Hatvannyolcasok missziós szemmel

Már azt gondoltam, hogy új fejlemények nélkül múlik el a 2018-as év, és megmaradunk a megemlékezések szintjén. Száz évvel ezelőtt fejeződött be az I. világháború. Ötven évvel ezelőttre, 1968-ra datáljuk az akkori nyugati, szilárdnak hitt társadalmi rendszer összeomlását a párizsi diáklázadásokból az egész világra átterjedő erőszakos tiltakozási hullám nyomán. Közép-Európában a prágai tavasz, a kommunizmus reformjának igénye volt érezhető.

 

De az 1968-as évben sok más fontos eseményt is feljegyeztek: az első sikeres szívátültetést, a fogamzásgátló tabletták piaci elterjedését, a Holdra szállást, egy új típusú könnyűzene és irodalom bemutatkozását. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – mondja Batsányi. Nemcsak az ötven évvel ezelőtti szereplők töltenek be manapság fontos tisztségeket, hanem ismét tiltakozók vonulnak Párizs utcáin, „ötven éve nem látott erőszakkal”. Itt, a Fülöp-szigeteken pedig most, 2018 karácsonya előtt a következő nagybetűs címmel ébresztenek az országos napilapok: A kommunista Új Néphadsereg fokozódó támadásai miatt Duterte elnök éberségre szólította fel a Fülöp-szigeteki fegyveres erők egységeit. Ötven évenként lépne előre a történelem?

Magyarország: két szék között a pad alatt

Csak kilencéves voltam 1968-ban. Otthon is szóba került, amit a magyar sajtóból és a Szabad Európa Rádióból lehetett tudni a párizsi zavargásokról. A Nyugaton végbemenő szexuális forradalom megdöbbenést keltett konzervatív családunkban, ahol addig a Nyugatra a keresztény értékek védelmezőjeként tekintettek. Az iskolában a tanítónő ezeket a zavargásokat a nyugati rendszer összeomlásának előjeleként értelmezte. A csehszlovákiai bevonulás azonban arra utalt, hogy a kommunizmus építése is válságba került. Hitoktatónk elítélte a Nyugat „tekintélymentes kereszténységét”. Nyugatról idelátogató papok, szerzetesek, hívő világiak azt gondolták, hogy a magyar katolikusokat a vasfüggöny megvédi a hit leépülésétől. Igazából két szék közt a pad alá kerültünk: sem az ateista kommunizmus, sem a 68-as ideológia nem segített Krisztus követésében.

Ausztria: forradalom a szemináriumban

Annak az évnek nyugati örökségét akkor éreztem igazán át, amikor később, 1987-ben Ausztriában beléptem a verbita misszionáriusokhoz. Első érzésem a megnyugvás volt. A missziós hivatás, amely erősen mozgott bennem, végre kibontakozhatott az akkoriban majdnem százéves mödlingi missziósházban. Sok fiatal rendtaggal együtt hittünk a misszió erejében. Kisvártatva azonban arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a közösség, a nyugati katolicizmushoz hasonlóan lelki sérülésektől szenved. Érezhetőek voltak a feszültségek: valamilyen tehetetlen kiszolgáltatottság érzése, a bizonytalanság, az útkeresés. Csodálkozva láttam, milyen sok fiatal rendtag szavazott a Zöldekre, hiszen a kereszténydemokrata párt lejáratódott előttük. Gondolkodásukban az új keresését, sokszor a hagyományos hitigazságok megkérdőjelezését láttam.

Sok, akkoriban számomra át nem látható jelenségre vetett most fényt rendi missziós folyóiratunk, a Verbum 1968-ra emlékező száma. Egykori homiletika tanárunk ötven év távlatából írja le, mit élt át fiatal papként, egy diákotthon igazgatójaként. A tekintélyellenes törekvések jegyében hogyan minősítették őt, a Rómában doktorált fiatal missziós papot elavultnak, begyepesedettnek a nála mindössze néhány évvel fiatalabb egyetemisták. A folyóiratból kiderül, hogy missziós papi szemináriumainkban is nagy összeütközések, botrányok voltak. Csalódott, tehetetlen elöljárók mondtak le és adták át helyüket „progresszív” társaiknak. Amikor az előbb említett atya engem tanított, vagyis 1988-ban, ezek a küzdelmek már lecsillapodtak, de talán még nem tudta tisztázni magában, miképpen hatottak rá 1968-as élményei.

Honnan is eredtek az akkor konfliktusok? Jól emlékszem, hogy akkoriban az idősebb osztrák és német papok beszélgetéseinek gyakori témája volt a II. világháború, akkori élményeik és Hitler uralma. Ezekről a dolgokról a fiatal németek nem akartak már tudni. A német iskolákban a II. világháború után volt egy „Umerziehung” (átnevelés) nevű tantárgy, melyet a megszálló győztes hatalmak vezettek be azzal a szándékkal, hogy az új nemzedék egészen más legyen, mint Hitler alatt. A teljes feledés és a tekintélyelvűség kényszere, melynek jegyében fegyelemmel és kérlelhetetlenséggel próbálták eltörölni a múltat, egyre értelmetlenebbé és embertelenebbé vált, hiszen a gyors gazdasági fejlődés miatt kényelmesebb lett az élet, egyre több minden volt elérhető az emelkedő fizetésekért. Erről már a nyolcvanas évek Ausztriájában is volt szó, mégis feldolgozatlanul lógott a levegőben.

„Vad papok” a Fülöp-szigeteken

Amikor 2007-ben a Fülöp-szigetekre kerültem, meglepett e nép vallásossága. De az is, hogy milyen gyakran kerül az újságok címlapjára a betiltott Fülöp-szigeteki kommunista párt. Ennek harci alakulata az Új Néphadsereg. „Celebrate five decades of revolutionary struggles and victories!” (Ünnepeljük ötven év forradalmi harcait és győzelmeit!) szólít fel ma is a szervezet honlapja. E fegyveres testület alapítása 1968-ra megy vissza, amikor a Fülöp-szigetek az Egyesült Államok vietnami háborújának fő támaszpontja volt. Az ez elleni tiltakozás 1968-ban kezdődött, és két év múlva érte el csúcspontját. 1970 első negyedévében tetőztek a felvonulások, történelmi néven a First Quarter Storm (Első Negyedévi Vihar).

Az amerikai jelenlét tartósította a gazdag földbirtokos és politikus elit, illetve a szegény földművesek közötti mély ellentétet is. Voltak fiatal filippínó verbiták, akik felvették a kapcsolatot a szegények érdekvédelmi szervezetével (Federation of Free Farmers), mely nyíltan földosztást és szociális igazságosságot követelt. Edicio Dela Torre verbita atya először a szövetség ifjúsági tagozatának lett a lelkésze, majd főleg a diákok és városiak lázadásainak meghatározó egyéniségévé vált. Hozzá hasonlóan sok aktivista ideológiai útja a szeretet és egyenlőség keresztény, jézusi gondolataiból indult, de mivel nem látták az intézményes egyház támogatását, radikális marxistává váltak. Conrado Balweg verbita atya fegyverrel harcolt Marcos diktatúrája ellen. Amikor megkérdezték, hogy nem bűn-e ez, azt válaszolta: „Lehet, hogy bűn. De hiszem, hogy megbocsátható bűn.” Nilo Valerio verbita atya a partizánokhoz csatlakozott, és fegyverrel védett egy szegény földművesek lakta falut a kormánycsapatok támadása ellen. A bevonuló katonák levágták a fejét, testét pedig darabokra szabdalták és szétdobálták. A partizánok, a betiltott kommunista párt, a gerillaharc azonban mind a mai napig Fülöp-szigeteki életünk részét képezik.

Wir schaffen das! – Tényleg megcsináljuk?

Egy közös pont látható a mostani, illetve az ötven és száz évvel ezelőtt végbement eseményekben: a tökéletes társadalom földi megvalósításának gondolata. Az az érzés, hogy már megvannak ugyan azok a technikai eszközök, melyekkel a tökéletes társadalom megvalósítható lenne, de idejétmúlt törvények és rendszerek akadályozzák kialakítását. „Wir schaffen das!” A német kancellár úgy gondolta, hogy még a tömeges migráció fogadása is kivitelezhető, megcsinálható. Míg a tökéletesebb társadalom kivitelezhetősége a részletekre irányítja figyelmünket, a „nagy kép”, a mélyebb összefüggések érintetlenül maradnak. Pedig nekünk ismét hinnünk kell: Istenben és az embertársainkban. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy a mélyebb értékrend felé vezető világnézeti forradalmat hogyan lehetne végrehajtani. Egyszerű Fülöp-szigeteki halászok, földművesek adják a példát, akik olyan erkölcsi értékekre építik életüket, amelyeket nem „megcsinálnak”, hanem Istentől és a családjuktól kapnak. Ilyen a szeretet, az igazi hűség”, a megbocsátás. Ez mutatja meg, hogy mit érdemes „megcsinálni” és mit érdemes „kihagyni” az életünkből. Ez is misszió.

Lányi Béla SVD

 

 

2019-01-15

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks