Gondolkodni és beszélni tanítunk

Kiemelkedő színvonalú irodalmi, költői, írói, irodalomtörténészi tevékenysége elismeréseként József Attila-díjban részesült Halmai Tamás, aki sokak szerint az egyik legtermékenyebb alkotó. Honlapjának mottója szerint: az irodalom akkor is gyógyít, ha nem vagyunk betegek.

 

– Isten megtréfálta, s éppen betegsége miatt nem tudta személyesen átvenni a József Attila-díjat. Akkor éppen mit csinált? Írt, olvasott vagy a mán és a holnapon töprengve kúrálta magát?

– Egy krónikus betegség erősödött föl alkalmilag, illetve orvosom a járvány miatt sem javasolt még időzést a világban. Ennélfogva maradtam szokásos tevékenységi körömben: írtam, olvastam, udvari sétákat tettem fekete rigók égisze alatt, és próbáltam számba venni, hányak munkája, hatása és támogatása összegződik egy-egy ilyen egyéni elismerésben. Számtalanig jutottam.

– Egy díj, amellett, hogy öröm, felelősség is. Amikor hírét vette, mi futott át legelőször a gondolatai között?

– Meglepődtem, meghatódtam, egyidejűleg pedig örömöt és hálát éreztem. Szeretném hinni, hogy a díj rajtam keresztül a pécsi, avagy dél-dunántúli irodalom egészére irányít kitüntető figyelmet.

– A lírai kötetek mellett prózák, esszék, kismonográfiák mentén gazdagodik az életmű – fókuszba állítva kortársakat, s már az égi íróasztal mellé települőket. Népes az a család, köztük sok a kedvenc: Takács Zsuzsa, Székely Magda, Gergely Ágnes, Vasadi Péter

– ...és Rába György, Báthori Csaba, Fodor Ákos, Iancu Laura, Bertók László, Uri Asaf, Imre Flóra, Szécsi Margit, Acsai Roland, Pilinszky János, Károlyi Amy... Most éppen egy Takáts Gyula költészetével foglalkozó esszékötetem tart a nyomdába. Ezeket a könyvecskéimet az olvasó énem írja – akit időről időre szépségek legyintenek szíven, és szeretné élményeit másokkal is megosztani. Olvasati ajánlatok, népszerűsítő esszék ezek az írásaim.

Amikor diákkora kötelezőit olvasta, fel-felsejlett már, hogy egyszer irodalmárként keresi majd a kenyerét?

– Gimnáziumi magyartanáraim – Baka Sára, Gyulavári László – sokat formáltak elképzeléseimen, kézenfekvő volt a pécsi magyar szakra jelentkeznem, s tanárnak tanulnom. A kérdés annyiban jogos, hogy elsődlegesen nem pedagógus, hanem irodalmár szerettem volna lenni. De már egyetem idején publikáltam verseket és kritikákat, később ez az arány fordult meg: a közoktatásból kikerültem, a literatúrai viszonyok közé szervesülni látszom.

– Jeles irodalmi és művészeti folyóiratok szerzője, miközben sorra jelennek meg kötetei. A közelmúltban Az egyetemes Babits – Esztergomi esszék címmel jött ki karcsú gerincű kötete. Jól érzem: Esztergom és Babits együtt vonzotta e gyönyörű helyre?

– 2019 nyarán jártam először Esztergomban, a Babits-emlékház udvarán tartott művészeti esten szerepelhettem együtt Iancu Laurával. A meghívást G. Tóth Franciskának, a jeles irodalmi muzeológusnak köszönhettük. Azóta többször megfordultam a városban, s készülök is még oda. Eredendően pécsi vagyok, de e három évben esztergomi identitásra is szert tettem. Babits szelleme és a Duna-part, a bazilika és a Várhegy, a Kaleidoszkóp Ház és a baráti lelkek könnyen elhitetik az emberrel, hogy a Dunakanyar térségében is lehet keresnivalója a csaknem mediterrán dombok mögül érkezőnek. Annak, aki történetesen a récéket is legszívesebben versnyelven üdvözölné a Kis-Duna-parton.

– Ott, az előhegyi Babits-lakban és a kertben, ahol a Babits által ültetett olajfák közül egy még dacol az idővel, gondolom, megérintette a kor, képzeletben talán egy küldönc is betoppant a Nyugat legújabb számával…

– Így van, a hely kisugárzása páratlan. Ez a város művész-tanárainak is köszönhető: a festő Brassai Gabriellától a költő Vörös Viktóriáig.

– A „homo moralis” 1938-ban itt írta a Jónás imáját; már gégerákban szenvedve, s arra irányítva a figyelmet, hogy a költőknek kötelességük vállalni a prófétai szerepet. Nem hallgathatnak jelent, jövőt formáló közügyekben (sem). Nem véletlenül lett szállóige az elbeszélő költemény egyik sora: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”. Hogy érzékeli, kortárs íróink, költőink között akad vátesz szellemű?

– Azt hiszem, a világnak nem prófétákra van szüksége, hanem prófétákra, pékekre, közjegyzőkre, teniszbajnokokra és kutyakozmetikusokra: mindenkire és bárkire, csak harmóniában élje meg hivatását. A boldog egyes életek aztán összeadódhatnak fényesebb emberiséggé, s akkor már nem kell, hogy külön felelősséget vegyenek magukra váteszi alkotók és alkatok. Akikből valóban ismerünk néhányat a kortárs irodalomban is – de végső soron mindenki, aki a maga területén létrehoz valamit, éppúgy jövőt alapít, irányt szorgalmaz, értelmes földi létre biztat, mint a lánglelkűek. Másfelől nézve: természetesen nincs nagyobb joga egy költőnek közéleti kérdésekkel foglalkozni, mint bármely más foglalkozás képviselőjének; s ugyanígy: egy lírikustól sem várnám el nyomatékosabban a közügyek iránti érzéket, mint más honfitársainktól. Mindez inkább érzékenység és érdeklődés dolga; kár volna előírnunk, ki mit vegyen a nyakába.

– A népszerűsítő és ismeretterjesztő irodalom álarca alatt szerzők sokasága ontja magából azokat a tanulmányokat, köteteket, melyek egy-egy híresség viselt dolgait terítik a nyilvánosság elé. Fontos ez? Ettől kisebb lesz az adott személy, vagy emberibb, ha megtudjuk róla: szeretőket tartott, verte a feleségét vagy kijátszotta a mostohalányát?

– A népszerű irodalomnak, a populáris kultúrának is vannak magaslati pontjai, és bár a szóba hozott műfaj jobbára talán nem ilyen, zokon nem veszem, hogy létezik, jogom sem volna hozzá. A sztárkultusznak és a bulvárnézőpontnak nyilván nagy közönsége van; alighanem a természetes emberi kíváncsiság – és némi tekintélykereső ontológiai riadalom – áll a háttérben. Ha képesek vagyunk a művet nem a szerző vallomásaként, hanem önálló esztétikai létezőként komolyan venni, akkor az sem zavarhat, hogy egy kiemelkedő költeményt maszatos kéz vetett papírra. Mindezen túl pedig: talán nem szerencsés mások szemét fürkészni szálkákért; több hasznunkra lehet a saját gerendák beismerése.

– Naplók is jelennek meg sorra a könyvpiacon. Tudom, hogy Ön nem ír naplót, de talán olvas. A napló közelebb hozza a szerzőt az olvasóhoz?

– Olvasóként szeretem a műfajt, de azt nem tanácsolnám, hogy művek olvasásában, értelmezésében vegyük hasznát. A civil sors beszéde érdekes, olykor szórakoztató vagy megrendítő is lehet – de a verset a költő, a hagyomány és a nyelv összmunkája írja, nem a költő naplóíró énje; a műalkotás önmagáért áll helyt, nem szorul életrajzi kitekintés kétséges magyarázó műveleteire. Viszont a napló mint magánbeszéd: valóban lenyűgöző tud lenni. Még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy őszintesége konstruált őszinteség, a nyelv játéka…

– A sikamlós sztorikra fogékony a középiskolai diák is. Amikor Ön még tanított, megengedett egy-egy szaftos történetet?

– Egy-egy érdekesebb anekdotát talán igen, de szívesebben ajánlottam a diákok figyelmébe a művet magát. A legszaftosabb történetnél is izgalmasabb lehet egy jelentéses soráthajlás vagy sorsunkból kizökkentő metafora. Az irodalomtanár irodalmat tanít, nem szerzőt. Babits gyakran idézett szentenciájával: „Gondolkodni és beszélni tanítunk”. Az esztétikai nevelésnek ez a gyakorlata nem igényli, hogy írók, költők házaséletén merengjünk. Miért tennénk? A szomszédunkén sem illendő.

– Miért hagyta abba a tanítást? Így többekhez eljut a szava, vagy több idő marad a koncentrált alkotásra?

– Nagyjából nyolc évig dolgoztam pedagógusként, leghosszabban a komlói Nagy László Gimnáziumban. Amire az adottságaim följogosítottak, megtettem, azt hiszem. Képességeim túlértékelése lett volna a tanári pályán maradnom – és igen: szerettem volna közvetlenebb igénnyel s tágasabb időszakaszokban foglalkozni az irodalommal. Alkotóként és értelmezőként is.

– Köteteit olvasva – melyekben általában tetten érhető az Isten – megjelennek a keleti tanok is, s mivel egyik kedvence Weöres Sándor, a panteizmustól sem szabadulhat. A transzcendens át- és átszövi műveit s a mindennapjait. Hogy látja: sikerült lehorgonyozni valaminél, valakinél?

– Félnék horgonyhoz folyamodni: a tenger is vándorol; ha máshol nem: bennünk. És érdemes minden csillagtöltekor emlékeztetni magunkat, hogy amit érzékelünk, élünk, tapasztalunk, az mindig alkalmi benyomás, részleges érzület, legtisztább formáiban is szubjektív homály. De a becsületes bizonytalanságok párbeszéde máris bizonyosságokhoz terel közelebb...

– Negyven felett sokaknál jelentkezik életútfeli krízis. Ön nem gyötrődik emiatt? Vagy ilyet ne is kérdezzek, hiszen hiszi-hirdeti: az irodalom akkor is gyógyít, ha nem vagyunk betegek.

– Negyvenhét éves vagyok, pszichés-mentális nyűgökkel van ugyan dolgom nekem is – mint a legtöbbünknek –, de ezeket éppenséggel enyhíti az idő. A fiatalkorból kiforogva mintha szelídebb, engesztelőbb tájak közé idomulna az ember. Ezt az életkori panorámát a fájdalmak is csak úgy színezik át: a sajgással tanítani akarnak. Ezt régebbről, talán eredendően tudjuk, de csak az idősödés iskoláz olyan készenlétre, hogy a tanításból egy-egy szót, a tanulságokból egynémely verssornak valót elcsíphessünk.

Lőrincz Sándor
Fotók: Bach Máté, Bezdán József és családi fotóalbum

 

 

Halmai Tamás költészetét itt mutattuk be.

Verseit itt olvashatják.

 

 

2022-06-08

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

     

Önnek ajánljuk

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks