Gyermek születik

Sok éve már annak, hogy összeházasodtak s kéz a kézben elindultak azon az ösvényen, ami a közös jövendőt jelentette számukra. Lázas szerelmük a hétköznapok zajos és fárasztó forgatagában szép lassan odaadó szeretetté szelídült. Kezdetben fiatalok és lelkesek voltak, úgy érezték övék a világ.

 

Első közös karácsonyukon szinte repestek az örömtől, amikor átadták egymásnak az ajándékot, amit titokban vásároltak és sokáig rejtegettek egymás előtt.

Később úgy döntöttek, hogy Erdélyországból az anyaországba költöznek, s egy kisvárosban telepedtek le. Nehéz idők következtek rájuk, az ismerős tájak és emberek helyett egy ismeretlen, új világ várta őket. Egyre jobban hiányzott nekik a szülői ház, a régi otthon melege, a hajdanvolt karácsonyok vanília íze és fenyőillata. Egymás kezét fogva, egymást bátorítva valahogy átvészelték a nehéz hónapokat. Lassan otthonra leltek az új világban, bár a régit sem feledték egy pillanatra sem. Izgatottan várták a karácsonyt, igyekeztek úgy ünnepelni, mint odahaza, de ez nem nagyon sikerült nekik. Mintha megfakult volna a színes gömbök kavalkádja, és a gyertyák is halványabban égtek, mint a régi otthonukban.

Elmúlt karácsonyok emlékét melengették a szívükben, miközben egyre jobban hiányzott az a békesség és öröm, amit a betlehemi gyermek ajándékozott nekik valaha. Egyszeriben megértették, hogy valami vagy inkább valaki hiányzik az életükből. Eddig nem beszéltek róla, a körülmények sem voltak olyanok, de most már eljött az ideje annak, hogy hárman legyenek. „Mennyire más lesz az életünk és a karácsonyunk, ha már nem csak ketten leszünk” – mondták egymásnak. Ha behunyták a szemüket, már láttak is egy alvó kisdedet, aki ugyan nem sokat törődött velük, de mégiscsak ott szuszogott a közelükben. Nem telt el úgy nap, hogy ne emlegették volna eljövendő gyermeküket s a vele kapcsolatos terveiket. Képzeletben már a gyerekszobát is berendezték, csak még azt nem tudták eldönteni, hová kerüljön a kis ágy. Jó néhány fiú- és lánynevet is fölsoroltak, mert minden eshetőségre számítottak, s nem akartak zavarba jönni annak idején. Minden ölelésüket, lassan az egész életüket áthatotta a gyermek utáni vágyakozás és az imádság.

A karácsonyuk megint meghitt volt és békés, a régi díszek ismét fényesen ragyogtak a fán, ők pedig újra meg újra elmondták egymásnak kedves igéjüket: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk” – vagy lány, tették hozzá nevetve. Elmúltak az ünnepek, kitavaszodott, de az ígéret csak ígéret maradt, a várva várt gyermek egyelőre nem jelentkezett. Teltek a hetek és a hónapok, de az idő semmilyen változást nem hozott. Olykor reménykedtek, olykor elcsüggedtek attól függően, milyen napjuk volt éppen. Ha túlságosan fáradtak voltak, csak néhány panaszos szót szóltak arról, hogy nekik semmi se sikerül. Karácsony táján azonban újra reménykedni kezdtek, mert eszükbe jutott az ígéret, miszerint „Gyermek születik, fiú adatik nekünk”. Lelkesen díszítették a fát és várták a kis Jézust, hátha megajándékozná őket egy hozzá hasonló parányi gyermekkel. Elmúltak az ünnepek, ismét tavasz lett, majd nyár, aztán ősz és tél. Telt-múlt az idő, „az évek szálltak, mint a percek”, de a várva várt, megígért gyermeknek nyoma sem volt. Már alig beszélgettek egymással, kerülték a témát, mert mindig összevesztek rajta.

Aztán rájöttek, hogy ketten „egyedül” nem boldogulnak, segítségre van szükségük. Orvoshoz fordultak. Egy idő után kiderült, hogy hiábavaló minden jó szándék és beavatkozás, sikertelen maradt minden próbálkozás. Szinte mindent megpróbáltak, amit csak lehetett, de a kis jövevény még mindig váratott magára. Csendben hordozták a keresztjüket, a fájdalmas hiányt, amit a meg nem született gyermek miatt éreztek. Észre sem vették, hogy az advent ideje véget ért, és ismét ajtajukon kopogtat a karácsony. Nehéz szívvel ugyan, de megtartották az ünnepet, ami ismét eszükbe juttatta az ígéretet: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk”.

Legszívesebben legyintettek volna e szavakra, mondván: „az ígéret szép szó…”, de ha nem teljesül, mit kezdjünk vele? Aztán mégis arra gondoltak, mi van akkor, ha Isten mégis meg akarja őket ajándékozni egy gyermekkel. Szinte egyszerre született meg bennük az elhatározás, hogy örökbe fogadjanak egy fiút vagy egy leányt, mert ha másképp nem lehet, hát így ad nekik Isten gyermeket. Amint lehetett, a tettek mezejére léptek, szervezkedtek, utánajártak mindennek, kérelmeket fogalmaztak meg és tanfolyamokra jártak. Egy hosszú és keskeny úton kellett végigmenniük, tövisek között lépdelve, de egymás kezét fogva.

Megint csak múltak az évek, négy esztendő telt el, mire értesítést kaptak egy kislány születéséről, akiről úgy tűnt, hogy nekik szánta Isten. Sírtak és nevettek a jó hír hallatán, hogy gyermek születik, kislány adatik nekik. Már alig várták, hogy láthassák, mert máris olyan közel érezték a szívükhöz, mintha „belőlük sarjadt volna, mint fatörzsből gyönge ága”. Megtörtént a nagy találkozás, mely egy szelíden szendergő kisded és két kimondhatatlanul boldog fölnőtt között történt. Miután sikerült a hivatalos ügyeket elintézniük, karnyújtásnyi közelségbe kerültek a kicsi Dórához, aki nevéhez méltóan valóban ajándéknak tűnt számukra.

Berendezték a gyerekszobát, melynek első és egyetlen lakója egy hatalmas plüssmackó volt, aki szemmel láthatóan unta a magányt, s alig várta, hogy a bölcsőszerű kis ágy lakója megérkezzen. Végre eljött a nagy nap, a nagy ölelés napja, amikor karjukba vehették, magukhoz ölelhették és hazavihették a kis Dórát. A kisszoba hirtelen megtelt élettel, s az a magányos mackó sem volt többé magányos, kíváncsi szemekkel nézte a kis jövevényt és érdeklődve hallgatta a szuszogását.

Hirtelen mozgalmas lett a kis család élete, úgy érezték, mintha mindig is ismerték volna ezt a szőke, gombszemű kislányt, aki egy időre eltűnt ugyan a szemük elől, de most újra előkerült. Az egész olyannak tűnt, mint egy álom, amelyről nem tudták, hogy valóság-e vagy sem. Alaposan megváltozott az életük, eztán szigorú napirend szerint kellett élniük. A kezdeti nehézségek, botladozó lépések után egyre magabiztosabbak lettek. Immár a gyermek is otthon érezte magát a kis ágyban, a plüssmackó társaságában, és újdonsült szülei karjában.

Nagy igyekezetükben észre sem vették, hogy az ősz szerényen hátrább lépett, s átadta helyét a télnek. Advent első vasárnapján eszméltek csak rá, hogy ismét nyakukon a karácsony. Lázas készülődésbe kezdtek, tudták, hogy ez az ünnep más lesz, mint a többi, hiszen hármasban fogják eltölteni. Sokáig válogattak a fenyőfák között, míg megtalálták a legszebbet, egy terebélyes normann fenyőt, amit aztán nagy gonddal föl is díszítettek. Végre elérkezett a szenteste, fényárban úszott minden, csillagszórók ragyogták be a kis szoba minden zegét-zugát. A Mennyből az angyalt énekelték, amikor az „anya” a karjára vette a gyermekét, s olyan magasra emelte, amilyen magasra csak tudta. Mintha így akart volna hálát adni érte az égnek és a benne Lévőnek. A kislány nagy kerek szemei csodálkozva bámulták a fényt, amely szinte az égből sugárzott felé. Mintha a betlehemi gyermeket ölelték volna magukhoz ezen az estén, olyan nagy békesség töltötte el a szívüket. Könnyes szemmel nézték a kis Dórát, akit valóban ajándéknak tekintettek, és boldogan, szinte egyszerre mondták: „gyermek született”, leány adatott nekünk.

Simon István
lelkész

 

 

2019-12-20


 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

 

1%

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks