Hálaadás huszonöt év papi szolgálatáért

Pásztor Pascal tiszaújvárosi plébános, a KÉSZ elnökségének tagja pappá szentelésének 25. évfordulóját ünnepelte június 20-án. Az ezüstmisést köszöntötte Pápai Lajos nyugalmazott győri megyéspüspök, aki már csaknem négy évtizede ismeri Pascal atyát, és aki negyed évszázaddal ezelőtt pappá szentelte.

 

Az ünnepi szentmisén a szentbeszédet Juhász Ferenc, az Egri Főegyházmegye pasztorális helynöke mondta. Kiemelte: Pascal atyát többen próbálták lebeszélni a papságról, hiszen két bátyja már pap volt. Ő azonban nem tért el az elhatározásától, vállalta az egyház szolgálatát. „Ez az egyház, amelynek 25 éve papja vagy, gyakran kerül viharba, sőt már lángolt, amikor ráfeküdtél arra a szőnyegre, amit a papszentelésben leterítettek eléd, hogy arcra borulva halj bele a papi hivatásodba. Azért bátorkodom ezt mondani, mert maga Jézus Krisztus is egyszer így kiált fel: Tüzet gyújtani jöttem, mennyire szeretném, ha már fellobbanna! (Lk 12, 49-53).”

Az ezüstmisést a KÉSZ elnöksége nevében Keresztes Dénes elnökhelyettes köszöntötte:

Kedves Pascal atya!

Szent II. János Pál pápának volt egy mondása: „Ne féljetek!”

Amikor Te 25 évvel ezelőtt arra a bizonyos szőnyegre ráfeküdtél, Te sem féltél, vállaltad a lángoló ágyon való fekvést.

Nem féltél akkor sem, amikor vállaltad azt is, hogy a szentelésedet megelőzően már hét éve lángoló mozgalomnak, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének is az élvonalába lépjél. Igen, ezelőtt négy és fél évvel Te a KÉSZ elnökségének tagja lettél. Vállaltad ezt azért, mert tudtad, hogy olyan küldetésed van Istentől, amit nemcsak a templom falain belül, hanem a civil életben is teljesítened kell.

Tudtad azt, hogy nemcsak azokhoz kell egy papnak szólni, akik hisznek Istenben, akik vallásosak, akik megkeresnek Téged a templomodban vagy bárhol, hanem mindazokhoz, sőt talán elsősorban azokhoz, akik távol állnak Tőle, vagy tagadják Őt. Megmutatni a hétköznapi életben, a civil élet mindennapi problémájában az Istenhez vezető utat és megnyugvást.

A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke és elnöksége nevében szeretettel köszöntelek ezüstmiséd alkalmából, és kívánom, hogy a Jóisten a megsokszorozódott munkához adjon sok erőt és kegyelmet. Isten éltessen!

 

*

 

Az ezüstmisén a szentbeszédet Juhász Ferenc, az Egri Főegyházmegye pasztorális helynöke mondta. Ezt adjuk közre teljes terjedelmében.

Az egyik kisvárosban riasztották a tűzoltókat, mert egy ház emeleti ablakából füst gomolygott. A csapat behatolt a házba, ahol egy férfit találtak a füstölgő ágyon. Miután kimentették, az égő matracot pedig eloltották, feltették neki a kézenfekvő kérdést: „Hogyan történt?” A válasz: „Nem tudom, már lángolt, amikor ráfeküdtem” (Robert Fulghum). Jót nevetünk ezen a bolondon, de ha kinevettük magunkat és belegondolunk – minden pap ilyen.

Nem véletlen, hogy amikor újmisés beszámolókat hallgatunk, szinte mindegyiknél ott van, hogy megpróbálták lebeszélni arról, hogy pap legyen. Pascal atyát lehet, hogy még mi is megpróbáltuk volna lebeszélni, és találtunk volna érveket is hozzá: „Elment az eszed, hárman vagytok testvérek, és kettő már pap! Mit akarsz még?!” Szerencsénkre azonban voltak, akik nem lebeszélni akartak – hanem bátorítottak, támogattak és biztattak. Drága édesanyád, Márta néni, édesapád Zoli bácsi, bátyáid és Lajos püspök atya.

Szeretnék most ebben az ünnepi órában a lebeszélés művészetéről – és főleg annak kudarcáról prédikálni. Természetesen az evangélium szellemében, amit az imént hallottunk.

Két hang van bennünk: Az egyik a lebeszélés, a másik a rábeszélés hangja. A világirodalom legismertebb lebeszélő, eltérítő hangja Homérosz Odüsszeiájában a sziréneké. Odüsszeusz Trójából a tengeren tér haza, de megharagszanak rá az istenek, kilopják a vitorlából a szelet, és csak hánykolódik. A hajó a szirének szigete felé sodródik, a szirének csábítgatják: maradjon náluk, ne menjen haza. Ismerjük Homérosz Odüsszeiájának a történetet.

Rónay György saját felfogásában ezt a részt versbe öntötte. Talán az eredetinél is drámaibb diskurzus alakul ki, a csábító belső hangok és az útjáról le nem téríthető Odüsszeusz között:

– Szigeteket kínál a tenger, a szigetek hazád
helyett hazát. Vess horgonyt partjukon.
– Horgonyom rég a vízbe dobtam. Hazám helyett
hazámnak jó a tenger. Nem alkuszom.
– Nem félsz, hogy húsod lemarja a só,
szemedet kivájják a kormoránok?
– Élnem elég a csontom is. És vakon is látom a
napvilágot.
– Nem tudod, hogy szebb napot lát a jóllakott,
szíva a lótusz mákonyát?
– Én inkább éhen pusztulok, de hajózom tovább.
– Koldusnak akarsz haza menni? Vagyonod préda,
palotád pimaszoké.
– De íjam megmaradt. És vár rám Penelopé.

A hajózás mámorában azonban figyelmeztet a költő:

Ó a végtelen szabadság a tenger, mikor már csak a magad rabja vagy!
Rácsokat látsz magad köré, hogy elbírd szabadságodat.
Nyújtod összetett csuklód a szélnek, mert egyszerűbb bilincsben élned.
De rajtad áll, hogy megkötözd magad, ha énekelnek a szirének.

Látjuk, a folyamatos lebeszélés, az eltérítés irodalmi műfajjá lett: a hatalom, a tudomány, a szenvedélyek, a pénz – és sorolhatjuk, mindenki ismeri a saját csábításait. A szirének belső hangját.

Van azonban egy másik hang, amivel ez szembe megy, Jézus felszólítása: „Keljünk át a túlsó partra!”

Ezt a mondatot mindenki máskor és másként hallja meg. Vagy egyszerűen csak azt érezzük, hogy a mellkasunk kezd tágulni, a szívünk szaporán ver, a torkunk kezd kiszáradni, vagy a szemünk tele szalad könnyel; egy bizonyos: minden pap hallotta ezt a mondatot: „Keljünk át a túlsó partra!”

Drámai ez a mondat, hiszen a túlsó part mindenkit kecsegtet, hogy ott van valami, ami beteljesíti életünket, ami kielégít, ami betölt… És elindulnak sokan a túlsó partra úgy, hogy nem mérik föl. Nem tudják: mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység. Sokukat embercsempészek, varázslók, szekták vagy éppen szirének vesznek rá az útra, erőszakolnak be lélekvesztőikbe. És amikor benn ülnek a hajóban, szédülni és hánykolódni kezdenek. Ha szerencséjük van, eljutnak Lampedusáig, ha nincs, hullámsírba vesznek.

„Keljünk át a túlsó partra!” Honnan tudjuk, hogy ez az Isten hangja és nem a sziréneké? Abból, hogy egy hajóban utazunk. És abból, hogy ő nyugodtan alszik, szundikál, nem osztogat idegesen parancsokat, nem ugráltat, nem förmed ránk és nem minket akar nyugtatgatni, hanem ő maga nyugodt, és ezzel nyugtat minket is. Nem veszünk oda.

Megnyugtatja a tengert, a szelet és a szívünket. Jézus nem embercsempész. Akiket beültet a csónakjába, azokkal ő maga is együtt utazik. Ha éppen nem is evez, ott van velük; ha szundikál is éppen egy vánkoson, ott van velük. És ha jön a vihar, és megtépáz minket, és ha a hullámok próbára tesznek valamennyiünket, ott van köztünk: ő is hánykódik velünk. Ez ad biztonságot számunkra, nem a nyugodt tenger és nem az üszkösen füstölgő maradványok, hogy túléltük.

Kedves Pascal atya!

Olyan csodálatos, hogy ezüstmiséd ünnepén ilyen evangéliumot kaptunk az Úrtól. Ha ahhoz kötötted volna az ezüstmiséd napját, amikor ez az evangélium van, azt is megérteném, azon pedig gyönyörködünk, ahogyan az Úr gondoskodik népéről ma is.

Ez az egyház, amelynek 25 éve papja vagy, gyakran kerül viharba, sőt már lángolt, amikor ráfeküdtél arra a szőnyegre, amit a papszentelésben leterítettek eléd, hogy arcra borulva halj bele papi hivatásodba. Azért bátorkodom ezt mondani, mert maga Jézus Krisztus is, egyszer így kiált fel: Tüzet gyújtani jöttem, mennyire szeretném, ha már fellobbanna! (Lk 12, 49-53).

Az emésztő tűz és az emésztő buzgóság rokonok egymással. Bár nagy kárt okoz a tűz, és tragikus csapásként éljük meg, mégis sokszor ez vezet új kezdethez. Amit a tűz elemészt, ahhoz már nem tudunk visszamenni. Onnan, abból a helyzetből muszáj új jövőt és új kezdetet álmodni.

Az Egyház lángol címmel jelent meg Andrea Riccardi történész, a Szent Egyed közösség alapítójának kötete ez év tavaszán. A szerző a Notre-Dame székesegyház katasztrófáját az egyház szimbólumaként értelmezi, és keresi a kereszténység jövőjének lehetőségét. Ezt írja: „A szenilitás arra késztet, hogy visszafelé tekingessünk. Aki itt tart, már nem akar jövőt teremteni, ha itt tartunk, akkor már nem tekintünk a határainkon túlra, aki itt tart, az már nem akarja átlépni a határt, pedig amikor elindultunk, arra kaptunk felszólítást, hogy lépjük át a határokat – a saját határainkat.

Jézus felszólítása, hogy keljünk át a túlsó partra, azt sejteti, ott van dolgunk, hogy a túlsó part a határokon túl van. Akár a Trianoni határokon, akár a teljesítményünk határán, akár a személyes létünk határain túl. Ezt látjuk rajtad, és ezt szeretjük benned kedves Pascal atya! Ezért jó, hogy 25 évvel ezelőtt ráfeküdtél arccal a szőnyegre, ami már akkor is lángolt. És a tüzek, amelyek olykor azóta is itt-ott fellobbannak, nemcsak pusztítanak, hanem jeleznek is. Jeleznek, mint Mózesnek a lángoló csipkebokor, vagy mint a pásztortüzek az éjszakában.

 

 

2021-07-07

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

NEK2020

 

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks