Főváros és vidék

Fővárosiak nincsenek közöttük! Hová jutottunk? – hüledeztek a manilai újságok, amikor megérkezett a jogi szakvizsga első tíz helyezettjének az eredménye. Ez a vizsga teszi lehetővé, hogy a jogvégzettek jogásznak nevezhessék magukat, és jogi foglalkozást folytathassanak. Az írásbeli szakvizsga névtelen, vagyis a vizsgáztató nem ismeri a vizsgázó személyazonosságát, és nem tudja, honnan érkezett.

 

Így ez a vizsga egyben az egyetemek minősítését is jelzi. Valóban, az utolsó jogi szakvizsgán a tíz helyezettből négyet a cebui verbita szerzetesek University of San Carlos egyetemének végzős hallgatói szerezték. A többi hat hely az ország középső és déli részéről származó jogászoknak jutott, kiszorítva ezzel a főváros hagyományosan „nyertes” jogvégzettjeit.

Eddig úgy gondolták a Fülöp-szigeteken, hogy a fővárosi képzés felsőbbrendű, mint a vidéki. Ezt látszik megcáfolni az idei eredmény. Sok twitteres bejegyzés egészen hisztérikusan reagált az eredményre, szerintük a híres és drága fővárosi egyetemek „csődöt mondtak”. Egyesek csalást is emlegettek. Nálunk, Cebuban azonban arra mutattak rá, hogy már eddig sem főleg manilai születésűek vitték el a pálmát, hanem a fővárosba költözött vidékiek. Tehát most mindössze az történt, hogy a vidéki tehetségek otthon maradtak, mivel meglátták a fantáziát a feltörekvő helyi egyetemekben, ami most már a szakvizsgaeredményekben is megnyilvánul. Vagyis vannak a fővároson kívül olyan egyetemek, amelyek nemcsak vonzzák a tehetséges hallgatókat, hanem kiváló professzorokat is tudnak alkalmazni, valamint az internet segítségével olyan infrastruktúrát hoznak létre, amilyen eddig csak a fővárosban volt. Míg a fővárosi felsőoktatási intézmények „birtokon belül érzik magukat”, a többieknek fel kell törniük, mozgósítaniuk kell tartalékaikat az eredmények érdekében. Ez friss energiát ad.

Mégis miért „vidék” Cebu, az ország második legnagyobb agglomerációja? Bizonyos regionális diszkrimináció mondatja ezt. Cebu mintegy hárommillió lakosával a fővárosból nézve (Manilának 13 millió lakosa van) szinte csak „falunak” tűnik. Legalábbis a manilaiaknak! A különbség azonban egyre csökken. A „vidék” felemelkedését nemcsak a fővároson kívüli oktatási intézmények egyre nagyobb sikere jelzi, hanem a politika is. A Fülöp-szigetek déli, Manilától legtávolabb eső részéről származó politikus, Rodrigo Duterte elsöprő győzelmet aratott az államelnöki székért folytatott versenyben. 2016-ban tehát – hosszú idő után először – „vidéki” politikus lett az ország elnöke.

Tényleg minden megváltozott? A vidék felemelkedése megmagyarázhatatlan meglepetésként hat az ország lakosságának többségére, akik a „főváros–vidék” összehasonlítását még ma is a „város és falu” különbségében látják, ami valóban nagyon nagy. Elég, ha a házak berendezését nézzük. Ugyan mindenütt vannak elegáns paloták, különösen a tengerparton – ezek azonban furcsa kivételnek számítanak a helybeli földművesek, halászok és kisipari dolgozók kalyibáihoz képest. A főváros népében ez a sztereotípia él. Ők még Cebut és a többi nagyváros házait is halászkunyhókkal azonosítják; mint az a budapesti, aki szerint a főváros határa után már a gémeskutak világa következik.

„Türelmét kérem, amíg a fővárosból megérkezik a válasz. Ezt helyi szinten nem dönthetjük el” – mondja sajnálkozva a tisztviselő. Gyakran hallunk ilyen választ Cebuban. Nehéz felfogni, hogy az itteni hárommillió ember között ne lennének döntésképes emberek. A regionális diszkrimináció miatt azonban kisebb ügyeket is csak a fővárosban döntenek el. Oda megy az ország jövedelme, sok nagyvállalat ott adózik, még ha munkája az ország más részeihez is köti őket.

A mi esetünkben, szigetvilágról lévén szó, a távolság jóval nagyobb, mint az európai országokban. Ha el akarunk menni a fővárosba, akkor repülőre kell szállnunk: oda-vissza ötezer pesóért, ami hivatalosan háromheti minimálbér, a valós életben azonban sok ember havi fizetése. A hajó sokkal olcsóbb, de az meg két napig megy oda és további két napot kell szánni a visszaútra. Így utaznak azok, akik a „szegény vidékről” a fővárosba mennek munkát vállalni.

Gyakori a panasz, hogy aki nem fővárosi, az nehezen talál munkát Manilában. A manilai munkaadó legszívesebben egy manilai oktatási intézmény nevét szeretné látni a jelentkező életrajzában, mert arról nem csak azt tudja, hogy milyen színvonalú, hanem, hogy milyen gondolkodásmód járja ott. Jellemzően a manilai munkaadók nem tájékozottak a fővároson kívüli helyzettel kapcsolatban. Ez is erősíti a meglevő előítéleteket. Van persze, hogy egy-egy „vidéki” oktatási intézmény, vállalat vagy személy képes betörni az országos elitnek szánt mutatókba, eredményekbe, mint ahogyan a jogi szakvizsga esetében is történt. Manilában azonban a nyelv is más. Ott tagalogul beszélnek, mi pedig Cebuban a cebui, más néven bisaya nyelven. Ez ugyan nem kis nyelv, mintegy 25 millióval többen használják, mint a magyart, azonban Manilában megkövetelik a tagalog ismeretét.

Magyarországon is tapasztalható ez a gondolkodásmód. „Szerintem azért mennek sokan Londonba, mert vidékiként nehéz Pesten munkát találni, vidéken pedig nincs munka” – írja egy blogger. Cebuban azt mondanánk, hogy külföldön nagyobbak a vidékiek lehetőségei, mint hazája fővárosában. Egy másik magyar internetes fórumos hozzászóló így fogalmaz pesti tartózkodásáról: „Főleg az első időszakban nagyon rosszul esett: ahányszor nem tudtam valami számunkra alapvető információt ... mindig jött a szokásos szöveg, hogy »ja, hát felétek nincs villamos«, de mindezt olyan hangsúllyal, mintha azt feltételeznék, hogy felénk lovas kocsival járnak az emberek. Egy szóval bármi ilyen történt, mindig én voltam a gyökér vidéki.”

A Fülöp-szigeteken a főváros, vidéki nagyváros, vidéki kisváros és falu kategóriákon túlmenően különösen nagy nehézségekkel kell szembenézniük a hegyek belsejében élő törzseknek. Onnan valóban nagyon nehéz felemelkedni. A hegyekben és elhagyatott szigeteken élő törzseket sokan őslakóknak nevezik, hiszen ők a szigetvilág jelenlegi többségénél korábban telepedtek itt le. Velük akkor ismerkedtem meg, amikor Halász Lajos verbita atya egykori plébániáját látogattam meg. Ő a hegyi törzsek nagy jótevője és pártfogója volt. Így, mikor jeleztem a jelenlegi plébánosnak, hogy szeretném megismerni ezt a területet is, felvittek motorkerékpáron, úttalan utakon a hegyekbe, ahol Lajos atya építette itt az első vízvezetékeket. Ő kezdte meg a bennszülöttek iskoláztatását is.

Maga Jézus is áldozatul esett hasonló megkülönböztetésnek. Erről a Szentírás is beszámol. „Fülöp találkozott Natánaellel és elmondta neki: »Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát.« »Jöhet valami jó Názáretből?» – kérdezte Natánael. »Gyere és győződjél meg róla!« – felelte Fülöp.” (Jn 1,45–46)

Valóban, a próféták nem Názáretről jósolták meg, hogy ott fog születni a Messiás. De Natánael kérdése nemcsak erről szól. Van benne egy adag lenézés is a szegény, ismeretlen, vagyis vidéki hely iránt. Isten talán a regionális diszkrimináció áldozataival is együtt érzett, amikor Jézust kitette e megkülönböztetésnek. És mit javasol a Szentírás? „Gyere, és győződjél meg róla!” Valóban, a személyes találkozás az, ami le tudja építeni az előítéletet mindkét oldalon: a fővárosiak és a vidékiek esetében. Aki jobbnak hiszi magát születési helye miatt, az ismerjen meg mást is! Aki kisebbrendűségi érzéssel küszködik, mert hátrányos helyen született, az használja tehetségét, vegye a bátorságot, és kovácsoljon tőkét abból, ami látszólag hátránya. Mint a cebui szakvizsgázók...

Lányi Béla SVD testvér

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks