mindegy már hogy öklöd
ütésre vagy imára
kulcsolod
peregnek a kialkudott
percek

Amál, ahogy letette lábát a vonat lépcsőjéről a peronra, mélyet sóhajtott. Minden mozdulatlan volt körülötte, mintha a vonat is csak véletlenül állt volna meg a kisvárosban. Szokatlan csend vette körül. ‒ Ez most már mindig így lesz ‒ gondolta.

Fényre váltson a sötétség,
szelídüljön minden rémség,
tűnjön eszedből a kétség,
messze kerüljön a vétség,
töltse zsebedet az érték,
mindig tudd, hogy mi a mérték!

Adj könnyeket a bánatunknak
De örömet is minden napunknak
Szeretetet a szívünknek
Békét háborgó lelkeinknek

Ablakomon hajnalonta
csokorba dermed a rózsa,
mely nyáron ontotta illatát.