Fölfehérlő pásztorgémek

Hányszor hittem, hogy egyetlen legelő van a világon,
fölfehérlő pásztorgémek lépegetnek tehenek között,
vállukról egy-egy dísztoll kereng,
szünetlen hozzám vezetnek szöcskéket, sáskákat,
torkomat árvasággal rakják,
s hogy nem alszom, megriadnak,
szállnak, távolodnak, csobogva merülnek a levegőbe,
ölelésre tárt szárnyuk után soha ki nem hűl a nagy ég.




Fönt csillag egy sincs

Fönt csillag egy sincs, lent csak az elnehezült hegylánc
ösvénye fúl szakadékba, karók, poharak törnek össze,
az élet fogy el úgy, mint fáradt szememnek a fénye,
eltűntek menyasszony-ruhás pincék, fészkek és ágak,
hol megpihenne a madár szárnya, mint a villám,
fehér az a bazsarózsa, fehér, tövéig lefagyott bokor,
már nincsen rajta virág, hogy elkiáltsa a bánatomat,
kerítéspóznák rozsdás drótján egy szirom átvergődik,
egy kert, egy falu a te bárányos szemeddel,
egy fürt a ködből kiszálló harangokkal, jegenyékkel,
minden seregély megvakulva csak lefelé röpül,
kettősök hava, május, tudtam a nevét, a sok felleget,
a bab, uborka vetését, a paradicsom palántálását,
a kitáncolt szalagos fákat, tudtam, mint a szobrot,
rossz időben a tocsogós sárral bekent fagyosszentét,   
s veled fekszem, tél diderget mocsári füveken,
hótól nehéz a hajam, olyan vagyok én, akár az erdő,
beláthatatlan ágakkal rakva karom, nem járok üresen,
tele töréses fákkal a védelmet adó erdő, az allé,
ereszcsatorna dobál bennünket hegyes pengékkel,
a szívünkben itt marad fekete jege, itt, a szívünkben,   
s az a tegnapi, tegnapelőtti ragyogás sincs,
holnapután mi lesz, ha elemészt a bennem lobogó jég,
utak, városok elkerülnek, daráló zúzza az emlékeket,
kotló szőlővel tele a kád, apránként kitavaszodik,
mintha a kertekben minden virágból megmaradna egy,
rozmaring, bazsalikom, majoránna,
és kiszökne az utcára, az árokpartra a szagos boglárka,
várnám, nézzen be hozzám valaki, kérje a csillagokat,
kérje az új holdat, szórja szét kiszáradt régi csontjait,
hogy egészségesek és boldogok legyünk,
mint cement címerpajzsban egy daru, kőhídra rálapulva.




Pedig álmatlan farkasvéremmel

Nem vagyok én az oka semminek, csak a szívem fázik,
mintha az Atyaisten verte volna meg,
a tenger kagylóit kalapálva rajta, üllőjén hideg kaszát,
kufárok harsonáznak, mind nagyobbak és öregebbek,  
kövecses utca mögöttem, összecsapódó páskom,
ahonnét megfutamodnak a tehenek,
ide látszik bogarakat virágzó szemük,
a szél lapátján körös-körül varjú-tollak, halott levelek,
láthatatlanul kilépő fácáncsapat, falka lúd,
hömpölygő vadlibák négyelik föl égtájak hófúvásait,
vesztőhelyeket, kopár égitesteket, óceánokat,
a Jóisten tudja, mi lesz belőlem, elbúsulom magam,
az erdőbe menekülés maradt számomra, semmi más,
az esteli homállyal kifut a csorda az elveszített tájból,
azután, hogy kolompja megfagy, szegény szege kihull,
mindenki azt gondolja: újszülött lucskos inge világít,
pedig álmatlan farkasvéremmel a hó,
megroggyant néma palánknál, megdőlt majorkapuknál.  




Az őrzőgyerekről beszélek

A füvek, a fák lángja merre lett? a gémeskutak hűse?
minden, mi volt, úgy körülfog, hogy szavam elakad,
számban keserű az ital és az étel,
az Isten hallgatása most sarkamtól hajamig illatozik,
mint egy köznapi rózsa, ez a jeges ág az enyém,
motoz homlokom felett a mindenség nagy éjjelén,
s én nem felejthetek határt, mint a fölcsapódó ostor,
torlódik itt hun, avar, török, tatár, voltak-e tényleg,
vagy csak álmomban éri bőrömet kardjuk éle?
lantszarvú teheneket legeltetek kötélen,
miért hagy el hát minden remény, s hol vagyok én,
hol rejtőzik a beroskadt éjben az, aki voltam,
miféle szakadékba hullhatott bot és izzó csalán,
mely kútban a köveket vigyázza, miféle vizekre világít,
az eső beszivárog a számon, a kolomp úgy kopog,
mint a fatalpú barát, mint száraz bőr dobokon, ereken,
ilyenkor az öregasszonyok már letérdelnek,
még hallom a hangot, az őrzőgyerekről beszélek,  
aki itatás után telemeri a vályút,
                                   nem ismeri a dél sem,
hamu és láng, nyilalló madárszíve felé kapnak az akácok,
miután összecsuklott, teste rezzenetlen, semmije sincs,
a víz borzongva imádkozik,
ahogy este az ártatlan állatok meg a halálra ítélt szentek.
 

Tönköl József

 

 

2019-02-23
 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks