Ha meghalok is, szeretni foglak

Olvasom, hogy elárverezték Rippl-Rónainak az úgynevezett „kukoricás” korszakából való első képét, amely 1907-ben készült, s a licitet meghirdető galéria szerint a „kaposvári otthonképek lírai és legfrissebb darabja”. A Piacsek bácsi a sárga szobában című alkotás ötvenöt millió forintos kikiáltási árról indult, s végül nyolcvanmillió forintért kelt el.

 

Miközben azon töprengek, hogy lehetett a festőművész keze nyomán halhatatlan az öreg Piacsek, felidéződik bennem a szomorú esemény, amikor a Rippl-képek kedves alakjának kaposvári sírjában néhány napja elhelyezték dédunokáját, Villányi Jenőt, aki – dédapjához hasonlóan – ugyancsak erdész volt.

S hogy Piacsek bácsi horgas orrával, dús szakállával miért tűnik fel oly gyakran az enteriőrképeken? Egyrészt azért, mert Rippl-Rónainak szegről-végről rokona volt az 1835 és 1908 között élt főerdész, aki Piatsekként írta vezetéknevét. A fekete obeliszken is így olvashatjuk. A „festők Szindbádjaként” emlegetett művész Lajos öccsének volt az apósa, akinek a világot járt „rokon” Róma-hegyi villájának közelében állt a présháza, és jóféle nedűt érlelt a pincéje. Sűrűn poharazgatott a festőművésszel, és nem utolsósorban tudott franciául. Ez kapóra jött Rippl-Rónainak, aki Franciahonból hozta magával feleségét, számos gobelin kivitelezőjét, Lazarine-t, így bátran rábízhatta asszonyát: ugyan, tanítsa meg magyarul. Ezért is lehetett oly szívesen látott vendég a Fő utcai házban. Amikor szegény Lazarine belecsöppent a Rippl családba, senkivel sem tudott önállóan beszélgetni, és tulajdonképpen élete végéig törte a magyart. Voltak is emiatt szomorú, elszigetelt napjai. Szerencsére a nyugdíjas erdész mindig kész volta arra, hogy oldja a hangulatot. Például az egyik pasztellkép tanúsága szerint éppen kártyázással. A tanítás gyakori módszere pedig az volt, hogy újságot olvasott fel Lazarine-nek.

A dédunoka szerint a családi legendárium úgy őrizte meg Piacsek bácsi alakját, hogy kedélyes, közvetlen, humorral megáldott ember volt, s Kossuth-párti, amivel néha ugratták is. Leánya, Villányi Jenő nagyanyja, gyakran emlegette az öreget, aki vincellért tartott, hogy kezelje az ültetvényt. Finom borokat érleltek a dombok, s Piacsek bácsinak igencsak ínyére volt a pincehideg nedű. Mivel gyakran érkeztek vendégek a présházhoz, amely alatt pince húzódott, csak annyit mondott leányának: „Süllyedj a föld alá!” Ő pedig fél szavakból is értette a célzást, és már indult is, hogy a csapra vert silleres hordóból újratöltse a kancsót.

A Piacsek-ükunoka, Hetesiné Villányi Éva a temetést követően nyolcvanötödik évében elhunyt édesapjáról annyit mondott: élete utolsó pillanatában is tanított. Érdekelte a világ, és az is, hogy mit tud átadni gyerekeinek, unokáinak. A végtelen természet- és állatszeretetet is ő plántálta beléjük. S még kutyájukat is úgy nevezték el, ahogy Rippl-Rónai egyik kedvencét: Hepi.

Most, halottak napja körül hiányainkat siratjuk. Emlékek kelnek táncra bennünk, és ahogy az ősz színezi tarkára a lombokat, úgy elevenednek meg lelkünkben azok a kedves személyek, akikkel életünk rövidebb-hosszabb periódusa egybekötődött. Közöttük közelmúltban elveszített, országos hírű nagyságok, kiknek szavait, bölcs gondolatait visszhangzó teremként őrzi az emlékezet.

Köztük van Vathy Zsuzsa, József Attila-, Márai- és Prima-díjas író, aki oly váratlanul, hetvenhetedik évében, búcsú nélkül surrant el e földi létből. Beoltatta magát egy influenza elleni védőoltással, s három nap múlva, január 7-én meghalt. Lányától, Lázár Fruzsinától tudom: az allergiás reakciót nem ismerték fel az orvosok, egyik helyről a másikra küldözgették, a médiában agyonsztárolt kórház sürgősségi osztályán hat órán át váratták, pedig ha megfelelő időben ellátják, jó eséllyel még ma is élne…

A gyász okozta sokkot még nem dolgozta fel, hiába szeretné, nem megy. Hetvenhetedik évében járó, életvidám édesanyja halála megbénítja, és a hirtelen jött gyász felidézi édesapja, a tizenegy esztendeje elhunyt Kossuth-díjas Lázár Ervin halálát is, aki egy rutinműtétnek számító beavatkozást követően kétszer kapott szepszist.

Mint megjegyezte, családi és baráti körében szinte nem ismer olyat, aki ne tudna beszámolni orvosi műhibáról vagy az egészségügyben tapasztalt anomáliákról.

Vathy Zsuzsát én is ismertem, több interjút készítettem vele. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Takáts Gyula emlékházzá lett kaposvári otthonában – hetvenötödik születésnapját ünnepelendő – egy író–olvasó-találkozón olvashattam fel Lázár Ervin neki címzett, Vacskamati virágja című írását. A kérdező, Komáromi Gabriella irodalomtörténész, a Lázár-monográfia szerzője, s így nagy titkok tudója, kalauzolt bennünket az életműben – fel-felvillantva a feleség- és az anyaszerepet is. A délutáni beszélgetés az irodalomkutató otthonában folytatódott éjszakába nyúlóan. Vörösbort kortyolva esett szó líráról, prózáról, gyermekirodalomról, családi kötődésekről, novellákról, az alkotás folyamatáról, írókról, költőkről, kiadókról, írástervekről, a lét peremén élőkről, hiszen Zsuzsa szociális érzékenysége nem mindennapos együttérzésről tanúskodott. Másnap reggel tovább folytatódott a faggatózás, immár a helyi televízió stúdiójában, ahol bevallotta: évtizedeken át „háborúzott” Istennel, de szerencsére már érzi békéjét, s kegyelmi ajándékait.

Legújabb, már kiadónál lévő, Az élet vásárcsarnoka című kötetéről is kérdeztem. Az Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötetet dedikálva küldte el, s nyomban „magamévá tettem” a Weöressel fűszerezett elbeszéléseket. Bámulatos számomra az az érzékenység, kíváncsiság, gyermeki báj és rácsodálkozás, az a kiapadhatatlan – olykor játékosan naiv érdeklődés –, ahogy jelen van történeteiben, s teszi mindezt mérhetetlen alázattal figurái és olvasói előtt – feltárva-bemutatva a társadalom legkülönfélébb területeit, helyzeteit, az elesett, megnyomorított kisemberek szimpatizánsaként. A földi utazással párhuzamosan pedig folyamatosan „kóstolgatja” az égi utakat, keresi a reményt és világosságot hozó kapaszkodókat – létratámaszul szolgáló ösvények után kutatva mindvégig. Örülök, hogy néhai férjén, Lázár Ervinen kívül többek között Sándor Pál, a művészek és művészetek simontornyai gyógyszerészrajongójának és támogatójának alakját is megelevenítette egyik „cédulájában”. Vajon hány újabb és újabb cédulát rejteget még Zsuzsa fiókja? – kérdeztem önmagamtól, hiszen az élet vásárcsarnokában bőven jut még hely – írónak, olvasónak egyaránt.

Még kézbe vehettük a Ki nevet a végén? című kötetét, aztán érkezett a hír, majd a gyászjelentés Weöres Sándor soraival: „Szállni, szállni / messze szállni, / meg-megállni, / réten hálni – / jó dolgod van, szép madár! / Én meg, látod, mint az álom / szállok soha nem volt tájon / hol a lélek teste nélkül erre-arra jár.”

Komáromi Gabriella – aki Vathy Zsuzsával közösen válogatta ki, mi kerüljön a Napkút Kiadó gondozásában két éve megjelent Lázár-kötetbe – így siratta el Vacskamatit: Nem ismerte az elvesztegetett időt. Nem mondhatjuk, hogy „mennyi munka maradt végezetlen”. Huszonnégy kötetnyi könyvet írt. A könyvek száma önmagában nem jelent semmit, de az ő novelláit, kisregényeit, riportjait, szociográfiáit jó olvasni. Annyira, hogy azt a ritka szép érzést is átélhetjük közben: olvasni jó. Mert az ember történeteket akar hallani, ő meg dúskált bennük. Kapta, találta, szerezte őket. S hogy mire futotta még ebből a hetvenhat évből? Helytállt mérnökként, mivelhogy vegyészmérnöki diplomája volt; dolgozott újságíróként, s az újságíráshoz holtig hű maradt; egyetemistaként vívott (büszke volt rá, hogy egyszer Gerevich Aladártól kapott érmet; s nem véletlen, hogy utolsó riportalanya – alig két hete – Dömölky Lídia volt). Volt valami ritka teljesség az életében. Jutott szeretet mindenkinek, aki a közelébe került. Feleség volt és anya. Három gyereket szült, egyet eltemetett, kettőt felnevelt. Lánya és fia, Fruzsina és Zsiga mára irodalmi hősök. (…) Témáiban örök visszatérés: a szerelem. (Életünk, halálunk) Óvatosak vagyunk már a nagy szavakkal, de néha mégiscsak muszáj kimondani őket, hogy el ne késsünk. Fontosak a körülmények, nem kellék a holdfény, konyhában, spenóttisztítás közben például mindent ki lehet mondani. „…a szeme meleg, barna, barna és komoly, mint aki fontos dolgot akar tudtára adni a Feleségének, lassan azt mondja: Nagyon szeretlek. Megáll a keze a levegőben, és mintha mindennél fontosabb volna, amit hozzátenni akar, még komolyabban mondja: Ha meghalok is, szeretni foglak.” (Paradicsommadár) Most rajta a sor, hogy valahol ilyesmiket mondjon.

Elsirattuk-eltemettük Jókai Annát is. A Kossuth-nagydíjas író, a nemzet művésze idén pünkösdhétfőn, nyolcvanötödik évében, hosszú szenvedés után halt meg. Múlt év adventjében beszéltem vele utoljára; azt tervezte, a rá váró műtétet követően siet felgyógyulni, ám a Teremtő magához szólította kedves munkatársát, aki műveiben, közéleti szerepvállalásában egyaránt az „alvó nemzeti lélek” ébresztésén fáradozott, s azon, hogy pallérozza a tudatot: az ember nem csupán hús-vér lény, hanem spirituális lény is. Anna átszenderült az ébredésbe, és az előtte járó, számára meghatározó kortársakkal, Weöressel, Kodolányival, Hamvas Bélával és Várkonyi Nándorral odafentről lesi lépteinket, cselekedeteinket. Nemcsak a mieinket, hanem az országét is, hiszen soha nem volt közömbös számára a haza, a nyelv, a holnap. Végső lakhelye nem a budapesti Magyar Szentek-templomának urnafülkéje lett, ahova ökumenikus szertartás keretében helyezték el hamvait, hanem az ég. Hogy Jókai Anna idehaza és a diaszpórában élők számára műveivel mit tett hozzá a léthez, s mit adott tovább, az kiérdemelt kegyelem volt.

A halála utáni napokban a Széphalom Könyvműhely gondozásában puritán köntösben megjelent kötete, az Átvilágítás tovább nyomatékosítja mindezt. Üveglap alatt, múltként lepréselt személyes életének története nyilvános gyónás. Pilinszky számára is gyónás volt a vers, nem prédikáció.

A gyerekkori sebek éppúgy feltépődnek e memoárban, mint a félresikerült szerelmek, házasságok, de kendőzetlenül ír a szerkesztőkről, az író- és költőtársakkal való barátságról, vagy a más útra tévedtekről, a féltékenykedőkről, a hátat fordítókról. Árulói ugyanis mindig azok közül jöttek, akiket legközelebb engedett a lelkéhez. Amikor a Magyar Írószövetség elnöke lett, a névtelen levelek is elárasztották. Zsidóbérenc ribancnak, vagy nácikkal bratyizó kápónak nevezték. Könyvében előrevetítette: „Vigyázni fogok. Amit leírok, abban nem lesz hazugság. De nem írok le mindent. Amit elfelejtettem: sajnálom. De odaát azt is feljegyezték.” És azt is: „Tilos a töviskoszorút látszatdiadémra cserélni. Virágot kell a tövis körül fakasztani!”

Gyakran hívták – jó párszor én is –, hogy ossza meg gondolatait velünk. Ő pedig az első szóra igent mondott. Előadásaival vagy író-olvasó találkozókon, konferenciákon, kiállítás-megnyitókon, gálaesteken való jelenlétével lenyűgözte, felrázta hallgatóságát, azt (is) bizonyítva: „a szellem műhelyében nincsenek nyugdíjasok”.

Tizenöt esztendeje az Ünnepi Könyvhét kapcsán így fogalmazott: „Az élet értelmét én abban látom, hogy a bennünk lévő építőkövekből felépítsük a magunk székesegyházát. A belső épülés minden embernél más és más. Bennem ez a belül épülő székesegyház a pályám elején leginkább egy gótikus templomhoz hasonlított. A gótika építészete az égbe nyúlik, olyan, mint az imára kulcsolt kéz, vagyis a világból eltűnt Isten utáni sóvárgást fejezi ki. Az eltűnt istenséget kerestem akkoriban, akiről tudtam, hogy van, csak rejtezik. Ahogy haladok előre a korban, a bennem épülő székesegyház inkább egy csendes, fehérre meszelt kápolnává szelídült, amibe otthonosan visszatért az Isten.”

A magunk cseppjét a világóceánból címmel készülő, s Anna 85. születésnapjára a Kairosz Kiadó gondozásában megjelenő, rá emlékező kötetemen dolgozva nyugdíjas óvodavezető leányát, Molnárné Bánky Nórát és színész fiát, Bánky Gábort arról is kérdeztem a gyász heteiben, mit hagyott örökül édesanyjuk az életről, az élet értelméről. Nóra így felelt: „Azt, hogy szeressünk, tanuljunk, gondolkodjunk, fejlődjünk. Gyermekkorunkban esténként így köszöntünk el egymástól: Szív, lélek, szeretet! Jó éjszakát, szép álmokat!”

Gyerekei sokat álltak édesanyjuk kórházi ágyánál, s nehéz időszakon vannak túl. Anna szepszist kapott, rövid idő alatt többször meg kellett műteni, ám visszatért a kómából. Gyermekei számára nem volt kérdés, hogy bírják-e. Tették, amit tenniük kellett. Beosztották az időt, hogy Anna soha ne legyen egyedül. Nóra szerint a legmegrendítőbb az volt, hogy kiszolgáltatott, méltatlan állapotban látták édesanyjukat. Gábornak ma is fülébe cseng a hangja, amikor segítségért kiabál.

S hogy Anna érezte-e, hogy nincs visszaút? Nóra szerint néha igen, sőt kívánta, hogy vége legyen. Máskor pedig terveket szőtt a jövőre. Az utolsó két hónapban többször úgy tűnt: menni akar. Gyerekei újra és újra tudatták vele, hogy szeretik, hogy nincs adóssága a földiekkel szemben, hiszen amit lehetett, rendezett – emberekkel, ügyekkel, tárgyakkal. A sors úgy hozta, hogy Gábor foghatta a kezét, amikor elment. Ezért küzd még a búcsúzással…

S így vagyunk mindannyian azokkal, akiktől az életet kaptuk, akikhez kötődtünk, akikkel gyökeret eresztettünk, akiktől hitet, tudást, emberséget tanultunk, s akik sírjánál fejet hajtunk halottak napján, és gyertyát gyújtunk emlékükre. Az el-ellobbanó apró lángokba feledkezve újra feltör bennünk a bizonyság: Isten nem véletlenül állított bennünket éppen erre vagy arra a helyre, ahol éppen vagyunk. Szolgálni és szeretni hívott valamennyiünket, és nincs más dolgunk, mint felfedezni és kivenni a magunk cseppjét a világóceánból – ahogy Teréz anya fogalmazott, aki parányi ceruza volt Isten kezében, és a világnak küldte szüntelenül szerelmesleveleit.

Lőrincz Sándor

 

 

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks