‒ Madárka, repülj! ‒ suttogja Katalin, és a szemét le nem veszi róla.
Végtelen nyugalom szállja meg, valami földöntúli öröm, megelégedés. Nem is érti miért, egy kismadár miatt? Bentről anyja ágya felől egy erős sóhaj hallatszik, kint a kisrigó a szárnyát emelve elrebben.

Északi havas, norvég táj lett a lelkem.
Messziség.
Idegenség.

Kóbor szellő ül a hintában. –
Hiába indulnál, nincs hova:
minden út végül hazavezet.
Álmában csönget az iskola.

Isten teremtményei gyakorta művészi képességgel áldva hozzák létre a csodát. E képesség legmélyebb titkát, Zsoltár gyermekhangra című versében, Babits Mihály a következőképpen fedte fel: „Az Úristen őriz engem / mert az ő zászlóját zengem.”

Tönköly Tihamérral bármi történt ebben a megveszekedett városban, bármi, amitől akár kifordulhatna az ember gyomra, akkor is csak ezt ismételgette: ‒ A Jóisten majd elrendezi! ‒ kiabálta, borzasztóakat legyintve hozzá.