Három harang a toronyban
Halmai Tamás■2022.06.08
Költők és kelták. Vértek, vértanúk.
Álmokat őriz a bazilika,
őrizve aranyhidat s Vaskaput.
Kőnél maradandóbb a kővé vált kegy,
a kupola az orgonás zenittel;
alatta tömör, mint a tér, a Várhegy,
alatta folyik, mint a fény, az Iszter.
Klasszicista és óegyiptomi
itt a fű is, és reneszánsz sünök
szoktak neszeket gyarapítani –
de éjenként üres mindig egy fekhely:
Marcus Aurelius értünk sürög,
még nem végzett az Elmélkedésekkel.
SZIESZTA
Aki a fényeket fölneveli,
tudja: a valóság nagykorú álom,
és tavaszból a nyár istenei
kihajtanak sziesztás délutánon.
A gyurgyalag, a szajkó, a vörösbegy,
a som, a pitypang, a kövek, a fűszál:
kertben nincs árva, se egy árva özvegy,
itt gyík úr suhan, és sün asszony kószál.
A szavak geometriája görbe,
hogy a macska is átbújhasson rajta
– míg átúszik Dunánk a túlsó partra
egyenesen –, nem vágyva nálad többre.
Múlhatatlant jövendöl, ami emlék.
Százszorszépek közt minden ezerszer szép.
FILAGÓRIA
„Egész testem imába fordul érted”
(Vörös Viktória: Rejtély)
Nem tudsz annyira elszármazni, hogy ne
otthon ébredj. Vagy egy kertben, ahol
a tulipán a legszebb állat. Vissza-
énekelt istenek égüres térben,
aztán a csend: mint klavikordra
komponált hallgatás. Esenghetünk
filagória kegyeiért, bárha
könyörülnének a szirmok a földön?
Érintés metaforája vagyunk.
Hazatérés teremt hazát a tájból;
minden irányban visszaút fakad –
ha messze esik is az alma, csak
azért, hogy hírét vihesse a fának.
Kezdetig zuhan, aki szabadul.
VISSZHANG
Karavánba kötve a tulipánok.
Megindulásra kész a kert. Kulacs
helyett levélen harmatcsöppek gyűlnek,
termés ez is, frissebb múló gyümölcsnél,
angyalok örökítőanyaga.
Az út előtt még sebes számbavétel:
megvan mindenki? Minden összeállt?
A tornácról valaki gondos szemmel
pillék pitvaros szívébe tekint;
hangközök torlódnak a levegőben
boldog szólammá (az első logosznak
így harmónia adta meg a hangot);
s leghűbb türelem a kapué: várja,
merről hívja a menetet a visszhang.
Halmai Tamás
2022-06-08