Gyertyaszentelő - emberszentelő

Ég a gyertya ég, el ne aludjék, aki lángot látni akar mind leguggoljék… jutott eszembe egyik nap az egyszerű gyermekdal, amelyet még óvodásként énekelgettem itt-ott, ahol gyertyát láttam, nem sokat törődve a szöveg jelentésével. Így február elején, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe környékén, amikor az Úr Jézus templomban való bemutatását ünnepeljük, az Ég a gyertya ég, el ne aludjék… sor egyszerű fohászként is szolgálhat, ha arra a gyertyára, de még inkább fényre gondolok, amelyet akkor kaptunk, amikor szüleink „bemutattak minket a templomban”, hogy örökké Istenhez tartozzunk, és isteni élete által megszentelődjünk.

 

     A keresztség szentségével megkaptuk Krisztus világosságát, a hit és a kegyelem fényét, amelyet a szimbolikus jelentőségű gyertya átadása fejez ki a szentség kiszolgáltatása alatt. „Óvjátok gondosan, hogy gyermeketek, akire ma ráragyogott Krisztus fényessége, szüntelenül a világosság fiaként járja az élet útját! Maradjon állhatatos a hitben, és amikor az Úr eljön, elébe járulhasson az összes szentekkel együtt a mennyei hazában” – emlékezteti a keresztelő pap a szülőket a gyermekkeresztelés ünneplésének alkalmával. Megszentelődésünk, fölkent mivoltunk itt kezdődik, és az égő gyertya – akár jeles ünnepeken, akár hétköznapokon – jó esélyt ad arra, hogy figyelmünket, tudatunkat, szívünket arra a gyertyára, lángra irányítsa, amelyet keresztségben való újjászületésünkkor kaptunk. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a liturgia alatt megszentelt gyertyák emberi természetünket jelképezik. Kifejezik azt a vágyat, hogy az isteni fény, ragyogás – lényegében Krisztus maga –, bennünket is betöltsön, és mások felé kiáradjon.

     Az ünnepnap egyúttal a szerzetesek világnapja is, és ennek jelentősége ebben az évben mindinkább kiemelkedik, hiszen Ferenc pápa 14 hónapot szentelt a szerzetesek évének (2014. adventjétől 2016. február 2-ig). Mindannyian, akik tagjai vagyunk a megszentelt élet intézményeinek, hálásak vagyunk ezért a különleges ajándékért és kegyelmeket tartogató időért, amely remélhetőleg megújulást, elmélyülést, együttgondolkodást, mélyebb egységet és több hivatást hoz magával.

     A szerzetesek éve, a megszentelt élet éve, nemcsak az Istennek a szerzetesi fogadalmak által eljegyzett szerzeteseknek nyújthat megújulást, hanem Krisztusban egyként élve minden világi testvérnek is adhat esélyt arra, hogy saját megszentelődésén, keresztségének valóságán elgondolkozzon, és a kifogyhatatlan, örök ajándékért, amelyet Jézus Krisztus megszerzett számunkra, hálát adjon. Mindannyian, akik csecsemőként, kisgyermekként lettünk megkeresztelve, még nem voltunk képesek felfogni, hogy az első szentség, amit felvehettünk, az Istenhez való visszatérés szentsége, és általa részesei lehetünk nemcsak a természetes életnek, de a természetfölötti, isteni életnek is. Azok, akik felnőttként keresztelkednek, bizony megdolgoznak az ajándékért: előkészület, a szív megtérése, a hit útja a megismerésen keresztül, a különböző szertartások, a személyes és komoly döntés, hogy Istenhez tartozzunk, bekapcsolódás a keresztény közösségi életbe – többéves komoly felkészülés előzi meg az új emberré válást, megszentelődést.

     Keresztségünk napja a legfontosabb nap az életünkben. Ferenc pápa nem egyszer próbálta figyelmünket, lelki szemeinket keresztségünk fontosságára irányítani. Tavaly a január 8-i általános kihallgatáson még házi feladatot is adott nekünk: ha nem tudjuk, melyik napon voltunk megkeresztelve, járjunk utána: „Amennyire a születésnapomat tudom, annyira kellene tudnom a keresztelkedésem napját, hiszen az is ünnepnap.” Hogyan állunk ezzel a házi feladattal több mint egy év után?

        Szűz Mária és Szent József hitüknek, Isten-szeretetüknek és a mózesi törvénynek engedelmeskedve vitték el a gyermek Jézust a jeruzsálemi templomba, hogy ott bemutassák és Istennek szenteljék. Amikor szüleink elvittek bennünket a keresztség felvételére, a szentségen keresztül mi is Istennek lettünk szentelve – az alámerítés által a Szentlélekben újjászületve megkaptuk Isten életét, a megszentelő kegyelmet. A mi lelkünkre is „leszállt” a Szentlélek, mint Jézusra a Jordán folyóban. A krizmával való megkenéssel testünk és lelkünk a Szentlélek templomává vált, és feladatunk, hogy Krisztus papi, prófétai és királyi hivatásában osztozzunk. Keresztségünk pillanatában hozzátartozóink nagy valószínűséggel nem hallották az Atya hangját: „Ez az én szeretett fiam, lányom, akiben kedvem telik”, pedig ez történt. A Mennyei Atya megvallott minket, és saját gyermekei közé fogadott végtelen szeretetével. Hányszor gondolok magamra, töltöm el a napot, végzem dolgaimat ezzel a tudattal: Isten szeretett fia, lánya vagyok, akiben Istennek kedve telik? Péterfy Ida nővér, rendünk alapítója, így bátorította lelkigyakorlatozóit, hogy tudatosítsák Istenhez tartozásukat: „Hallgasd, hogyan szólít téged az Atya: Te vagy a legkedvesebb, legdrágább, szemem fénye… jótetteid gyűrűként díszlenek az ujjamon. Hallgass az Atyára, hiszen ő alkotott, és úgy szeret, ahogy vagy – a gyermekeként.” Mennyivel más a hozzáállásom az élethez, ha ezzel a tudattal, identitással kezdem és fejezem be a napot és irányítom minden gondolatom és cselekedetem?!

     Megszentelődésünket persze nem tudjuk saját erőnkből megélni, csakis a Szentlélekkel, aki maga az élet az egyházban. A Lélek ad nekünk erőt ahhoz, hogy az evangélium tanúivá válva, Krisztust magunkra öltve új emberként éljünk. Arra vagyunk meghívva, hogy Krisztussal egységben az ő fényét, világosságát, örömét és Atya iránti szeretetét tanúsítsuk abban a környezetben, ahol élünk. Ebből, a keresztségből forrásozó új életből a Szentlélek ad szeretetet, kitartást és más, szükséges kegyelmeket ahhoz, hogy mi, szerzetesek, akik teljesen Istennek, az ő hívására és szeretetére válaszolva, felajánlottuk életünket, Istennel szoros egységben éljük meg a tisztaság, szegénység és engedelmesség fogadalmát.

     Minden keresztény megszentelődik Isten élete által. Minél élőbb a kapcsolat, kölcsönösebb a szeretet, annál áthatóbban tud minket formálni az Úr. Minden alkalommal, amikor meggyújtunk egy gyertyát vagy látjuk fényét, emlékezzünk rá, hogy Isten az ő végtelen szeretetének lángját gyújtotta meg szívünkben, amikor magáévá fogadott.

     Ég a gyertya ég, el ne aludjék, a szeretet a szívünkben ki ne aludjék… hangzik a jól ismert dal adventi verziója, amelyet kisgyermekként még nem ismertem, de rövid fohászként imádkozhatok, hogy lelkünkben a szeretet és a hit fényét mindig megóvjuk, és a bennünk levő isteni fény által mindannyian – szerzetesek és világiak – felélesszük, felébresszük a szunnyadó lángot azon testvéreink szívében, akik eddig átaludták keresztényi életüket.

Farkas Zsófia nővér, SDSH

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

1 %

 

 

 

 

 

 

 

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks