkre. Tudja, hogyan kell várni telve szerető vággyal, és miután visszatértünk hozzá, nem fog attól félni, hogy elveszti méltóságát, hanem „belerohan” abba a kockázatba, hogy helyreállítja istengyermeki méltóságunkat. A mi Atyánk hatalma nem egy megtartott távolságban mutatkozik meg, hanem az értünk tanúsított emésztő szeretetében, amely értünk adta a legdrágábbat, Egyszülött Fiát. Isten tudja, a szeretet erősebb, mint a szeretet nélküliség. A történet atyja ezért siet a fiú elé, borul a nyakába, csókkal árasztja el, és visszaadja a megtért fiú minden jogát. Az atya vállalta a szeretet és a szabadság rizikóját.

Jézus Atyja az öröm és az ünneplés atyja. Minden, amit az atya tesz lelkileg elveszett fia visszatérésekor, bizonyítja végtelen örömét. Az új köntös, a szandál, a gyűrű, a hizlalt borjú – minden arról árulkodik, hogy különleges ünneplésben van részünk. „Nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.” (Lk 15,7) Miért? Mert akiknek nem kell megtérniük, azok az örvendezők, akik már egyek az Atyával, és vele együtt örülnek. Mindenkinek jut az örömből: örül a bűnös, mert hazatér, és örül az igaz, mert együtt köszönti a hazatérő bűnöst az atyával. Az idősebb fiú örömtelensége elárulja azt, hogy ő sem volt egységben az atyjával, akárcsak dorbézoló öccse, hiszen nem tudta azt mondani testvére hazatérésekor: Én és az atya egyek vagyunk tehát együtt örülök atyánkkal, hogy megkerültél. Egynek lenni azt jelenti, hogy osztozunk minden bánatban és örömben.  

Jézus nemcsak narrátora ennek a történetnek, amely által a mennyei Atyát akarta bemutatni nekünk, hanem rejtőzködő módon ő maga is jelen van a példabeszéd minden egyes történésében. Először is Jézus jelen van az atya figurájában. Ő maga mondta, sőt ismételte nemegyszer: Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem.” (Jn 14,11). Aztán jelen van a fiú megtérésében, amikor az ráébred az igazságra, amikor jó útra tér, és amikor visszanyeri életét és méltóságát atyja házában: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6) Jézus átélte az atyához hasonlóan az elutasítottságot, annak alázattal való elviselését, a reményt és a várakozást a szeretett személyért, a bátorságot, hogy megtérő bűnösökkel együtt egyen, nem törődve azzal, hogy ki mit szól hozzá, és az örömet, amit akkor érzett, amikor jó útra térítette a bűnben élő embert, mint például Zakeust.

Az Atyát egyedül Jézus ismeri, és minden szavával és tettével őt akarja bemutatni, hozzá akar elvezetni minket. Az atya-fiúi kapcsolat Jézusnak halálos ítélettel járt – magát az Istennel egynek nevezte, ami istenkáromlásnak számított a zsidók körében, így halálbüntetéssel járt. Halálbüntetésével viszont kiváltott minket a rabságból, és meghozta számunkra az örök életet az Atyában és az ő házában, és megadta nekünk a jogot, hogy Istent mi is Atyának hívjuk, hogy Jézussal együtt mi is mondhassuk: Én és az Atya egy vagyunk… Mert ha Jézussal egységben vagyunk, akkor egységben vagyunk az Atyával is.

Ez ad okot nekünk ünneplésre, különösen is a húsvéti időszakban. Isten annyira szeretett minket, hogy egyszülött fiát adta értünk, hogy Jézus Krisztus által – megtestesülése, élete, szenvedése, halála, feltámadása által – benne és vele mi is újra az Atyaisten gyermekei legyünk, és visszakapjuk azt az örökséget, amit a Paradicsomban elvesztettünk, és a kegyelmeket, amelyeket sajnos sokszor eltékozolunk.

Farkas Zsófia nővér, SDSH

 

 

 

2018-04-19

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks