Hasznos fogaskerék a gépezetben

Rákász Gergely orgonaművész amatőr muzsikus szüleinek köszönheti pályáját. Kölyökként olyan volt, mint a kanyaró, át kellett esni rajta; a vendégek addig ugyanis nem léphettek be a nappaliba, amíg meg nem hallgatták produkcióját. Már öt-hat évesen koloratúrszoprán hangon énekelte az Aida-áriákat. Az egyik legtöbb orgonakoncertet adó, s már tizenöt évesen önállóan fellépő művészünket, szülővárosa, Győr Pro Urbe-díjas kulturális nagykövetét indulásról, zenei anyanyelvről, elhivatottságról és küldetésről kérdeztük.

– 45 éve lesz, hogy szenteste előtt egy nappal megszületett. Szülei tisztában voltak azzal, hogy különleges karácsonyi ajándékot kaptak? Olyan gyereket, aki „szent őrültként” próbálja majd megismertetni az orgonairodalmat?

– Nem gondolnám azt, hogy ezzel bárki tisztában van, de még tíz-húsz évvel később sem érzékelték pontosan, hogy milyen gyereket szabadítottak a világra. Szüleim éveken át emlegették – főleg édesanyám –, csak rendes állásod legyen. A családi emlékezet megőrizte, hogy a famíliában mindig voltak zeneileg tehetséges emberek. Tudtuk, hogy xy szépen harmonikázik, énekel, esküvőkön muzsikál, és azt is: családtagjaink közül ki énekelte mindig Jézust a passióban. A felmenőim azt is tisztán érzékelték: a zenei véna bennük van, ám nem tud teljesen kibontakozni. Szegénységben éltek egy kis faluban, háború dúlt, más dolga volt a családtagoknak. Én kerülhettem először olyan helyzetbe, hogy akár művész is lehetek. Megvolt a politikai szabadság és a gazdasági lehetőség ahhoz, hogy bejárkáljak templomokba, és anélkül, hogy pártjelvényt lengetnék, odaülhettem a hangszerhez. Az öt-tíz évben, amikor beutaztam a fél világot, szüleim talán elfogadták, hogy nekem ez lett a „rendes munkám”, a hivatásom.

– Ha Giricz Lajosnét, Cica nénit emlegetem, milyen érzések törnek fel Önben?

– Meleg szeretet. Az a fajta meleg szeretet, ami tápláló, ami a tehetség felneveléséhez kell és való. Sokszor meséltem már: ha másik zongoratanárnőhöz kerülök, vélhetően nem indulok el ezen a pályán. Én mindig szerelemből csináltam, amit csináltam. Ha poroszos, szigorú, istállószerű versenyoktatásban van részem, akkor valószínűleg nem ez az út vár rám. Ellenben így, ahogy Cica néni tette, egyértelműbbé vált az utam. Mindent meghallgatott, amit játszottam a csajoknak; Richard Claydermant is, akinek játéka nemcsak édesanyámnak, hanem nekem is tetszett. Ám mindig megkérdezte: megtanultam-e a feladott Bach-darabot. Megtanultam. Cica nénit családtagként szerettük, és azt éreztem: ő is különösen szeretett engem. Jó volt együtt dolgozni vele, ami mindig hosszabb órákat tartott. Félórás óráimat rövid közös munka után egy órára állította be, így jutott idő minden huncutságra a hangszeren. Cica nénihez hasonló pedagógusok szerencsére ma is léteznek.

Egy esztergomi kirándulás indította el a művészi pályán; fellopódzott a bazilika orgonájához, és eljátszotta a Kis kece lányomat, meg néhány Bach-menüettet, és nyomban közölte a szüleivel: orgonista lesz. Baróti István orgonaművészt tartja mesterének, de többektől is tanult. Hogy látja: amerikai tartózkodása miben edzette meg?

– Egyszerre adott kiábrándító, de közben felrázó és roppant értékes szemléletet. Elmentem, mert meghívtak, s ha huszonévesen az embert meghívják Amerikába, akkor szerintem azt gondolja, hogy övé a világ. Aztán hamar kijózanodtam. Az akkori mesteremnek elkezdtem könyörögni, hadd tanuljak tőle. A washingtoni egyetemen oktatott, de azt mondta, ösztöndíj nincs, diplomát nem tud adni, de ha elfogadom, hogy privát leadja nekem az egyetemi tananyagot, akkor vállal. David DiFiore remek muzsikus, tele élettel. Együtt főztünk és futottunk. Arra is felhívta a figyelmemet: ha egy csotrogányban cipelem a lelkemet, akkor ez a csotrogány nem fog sokáig működni. Szellemileg és testileg is karban kell tartani magunkat. Amerikában az is egyértelművé vált: a klasszikus zene üzlet. Mesterem megértette velem: a művészet egyszerre emelkedett dolog és egyszerre üzlet. Az nem elég, ha a művész előadja a műalkotást. Ha az rosszul van „tálalva”, akkor az olyan, mint a kutya vacsorája. Egy koncertet megszervezni ugyanakkora művészet, mint eljátszani. Most, hogy életem része a koncertezés, látom: egy-egy hangverseny túlmutat azon, hogy eljátsszam az adott műveket. Persze szépen, hűen, értéket közvetítve, önmagunkat adva kell megjeleníteni egy-egy műalkotást, hogy mások életében is élményként jelenjen meg, de a koncertszervezéshez hozzátartoznak a szolgáltatások, a terembérletek, a templomok. Ennek részei azon munkatársaim, akik abból adnak enni a családjuknak, hogy gondját viselik e folyamatnak. Művészként sem szabad, hogy egy pontként lássuk a világot. Ha valamiben, ebben a praktikus szemléletben megedzett Amerika.

– Idehaza meglehetősen sok koncertet ad, melyek nemcsak hangversenyek, hanem rendhagyó ének-zene órák is, hiszen hallhatunk korokról, mesterekről, művekről. Briliáns játéka élvezetes kommentárokkal társul. Kodály és Bartók hazájában Ön szerint milyen szinten van a zenei anyanyelv?

– Éppen a minap szembesültem ezzel. Belenéztem az évindítókor a másodikos kisfiam órarendjébe. Két énekórája van hetente. Örültem ennek, mert az oktatásban hosszú ideig csak egy volt. Emellett van táncórája és sok testnevelés órája. Ez jó, nekem ez tetszik. A kérdésére adott jó válasz azonban abból a kérdésből fakad, hogy húsz-harminc éve jó volt-e az oktatás, mert ha igen, akkor a zenei anyanyelv kiváló, ha viszont szétverték, akkor rossz. Egyébként a jelenlegi helyzettől sem vagyok teljesen elájulva; volna hova fejlődni. Összességében: nagyon messze vagyunk Kodálytól és Bartóktól, de lehetetlen elvárni a harmadik évezredben – amikor az ember Netflixet nézhet, facebookozhat, fillérekért elrepülhet Londonba –, hogy olyan mértékben töltekezzen klasszikus zenével, mint Kodály korában, egy impulzusokban szegényebb világban, mert akkor keserű csalódások érik e téren is. Szerintem a probléma abban rejlik, hogy tudjuk a klasszikus zenét úgy „odatenni”, hogy az versenyképes legyen bármivel.

Én klasszikus zenét játszok, annak is marginalizált változatát, mivel orgonálok, de a kérdés régóta foglalkoztat. Ezen dolgozom. Látványkoncertjeim éppen azért születtek, hogy megreformáljam a műfajt. Éveken át beszéltem mindenkinek, akit elértem – törvényhozónak, polgármesternek, a kultúra embereinek –, hogy megértsék: nem attól lesz valaki kreatív munkavállaló, mert már másodikban tudott deriválni, hanem attól, hogy kedvére énekelhetett, szaladgálhatott, járt színházba, koncertre, s persze ezt-azt megtanult, ami szintén nagyon fontos. Ha viszont szeretnénk kihasználni azt a szellemi teljesítményt Teller Ede és Czeizel Endre országában, amely adott, akkor kreatívvá kell(ene) tenni a felnövekvő generációkat, és nem azt firtatni, hogy pontosan mi történt 1504-ben.

– Kamp Salamon tanár úr, az Evangélikus Egyház Károli- és Kossuth-díjas zeneigazgatója szerint „a művészet a valóság fölött van, és súlypontja az életen túli; az igazság ragyogása, amely mindenkor megvilágosítja a káoszt. A fontos az, hogy életünkben nagyobb teret engedjünk a pozitív erőknek, azoknak, amelyek emelnek és nemesítenek, és háttérbe szorítsuk azokat, amelyek lehúznak és visszafognak.” Hogy véli: önnek értik az igazságát?

– A pozitív erőknek mindenképpen nagyobb teret kell engednünk, de akkor, amikor az ember a pöcegödör fenekén ül, hiába mondjuk neki, hogy engedj nagyobb teret a pozitív erőknek. Én ilyen filozofikus szinten nem foglalkozom a zenével; ennél gyakorlatiasabb hozzáállás jellemez. Azt vallom, a szentnek akkor van értelme, amikor kimegy az emberek közé, és megosztja velük azt az igazságot, ami megadatott neki. Képes ezreknek elmondani ezer és egyszáz szinten: ha kell, piros vagy zöld színben, ha kell egyes vagy hatos szinten. Nem az a cél, hogy oszlopon ülő remetékként nagy igazságokat vágjunk az odalent sétálók fejéhez, aztán azok vagy megértik, vagy nem, hanem az, hogy piszkos kezű munkások legyünk, akiknek érzik az igazságát. A buszmegállóban állók éppúgy, mint a Kossuth-díjasok. Ha túlságosan azzal vagyunk elfoglalva, hogy értik-e az igazságunkat, akkor szerintem rossz irányba nézünk; nem azok felé, akiknek adni kötelező. Azért van a művész, hogy az alkotásával adjon, megnyisson egy másik szférát. Nem azzal kell elfoglalva lennie, hogy jaj, mekkora, művész vagyok, mekkorát alkottam, vajon mindenki látja-e, hanem azzal, aki aznap a lelkét roskadozva viszi. A művész különben sem találkozik személyesen a közönség egyes tagjaival, így ritkán adódik alkalom a visszajelzésre. Lehet, hogy csak öt év múlva mondja el majd neki valaki, milyen hatással volt rá az adott zenemű. Mit számít, hogy értik-e az igazságot? Nincs is igazságunk! Senkinek sincs! Töredékét fogjuk fel az egész nagynak. Az a feladatunk, hogy tegyük a dolgunkat; azt, ami szent tűzben éget bennünket, amitől képtelenek vagyunk szabadulni. Akkor is, ha aznap valami fáj, és a nap végén hátra dőlve, mosolyogva az egészen – ahogy én is teszem –, elmondhassam: ma is eljátszottam a szeretetemet, kedves Jóisten. Megtettem, amit megtehettem, remélhetőleg hasznos fogaskerék voltam abban a gépezetben, amit csak sejtek, remélek…

– Alapítványa bámulatos elhivatottsággal szervezi a hangversenyeket az anyaország határain túli településeken élő magyar közösségeknek. Melyek e misszió gyümölcsei?

– Az, hogy élet van ott is. Nélkülünk is van, persze, de az, amit a művészek által mi vagyunk képesek egy-egy helyre elvinni, az a létezésnek különleges foka. Tehetséges fiatal művészekről van szó, ily módon ők is gyümölcsöznek; biztosítjuk a színpadot a fiataloknak, beleszoknak, megtanulják a szereplést, kiteljesednek. Az is előfordul, hogy lesz, akiről kiderül: nem odavaló, és ez is eredmény, mert nem őröl sokáig azokban a malmokban, amelyek adott esetben tíz–tizenöt évig kényszerpályán tartanák. Jó látni, hogy gyümölcsöznek a közösségek. Alapítványi programjaink a létezésnek mégiscsak olyan dimenzióját nyitják meg ezekben a közösségekben, amelyek addig nem, vagy csak részlegesen, vagy rejtve voltak meg. Talán egy-egy könyv formájában, olyan szerző tollából, aki megjárta a világot, vagy valakinek a lelkében, aki szintén megjárta a világot, de mélyen elaltatta eddig magában a szót, minek beszéljen arról, milyen ez a világ. Szerencsére jönnek az ifjú művészek, hogy Bachról meg Mozartról szóljanak, ami a létezésnek egy más foka. Mindenki előtt kinyílik egy ajtó, amely rádöbbent: Szent Isten, ilyen is van?! Lehet így is létezni?!

Ha a lélek egészséges, irigykedés helyett képes vágyakozni. Doppingszer ez az ottani ifjaknak, mivel látják: ha ezek a fiatalok képesek rá, akkor ők is képesek lesznek rá! Ha az idősebbek oldaláról szemléljük, akkor azt mondhatjuk: muzsikánkkal a szépséget visszük közéjük; nyilván már nem fogják lecserélni az életüket, a már megjárt útjukat. Azzal szembesülhetnek: másfajta szépséget látnak általunk. Ott van köröttük az Isten teremtette csodás táj hegyeivel, erdőivel, de az ember által teremtett művészet az ember Isten-arcúságát bizonyítja, és az Isten-arcúsághoz vezető utat nyithatja meg.

– Tucatnyi lemez őrzi játékát. Mi lesz a következő?

– Következő kettő! Az egyik egy sorozat következő része, a felvétel megtörtént, már csak a stúdióban dolgozunk. Ez a Lords of the organ-sorozat negyedik lemeze, tele egészen elképesztő klasszikus zenei ritkaságokkal, amelyeknek hallatán az ember karján feláll a szőr az izgalomtól. A másik lemez pedig egy közönségszavazás eredménye lesz, kértek ugyanis tőlem egy szerelmes lemezt. Összegyűjtöttem hát azokat az operarészleteket, szerelmesmuzsika- részleteket, filmrészleteket, amelyek az én hangszeremen jól mutatnak. Tehát hamarosan két nagyon más karakterű lemez jön ki, de biztos vagyok abban, hogy mindkettőt nagyon fogja szeretni a közönség.

Lőrincz Sándor

 

 

2022-09-22

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

      Önnek ajánljuk

 

 

   Tegyünk a békéért!

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks