Harcoló szabadkőművesség

Raffay Ernő történészprofesszornak a szabadkőművességgel foglalkozó, 2010-ben megjelent első könyve (Szabadkőművesek Trianon előtt; ismertetését lásd a JEL 2011. áprilisi számában) a szabadkőművesek 1867 utáni szervezkedését, szervezetük kialakulását, fontosabb tevékenységi köreiket, alkotmányukat, alapszabályaikat és eredeti stratégiájuk megváltozásának kezdetét tárgyalta.

 

     A hazai szabadkőművesség ugyanis a 19. század végéig a közerkölcsiség, a művelődés és a felebaráti szeretet terjesztését, valamint a jótékonyság gyakorlását tekintette főcéljának. Alkotmányuk szerint és a magyar állam által engedélyezett tevékenységüknek megfelelően politikai és vallási kérdésekkel nem foglalkoztak, a hazai törvényeket tiszteletben tartották.

     Az első világháborút meg előző másfél évtizedben azonban fordulat következett be: a nemzet- és keresztényellenes radikális páholyuk saját alkotmányukkal szembehelyezkedve politizálni kezdtek, és politikai elgondolásaik megvalósítását fölébe helyezték a nemzet érdekeinek. Tudatosan szembefordultak az ország magyar népének létérdekeivel: nem volt gondjuk Magyarország területi integritásának megőrzésére, föl akarták számolni a keresztény nemzetállamot. Raffay professzornak a témában írt második könyve ezt a páholyokban és a szabadkőműves páholyok között a 20. század első évtizedében végbement, és a radikális irányzat többségbe jutásával végződő folyamatot írja le. Az eseményeket levéltári adatok – korabeli szabadkőműves beszédek, levelek, jegyző könyvek, kiadványok – alapján ismerteti, tehát maguk a szabadkőművesek vallanak tevékenységükről.

     A radikális szabadkőművesség bölcsője a nagyváradi László király páholy volt. A páholy tagjainak zömét (kb. 70%-át) izraeliták tették ki. Magyarországon nem volt bevándorlást tiltó törvény, ezzel magyarázható a galíciai, romániai és oroszországi zsidók százezreinek beözönlése az országba a 19. század második felében. Érvényesülésüket a magyarok segítették is, amint azt maguk a zsidó szabadkőművesek is elismerték.

     A zsidókérdést – a zsidó-keresztény ellentétet – a szabadkőművességen belül a László király páholy tette központi kérdéssé. Ilyen irányú első lépésükként a Nagypáholytól és a Szövetség tanácstól (azaz a vezető szervektől) 1899-ben azt követelték, hogy szakítsák meg a kapcsolatot a svéd és egyes porosz nagypáholyokkal, mert ezek nem vesznek föl zsidókat tagjaik sorába, csak keresztényeket. Kívánságukkal a vezető szervek nem értettek egyet, és a páholyok többsége sem osztotta a radikálisok nézetét. Hasonló volt a helyzet akkor is, amikor 1900-ban a Romániából elüldözött több száz zsidó érdekében emelték föl (jogosan) a szavukat, de elsősorban a magyar államot vádolták, hogy nem tesz meg mindent a menekültekért. Ugyanakkor a szabadkőműves képviselők egy szót sem szóltak a Romániában brutálisan elnyomott csángókért az ügy országgyűlési tárgyalásakor.

     A szabadkőművesek nézeteik terjesztésére fölhasználták a sajtót; saját megállapításuk szerint 1900-ban „a magyar publicisztika színe-java” szabadkőműves volt. (Abban az időben Nagyvárad öt napilapja közül négy szabadkőműves kézben volt.) Magyarországon akkor már működött az a hírlaprendszer, amellyel (ha kellően céltudatosan irányították) embereket és ügyeket lehetett megbuktatni, illetőleg semmivé tenni.

     A nagyváradi László király páholy 1900-ban a szabadkőművesség egészét és a magyarországi társadalmat egyaránt érintő, mindkettőt gyökeresen átalakítani akaró indítványt tett („Társadalmi programm”). Ebben első helyen a közoktatásügynek „a tiszta emberi erkölcstan” alapjaira helyezését, azaz a hitoktatásnak az összes oktatási intézményben való eltörlését, valamint az oktatás teljes államosítását – az egyházi elemi és középiskolai oktatás megszüntetését – javasolták. Követelték továbbá az egyházi ingatlanvagyon elvételét. (Az egyház ennek jövedelméből tudta fenntartani iskoláit és szociális intézményeit.) Az évszázados magyar politikai szerkezet elleni durva támadásként az arisztokráciát és az egyház főpapjait ki akarták zárni a felsőházból, lefejezve ezzel a magyar nemzet ezeréves vezető rétegét. A hadsereg nélküli állam szabadkőműves elképzelése – első lépésként a katonaság létszámának csökkentése – abban a történelmi helyzetben a magyar államiság létét veszélyeztette. A kereszténységet és a honvédelmet gyöngítő szándékuknak az ország lelki–szellemi és katonai megvédhetősége egyaránt kárát vallotta.

     Javaslataik akkor a magyarországi szabadkőműves szervezeten belül is tiltakozást váltottak ki. A Szövetségtanács és a többség elítélte, és „ízléstelenségnek” tartotta a „Társadalmi programm”-ban a keresztény Magyarországon működő keresztény szabadkőművesek nyílt sértegetését is. A nagyváradi páholy ezzel nem törődve most már a klerikális reakció elleni harcot – gyakorlatilag a római katolikus egyház befolyása, hatalma elleni küzdelmet – tekintette legfőbb céljának. Az általuk kezdeményezett radikális, progresszív, ateista irányzat ezektől az évektől kezdve terjedt rohamosan a páholyokban, majd vált uralkodóvá az egész szabadkőműves szervezetben. A nagyváradiak az 1903. évi szabadkőműves vándorgyűlésen már „a klerikalizmus ellen minden vonalon megindítandó harcra” hívták föl a szabadkőműveseket. Hirdették, hogy csak ateista ember lehet művelt és felvilágosodott.

     A progresszív szabadkőművesek azért kívánták az iskolák államosítását, mert rövid időn belül az egész államhatalmat, így az iskolákat is a kezükbe akarták venni. Tevékenységükkel a magyar, keresztény nemzetállamot támadták. Figyelemre méltó, hogy a katolikus egyház elleni, egyre durvább hangot megütő harcban alakult ki a református–izraelita együttműködés, sőt szövetség.

     A nemzetiségi kérdésben komoly viták voltak a különféle látásmódú szabadkőművesek között. Számos radikális, progresszív szabadkőműves a magyar állam ellen nyílt és titkos eszközökkel egyaránt dolgozó nemzetiségi vezérek mellé állt. A magyar szabadkőműveség egy csoportja a nemzetiségi izgatás eszközévé züllött.

     A radikális szabadkőművesek szorgalmazták az általános, titkos választójog bevezetését, amelyet akkor a magyar érdekek súlyos sérelme nélkül nem lehetett volna megvalósítani. Ugyanis képzetlen, tudatlan, a politikai életben eligazodásra képtelen, és ezért a soviniszta nemzetiségi vezetők által könnyen manipulálható emberek döntése meggátolhatta volna a magyar érdekek érvényesülését.

     A könyv részletesen ismerteti, elemzi és értékeli a radikális szabadkőművesség 20. század eleji tevékenységét az említett és egyéb területeken. A szerző az egyes témák tárgyalása során a levéltári anyag alapján meggyőzően mutatja be a szabadkőműves módszereket is. A szervezetben lassanként többséggé váló progresszív irányzat a haladás fogalmát mesterségesen szembeállította a hazafiság és a nemzeti érdek fogalmával. A liberalizmust rejtett politikai céljaik elfedő lepleként használták. A római katolikus egyház elleni harcukat jól hangzó hazugságokkal támasztották alá. Tudatában voltak annak az ókori bölcsességnek, hogy „a merész rágalmazásból valami mindig megmarad”. Úgy tűnik, hogy bizonyos körökben akkor alakult ki az a szokás, hogy hazai ember a hazai szervezetnek, intézménynek stb-nek külföldi sajtóban kelti rossz hírét. (Teleharsogták a világot az állítólagos magyarországi antiszemitizmussal.) A szabadkőműves beszédek és írások stílusa, megfogalmazása és érvelése az 1948 utáni antiklerikális harcra emlékezteti olvasójukat.

     Raffay professzor könyve tökéletes képet ad a magyarországi szabadkőművességnek a 20. század első évtizedében folytatott tevékenységéről. Az 1920 utáni eseményekre vonatkozóan nincsenek levéltári adatok. Érdemes megemlíteni azt a tényt, hogy a szabadkőműveseknek a római katolikus egyházzal kapcsolatos javaslatait a második világháború utáni kommunista rendszer tökéletesen megvalósította. Figyelemre méltó a Német Püspöki Konferenciának hatéves alapos vizsgálat után, 1980-ban kiadott nyilatkozata is, amely szerint „kizárt annak lehetősége, hogy valaki egyidejűleg a katolikus egyháznak és a szabadkőművességnek is tagja legyen”.

     A közel 300 oldalas könyv megállapításainak hitelességéhez nem fér kétség: nagy része szabadkőműves beszédek és írások szó szerinti idézete. A leírtak nem csupán a szóban forgó idő történéseit világítják meg és teszik könnyebben érthetővé, de elgondolkodtatnak a későbbi évtizedek politikai eseményeinek okain és következményein is. Minden bizonnyal hasznos, ismereteket bővítő és érdekfeszítő olvasmány a jelenkor történelme és társadalmi jelenségei iránt érdeklődő, akár fiatal, akár az elmúlt nehéz időszakot átélt olvasók számára egyaránt.

     (Raffay Ernő: Harcoló szabadkőművesség. Küzdelem a katolikus egyház ellen. Kárpátia Stúdió, Budapest, 2012.)

Kerényi Dénes

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks