Erős erőtlenség

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Pál apostol)

 

Légy erős – mondjuk az erőtlennek, mert erőre van szüksége mindenkinek. Akit végleg elhagy az ereje, az előbb-utóbb búcsút mondhat az életnek. Mindenhez erő kell, erők játéka, párharca az élet. Erő kell a születéshez és a halálhoz, meg mindahhoz, ami életünknek e két jelentős állomása között történik velünk.

Erő kell reggelente fölkelni és elfogadni az éppen aznapi kihívásokat, vagyis elvégezni az elvégzendőket. Amikor az erőről elmélkedünk, nemcsak a nyers testi erőre gondolunk, de a mélyen bennünk lakozó lelki erőre is. E kétféle erőt nem is lehet elválasztani egymástól, hiszen test és lélek szimbiózisban élnek egymással. „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” – vallja Pál apostol a maga kimeríthetetlen erőforrásáról, a Jézussal való kapcsolatáról. Valóban, a Krisztussal való spirituális kapcsolat tette őt képessé arra, hogy a küldetését betöltse, hogy a futását elvégezze és a hitet megtartsa, hogy legyen ereje mindvégig kitartani Jézus mellett.

Nekünk is szükségünk van jó erőre, lelkierőre ahhoz, hogy teljesíthessük a küldetésünket, elvégezhessük mindazt, ami ránk bízatott. Mert mindnyájunknak van küldetésünk, vagyis nem véletlenül születtünk erre a világra. „Isten gondol öröktől fogva téged, / elméjében léted mint szikla áll. / Mi ehhez mérve habfodornyi élted? / és mit változtat rajtad a halál?” – írja Weöres Sándor. Küldetésünk van a családban, a munka világában, az emberek között végzett és a hazának tett jószolgálat által. Küldetést jelent irgalmas szamaritánusként felebarátnak lenni, vagyis együtt érezni, eggyé lenni a megsebzett embertestvéreinkkel és Jézus Krisztus által láthatóvá tenni az Isten dicsőségét ebben a szenvedésekkel teli világban. Tehát küldetésünk van, és a küldetéshez nem kevés erő szükségeltetik.

Sokszor érezzük azonban, hogy fogytán az erőnk, netán már el is fogyott, mivel ez is fogyóeszköz az életünkben. „Elfáradnak az ifjak, ellankadnak a legkülönbek is, de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem fáradnak el, járnak és nem lankadnak el” (Ézs 40,30-31). Ez a gyönyörűséges ige a bizonyság arra, hogy nemcsak az idősek fáradhatnak el, de az ifjak is, és nemcsak ők képesek szárnyalni, de apáik, sőt nagyapáik is, ha valóban bíznak az Úrban.

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” – vallja Pál apostol (Fil 4,13). Ahhoz, hogy legyen elég erőnk, nekünk is erőforrásra van szükségünk. (Perpetuum Mobile márpedig nem létezik, egyszer az Örökmozgó is megáll, miként a száguldó autó, ha levesszük a lábunkat a gázról és üresbe tesszük.) Erőforrás, energia nélkül bizony nem jutunk messzire. Energiaválság van mindenütt a nagyvilágban, így Európában, sőt szűkebb hazánkban is. Azonban nemcsak a háztartásunk vagy a gazdaságunk szenved e hiátus miatt, hanem mi magunk is szorongunk, ha a jövőre gondolunk. Lassan már ott tartunk mi is, ahol Ábrahám a Mamré tölgyesében, nekünk is reménység ellenére kell reménykednünk.

A háború, az infláció és még sok más is van, ami próbára teszi még az erőseket is. Túlnani erőkre van szükségünk ahhoz, hogy ebben a nehéz helyzetben méltósággal viseljük a terheinket. A tanítványok bátorságával és tenni akarásával nem csupán a túlélésre fókuszálva, a „kaparj kurta, neked is jut” igazságára apellálva, hanem együttérző szolidaritásra törekedve a rászorulókkal szemben. Ehhez azonban isteni erőkre van szükségünk, a magunk erejéből nem sokra mennénk.

Mit tehetünk ennek érdekében? Mindenekelőtt köszönjük meg az erőt, amit eddig kaptunk, utána pedig valljuk meg az erőtlenségünket. Ebben az őszinte, imádságos csendben bizonyára meghalljuk majd Jézus hívó szavát: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok néktek” (Mt 11,28). Ezzel azt üzeni nekünk, ha csak jártányi erőnk maradt is, ne késlekedjünk, induljunk el mihamarabb, mert vár minket. Vár, de nem azért, hogy erőt adjon, hanem, hogy megnyugtasson. A megfáradt és megterhelt embernek erőre volna szüksége és nem nyugalomra. Jézus mégis nyugalmat kínál nekünk és nem erőt. Mintha csak ezt mondaná: „Gyere, pihenj meg, ne gondolj most a gonddal, nyugodj meg, engedj el mindent, hogy rád szálljon az én békességem. Nagyon elfáradtál, most nincs szükséged másra, csak megnyugvásra.”

Amikor Illés próféta halálosan elfáradt és meg akart halni, egy angyal megetette, megitatta aztán hagyta, hogy kialudja magát. Mert pihenésre, megnyugvásra mindenkinek szüksége van, a Teremtő is megnyugodott a hetedik napon. Jézus nemegyszer elvonult a tanítványokkal valami csöndes helyre vagy egy hegyre, hogy megpihenjenek, megnyugvást találjanak. Ha elfogyott az erőnk, jobb, ha bevalljuk a mi nyugtalanító gyöngeségünket és Jézus közelében keressünk megnyugvást.

Az idősek talán még emlékeznek a vasárnapok rítusaira, a templomba sereglő nép látványára, ahogy az asszonyok kart karba öltve lépegetnek a templom felé, a férfiak meg kalákában gyűlnek össze egy kis eszmecserére, délután pedig a lócán ülve, beszélgetve pihenik ki a fáradalmaikat és keresnek megnyugvást a lelküknek. Mára már hiába a szabad szombat, szinte teljesen kiveszett a pihenésnek ez a fajta kultúrája. Megpihenni és erőt meríteni egyként fontos teendőnk. Aki megpihent és megnyugodott, csak az képes a lelke mélyén szunnyadó erőket mozgósítani, miként a samáriai asszony, akinek a szomját végül nem a kút vize, hanem Jézus megértő, szerető szava oltotta el.

Kérdés persze, hogyan találhatunk nyugalmat ebben a hektikus, nyugtalanító világban? Alighanem úgy, hogy a Mester szavát komolyan vesszük: „Vegyétek magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok, és megnyugvást találtok a lelketeknek. Mert az én igám kedves és az én terhem könnyű.” (Mt 11,29–30.) Tudjuk, hogy az iga segített az állatnak a teherhordozásban. A szelídség és az alázat a konfliktusokat kerülő emberekre jellemző, akik mindig a békesség útját keresik. A szelíd beszéd meglágyítja a legkeményebb szívet is, és az alázatos ember nem akar senki fölé kerekedni, mert Keresztelő Jánossal együtt vallja: „neki növekedni kell, nekem pedig alászállanom”.

A szelíd ember boldog, mert nem kiássa, hanem elássa a csatabárdot, háború helyett a békét választja; az alázatos pedig hálás mindenért, mint Dávid király, aki így imádkozott: „Ki vagyok én Uram és mi az én házam népe, hogy gondod van rám?” Úgy hiszem, idővel mindnyájan rájövünk, hogy valójában minden vereség és minden győzelem ajándék, ahogy Ady írja: „…hogyha néha-néha győzök, / Ő járt, az Isten, járt előttem, / Kivonta kardját, megelőzött”. Ha megnyugvást, békességet találunk a lelkünkben, lassan visszatér az erőnk és megerősödve mehetünk tovább az utunkon.

Igaz, nekünk is erőnk felett való utunk van, mint Illésnek az Isten hegyéig, a Horebig. Ezért jó, ha eszünkbe jut Jézus szava: „elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”, és Pál apostol válasza: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem gazdagon... mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”. (2Kor 12,9-10)

Ilyen az erős erőtlenség, a Krisztus ereje, amely mindenre elégséges, ne féljünk hát tőle, inkább könyörögjünk érte.

Simon István
lelkész

 

 

 

2022-08-22

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

      Önnek ajánljuk

 

 

   Tegyünk a békéért!

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks