Harangszavú szennai múlt

Piliscsabán, egy kis garzonlakásban él Csepinszky Mária, a Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény egykori gondnoka, Szenna és Tab díszpolgára. Alakja összefonódott az Európa Nostra-díjas falumúzeummal; neki is jelentős szerepe van abban, hogy e díj Szennába került.

 

A nyolcvannyolc esztendős asszonyt élete tevékeny korszaka köti a Somogy megyei településhez, így nem csoda, ha még ma is elérzékenyül egy-egy bárány, naposcsibe láttán. Ugyan korábban átesett egy szívműtéten és más bajok is gyűltek a régiekhez, mégis elégedett embernek tartja magát, mert érzi: Isten kötényében él. Arra kértem, idézze fel a Szennában töltött éveket, életének kedves időszakát.

A szennai lipisen-laposon, leesett a szalagos kalapom… – amikor az 1940-es évek végén, mint tabi polgári iskolás, a néptánccsoport tagja énekeltem e dalt, nem gondoltam, hogy ez a Somogyország-beli kis község milyen nagy szerepet játszik majd az életemben. 1968-ban Kaposvárra kerültem, és a Somogyterv dolgozója lettem, mint könyvelő. Ebben az időben határoztatott el, hogy Somogy megyében is fölépítenek egy falumúzeumot. Szennára esett a választás. A könyvelés mellett mindig érdekelt a néprajz, a szabadságom alatt sokat kijártam mérnökkollégáimmal, hogy a népi műemlék épületek fölmérésénél segédkezzem. Ezen alkalmakkor jártam először Szennában, ahol akkoriban még sok füstös konyhás lakóház állt. Sajnos az elkövetkező években többet lebontottak közülük.

A szennai falumúzeum gondnoki állását 1978-tól 1987-ig töltöttem be. Az egykori református parókia felújított épülete volt elöl a vendégfogadó rész, hátul pedig a gondnoklakás, tehát benn, a múzeum területén laktam.

Mindig hajnalban keltem és e kora reggeli órában láttam s hallottam, ahogy Bogdán Sándor kihajtja a csordát; több mint száz tehenet terelt ki a legelőre. A kolomp hangjára az árok szélén legelő libák szétrebbentek, nagy port verve föl az út szélén. A főutca másik oldalán, a múzeummal szemben pedig Fekete Pali bácsi, Nyári Bözsi néni, lejjebb Orzsi Sanyi bácsi söpörte a járdáját.

Békességes falusi reggelek voltak ezek. A helyiek készülődtek a „högyre” dolgozni. Miszlang Ilonka néni, vállán kapával indult Károssára. Azért ilyen korán, hogy mire hozzák a patkolni való lovakat, hazaérjen, s tudjon az urának segíteni. Szirják Imre bácsi hajtotta az úton két szép lovát, tán a kaposi vásárra indult. A Diákszerből Horváth Lajos bácsi ballagott két kis tehénkéje mellett, Katica néni a kocsi után lépkedett lassan; „Sötétvőgybe” indultak dolgozni.

Ezt az élményt – falusi életképekként – naponta átéltem, hacsak nem indultam el hajnalban a falu végére Piros Lidi nénihez, hogy tanúja legyek a kenyérsütésnek. Lidi néni élete végéig maga dagasztotta és sütötte kemencében a kenyeret. Sajnáltam, hogy csak ritkán tudtam megvárni, míg kisült a friss kenyér.

Ekkortájt még csak két épület állt a múzeumban: az 1975–76-ban odatelepített rinyakovácsi talpasház és a kisbajomi lakóház. A megnyitóra, 1978. október 1-jére csak a rinyakovácsi házat rendezte be Knézy Judit etnográfus, a falumúzeum néprajzi tervezője. Az ünnepségre sok vendéget meghívtak a faluból és a környékről, s a helybeli hagyományőrző népi együttes is fellépett.

Az elkövetkező tíz évben épült fel a csökölyi, a kiskorpádi majd a somogyszobi lakóház a melléképületekkel, kúttal, kerítéssel, valamint a zselickisfaludi, a segesdi és a szalacskai présház. A feléjük vezető úton áll a kopárpusztai harangláb, kicsit feljebb az útszéli kereszt, melynek korpuszát L. Szabó Tünde építészmérnök – a falumúzeum építész tervezője – kapta ajándékba a balatonkeresztúri plébánostól, ő meg továbbadta a falumúzeumnak. A múzeum ácsai nagy fakeresztet készítettek, melyre ráhelyezték az ajándék korpuszt és a pléh harangocskákkal díszített vízvetőt.

A keresztet egy nyári este, zárás után, budapesti barátaim jelenlétében Török Marcell plébános szentelte föl, mint ahogy régen minden útszéli keresztet megáldottak. A harangláb a kardosfai erdőből került ide, mivel nem találták biztonságosnak a zselici természetjárók. A megszentelt múzeumi tárgyakról csak a plébános úr s a pesti Petró család tudott. Akkoriban nem gondoltam, hogy erről nekem beszélnem kellene bárkinek…

A szabadtéri néprajzi gyűjtemény folyamatos építése közben sem szünetelt a vendégfogadás, sőt a Szennába látogatók nagy örömmel nézték meg, ahogy az ácsbrigád, Janika Szabó vezetésével az ősi módszer szerint fejszével, baltával, toporral faragja a pótlás fagerendákat, ahogy csapokat vágnak bele, s ahogy összeillesztik az épületek favázszerkezetét. Amikor állt a ház váza, lehetett sározni. A sározó brigád a kaposszerdahelyi Horváth János bácsi vezetésével végezte a munkáját, ilyenkor nem egy múzeumlátogató maga is beállt egy-két sárgombócot gyúrni. Nagy élvezettel rakták a falat. A legérdekesebb történetek a zsúpolás alatt estek meg. A zsúpoló brigád Magyarlukafáról jött Kaizer Ádám bácsi vezetésével; Heinz Tóni bácsi, Kékesi Tóbiás, Ponoczky Sanyi és Bognár Józsi bácsi voltak a brigád tagjai. Remekül összedolgoztak; kora hajnaltól késő estig kettőzték a zsúpot, s kötötték föl a tetőre. Ez a tevékenység igen tetszett a látogatóknak, főleg a németeknek, akik abban az időben nagy számban látogatták a falumúzeumot. Sokszor megjegyzést tettek a munkára, a dolgozók öltözetére és egyébre, ám nagy volt a csodálkozásuk, amikor a tetőn dolgozó Ádám bácsi vagy Tóni bácsi jól megfelelt nekik, ugyanis mindketten német anyanyelvűek voltak.

Sok vidám percet szereztek ezek az esetek, de nem egy német famíliával évekig tartó barátság alakult ki. Közülük a mai napig levelezek öt családdal; olyanokkal, akik abban az időben jártak Szennában.

A vendégek fogadásában a helybeli asszonyok voltak segítségemre. A múzeumközpont ugyan Kaposvárról akart munkatársakat hozni, de én ragaszkodtam a szennai személyekhez. Nagyon jól tettem, mert rengeteget tanultam tőlük. Azt például, hogy miként kell a „föcskerakású” és patics falakat rakni, bepucolni, meszelni. A döngölt földet hogyan kell öntözni, sározni, hogy kell tyúkot ültetni, kiscsibét, kacsát, libát gondozni. Nem is tudok mindent fölsorolni, amit tanultam tőlük…

Első munkatársam Szélesiné Irmuska volt, páratlan szelíd, kedves és figyelmes asszony. Amikor már sokasodott a munka, jött Nyári Bözsi néni; nagyon szerették hallgatni a látogatók a templomról és a múzeum épületeiről, mivel ízes szennai nyelvjárásban beszélt. Épp úgy szerették Rézsó Jolánkát is; nem egyszer telefonáltak Kaposból, hogy mikor lesz Jolánka, mert akkor jönnének, hogy hallgathassák. Zóka D. Jánosné Örzsike, Németh Margit néni és Harmatiné Pipás Ilonka néni a szövésnek voltak nagymesterei, ekkor ugyanis már minden házban állítottunk föl „szüjőfát”, és minden dolgozó szőtt. Szívesen oktatták az érdeklődő látogatókat, sokan megtanultak szőni a hazai vendégek közül, de volt német nem is egy, s norvég, amerikai, angol látogató, akik szőttek. Később, amikor a szövőszékről lefogyott a fonal, és a kész vásznat letekertük, elküldtük címükre a saját szövésüket. Amikor Galambosné Irénke a múzeumban dolgozott, áthajtotta szomszéd portájukról a tehenüket, és naphosszat nálunk legelt. Mogyorósné Jolánka, Praj Marika és Rudánné Naca néni később kerültek ide, csakúgy, mint Kuláné Rozika, akik mindannyian kedves színfoltjai voltak a múzeumnak. Remekül megtanulták, melyik kemencét hogyan kell elfűteni, és bennünk nagyszerű kenyér, langalló vagy pogácsa sült. Velük egy időben jött Miszlang Ilonka néni, aki mindenre kapható volt. Erre csak egy példát hadd említsek! Amikor egy májusi hajnalon arra ébredtem, hogy senki nem állított nekünk a falumúzeumban májusfát, ezt elpanaszoltam Ilonka néninek, aki azt mondta: sose búsuljak, és fogott egy baltát meg egy fejszét. Kimentünk Cseberkibe, kivágtunk egy megfelelő akácfát, vállon hazavittük, és földíszítettük. Reggel hatra már állt a múzeumban a májusfa… 

A skanzen „mindenes” munkáit először a páratlanul szorgalmas s mindenhez értő Kurucz Imre bácsi végezte, majd pár év után Vass József és Merkei József vették át ezt a feladatot. Ők is kaszáltak, forgattak, „ollós-kertet” fontak, gondozták a rackákat és a lovakat. A közelmúltban halt meg Nürnbergben az a kitelepített német asszony, Erzsike, aki éppen akkor látogatott a múzeumba, amikor a szénát forgattuk. Nyomban vellát kértek az urával, hogy segédkezzenek. Haláláig emlegette, hogy mekkora élmény volt ez neki; a fiatalkorát hozta vissza ez az egyórás tevékenység. S nem csak ez a külföldi házaspár segített a széna összegyűjtésében; sok hazai idős és fiatal is vellát ragadott – látva, hogy mit munkálódunk. Örömmel segédkeztek.

A református templom köré fölépített házakat a Zselicből és Belső-Somogyból telepítettük át, de van egy eredeti helyen megőrzött épülete is Szennának: a Zóka Peti Lidi néni háza – mintegy kétszáz méterre a múzeumtól. 1848-ban épült Szenna és a Zselic legszebb fennmaradt népi építészeti emléke. Ennek a háznak az őrzője, gondozója, ápolója Váradiné Naca volt. Szinte minden látogató elsétált Lidi néni házához, ahol Naca sok érdekes dolgot mesélt az épületről.

Az irodai munkában nagy segítségemre volt Gosztonyiné Margitka, aki, erdélyi származása révén, sok érdekes történettel egészítette ki az én ismertetésemet.

Már az első évben sikerül Szennába telepíteni Burucz András fiatal fazekast, aki szép korongozású, míves edényeivel hamar meghódította a múzeum látogatóit. Somogyi formájú és motívumú edényei nagy tetszést arattak. Bárcsak élne még!

A szennaiak magukénak érezték a falumúzeumot, sokat és sokan segítettek munkával. Ilyen volt Rézsó János, aki sokszor ingyen fölszántotta a kertünket, mások ajándékot hoztak, mint Béci Lidi néni, aki egy garabit adott, vagy Salamon Örzse néni, akitől maga szőtte törölközőt kaptunk, az egyik kis konyhai öreg tálast pedig Tóth Füles Örzse néni, az egyik legjóságosabb szennai asszony ajándékozta nekünk. De ki tudná fölsorolni azt a sok segítséget, adományt, amit kaptunk a falumúzeumban. Mi, dolgozók legjobban akkor örvendtünk, amikor Táncos Örzse néni egy tál frissen sült rétessel lepett meg bennünket.

Egyébként nemcsak helyiektől, hanem vidékiektől is sok érdekes ajándék érkezett; Szabó László tervezős kollégám feleségével együtt például két kiscicát hozott, mondván, hogy falusi házak nem lehetnek macska nélkül. Az ő leszármazottaik népesítették be a múzeumot, s fogták ki az összes egeret. Ballay Attila egyetemi tanártól egy párnapos racka juhot kaptunk, tanársegédje, az azóta pappá lett Somos László hozta ki az ölében a nemes ajándékot. Gusztit aztán háromóránként cucliztattunk, míg megerősödött. Ő volt a falumúzeum rackaállományának alapítója.

A Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény megnyitása után hamarosan a Földműves Szövetkezet megnyitotta a „Denna” vendéglőt, Ádi József vezetésével. Ha csoport jelentkezett telefonon, megkérdeztük, hol fognak ebédelni? Mikor kisült, hogy nem tudják, akkor ajánlottuk a Dennát. Ha kevesebb pénze volt a csoportnak, a vendéglő olcsóbb menüt állított össze. Volt nap hogy 2–4 csoport is Szennában ebédelt. Sokszor azzal telefonált Ádi Jóska: „Mária, legalább még egy fél órát tartsa vissza a csoportot, mert az előző még a levesnél tart.”

Szennában hagyományőrző néptánccsoport működött Csíkvár József vezetésével. Ebben minden korosztály képviseltette magát. Nem volt véletlen, hogy 1979-ben a televízió által meghirdetett „Repülj pávának” a helyszíni felvételét a szennai falumúzeumban forgatták, hiszen a Somogy megyei műsornak a megálmodója, szerkesztője éppen Csíkvár József volt. Napokig dolgozott a stáb a fölvételeken, valamennyiünknek, akik közelükben lehettünk, ez is felejthetetlen élmény marad.

A tánccsoportnak én is a tagja lettem, hiszen fiatal korom óta néptáncoltam. Azt ajánlották, legyek szennai menyecske, aki szép, színes népviseletben tündököl, fején a hagyományos „szennai konttyal”. Megköszöntem a rám gondolást, de visszautasítottam azzal, hogy én öregasszony szeretnék lenni. Mert inkább mondják, hogy milyen fiatal öregasszony, mint azt, hogy milyen öreg menyecske. Így kaptam meg Saluka Kati néni ruháját, s végig abban táncoltam.

Egyébként már odakerülésem óta elkezdtem táncházat szervezni; eleinte csak lemezjátszóra táncoltunk, és a kaposvári Somogy Táncegyüttes tagjai jártak ki táncot tanítani, majd magnót vettem, de mindenki érezte, hogy az igazi az élő zene lenne. Ekkor már havi rendszerességgel Takács László és felesége, Békési Margitka jöttek Barcsról – ingyen – táncházat vezetni. Laci javaslatára Puskás Zoltán és népzenekara járt ki minden hónapban Kaposvárról. Este héttől kilencig tartott a táncház – jó időben a múzeum területén, rossz időben a kultúrházban. A résztvevők száma húsz és száz között mozgott. Ha sokan érkeztek, remek volt a kultúrház nagyterme, de ha kevesen, akkor bizony felettébb barátságtalan. Ezért elkértem a megyei pártbizottságtól a pártszobát, hogy kis létszám esetén ott lehessünk. Szívesen megengedték, de azért két feltételt szabtak: az egyik, hogy mindig ki legyen takarítva, a másik, hogy a falakon függő Lenin, Marx és Engels képeket a táncház alatt vegyük le. Mindegyiket teljesítettük…

A községben lakó körorvosnő, Szendefyné dr. Antony Móré Katalin, aki ugyan nem volt tősgyökeres szennai, fölsorolhatatlanul sokat segített a múzeum kapcsán éppúgy, mint a hagyományőrző egyesületben vagy a táncházszervezésben. Tanácsai nélkül bizony az első idők nehézségeit alig tudtam volna áthidalni. Az ura, Gyuri szintén táncolt az együttesben, később mind a három gyermeke is. Sokat köszönhet neki a település.

A 70-es évek végén nagy divat volt a „vándortáborozás”. A diákok hátizsákkal gyalogoltak egyik szálláshelytől a másikig, és közben az úton megnézték a műemlékeket, kiállításokat, s egyéb látnivalókat. Mivel a csoportok jól érezték magukat Szennában, nem szívesen indultak tovább, ezért gondoltam arra, hogy Szennában kellene tábort szervezni. Sikerült is egy, és a következő esztendőkben még sok. Olykor 7–8 tábort szerveztünk. A résztvevők egy hét, tíz nap alatt szőttek, fontak, gyöngyöt fűztek, segítettek az aprójószág körül, sok népdalt és somogyi táncokat tanultak. A táboros fiatalok kedves kötelessége volt mindennap friss virágot vinni a kereszt lábához. Szép napokat töltöttünk együtt a táborosokkal; több csoporttal a mai napig tartom a kapcsolatot.

A múzeum területén lévő, gyönyörűséges kazettás templomban a református lelkész minden vasárnap istentiszteletet tart. E hajlék tehát nem kiállítási épület, hanem működő istenháza. A táborosok programjába mindig beleillesztettük a mennyezeti fakazetták másolását; néha valódi művészi alkotások születtek.

Még az első időben érkezett látogatóba egy pesti általános iskolás csoport. Elmeséltem a templom történetét, de arról is beszéltem, hogy vallásos vagyok. Ugyan nem református, de elmondtam, hogy ilyen kazettás templom Erdély-szerte sok van, így röviden a határon túli területekről is szólhattam. Ahogy jöttünk kifelé, egy csillogó szemű, tán tízéves leányka odafurakodott mellém és mondotta: „Mária néni, én is hiszek Istenben és járok hittanra, meg misére, de a tanító néni nem tudja.” Az egykori kislány Kellner Dóri volt, aki már három gyerekes anya és egy unokája is van. A mai napig barátságban, kapcsolatban és szeretetben vagyunk. Ekkor érlelődött meg bennem a gondolat, hogy minden diákcsoportot én vezetek majd, és ezt be is tartottam, amennyire tudtam.

Odaköltözésem után észrevettem, hogy elmaradt az esti harangszó. Amikor ennek okáról érdeklődtem, „nem érnek rá” – volt a válasz. Ekkor elvállaltam, hogy minden este harangozok esti imára. Ha látogatók sétáltak a múzeumban vagy a táborozók is itt voltak, mind odajöttek, s míg harangoztam, elmondtuk együtt az esti imát. Akadt olyan fiatal is, aki tőlem tanult meg harangozni. Akik ezeken a harangszavas, esti imákon részt vettek, Szenna békés nyugalma mellett életre szóló élményt vittek magukkal.

Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor

 

Tabi kiállításon a gazdag gyűjtemény

Csepinszky Mária a hagyományőrzésben játszott szerepéért, a kulturális és a népművészeti értékek feltárásáért, megismertetéséért, a fiatalokkal való foglalkozásáért számos díjat kapott. Ifjúsági érdemérmet, Közművelődési díjat, Honismereti Mozgalomért emlékplakettet, Kós Károly-díjat, Széchenyi-emlékérmet őriz otthonában, de büszke a Somogy polgáraiért díjra is, amit a jelentős idegenforgalmi vonzerejű falumúzeum arculatának kialakításában szerzett elévülhetetlen érdemeiért vehetett át. Bámulatosan gazdag népművészeti gyűjteményét diákkora kedves falujának, az azóta már várossá lett Tabnak ajándékozta. A Koppány-völgyi településen állandó kiállításon látható a már mások ajándékaival kiegészült, több mint ezerötszáz darabos kollekció.

 

 

 

2020-12-31

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks