Isten kegyelméből

„Úgy érzem, az éneklés által tudom Isten dicsőségét a leginkább hirdetni” – vallja Gál Erika operaénekesnő. A Magyar Állami Operaház mezzoszopránjával szentföldi útjáról, alázatról, példákról és példaképekről, nagy szerepekről, igaz barátságról, családról, művészi hitvallásról beszélgettünk.

 

– Goldmark Károly: Sába királynőjének címszerepe emblematikus alakításai közé tartozik. Ezzel a főszereppel tavaly a New York-i közönséget hódította meg, most szeptemberben pedig Tel Aviv-ban mutatták be. Milyen élményekkel tért haza?

A Sába királynője címszerepe közel áll hozzám, s nagy öröm számomra, hogy hazánkon túl, a világ több országában énekelhettem már. Az izraeli turnénk rövidsége miatt nem sok szabadidő állt a rendelkezésünkre, de úgy éreztem, hogy az előadás után fel kell keresnem a szent helyeket. Nem városnéző vagy kiránduló céllal indultam neki társaimmal az útnak, ezért a bazári hangulat, ami a Via Dolorosán fogadott, kissé sokkolóan hatott rám, de még így is életem meghatározó élménye marad. Hívő emberként teljesen más lelkülettel érkeztem, így ez a sokaság végül is nem zavart meg. Úgy gondolom, egy keresztény embernek az élete során, ha teheti, legalább egyszer el kell zarándokolnia a Szentföldre. Próbáltam mély lelki békében végigjárni Jézus útjait, ami teljesen átitatott és feltöltött.

– Ehhez hasonló lelki élménye volt más zarándokhelyen is?

Igen, egyszer. Tizenhárom évvel ezelőtt Ausztriában egy nyári fesztiválon énekeltem Nabucco-t. A szabadnapok kirándulásokkal teltek a kollégákkal. Így jutottunk el Mariazellbe is. Nem tudom az okát, de mikor beléptem a gyönyörű kegytemplomba, egyszerűen megindultak a könnyeim. Mély imádság közben, sugallatot is kaptam a gyermekemmel kapcsolatban. Máig kitörölhetetlen, katartikus élmény ez számomra. A válasz három hónap múlva érkezett is. Férjhez mentem, és áldott állapotba kerültem első kisfiunkkal, Mátéval. Istennek legyen hála!

– Könnyű az Úrra ráhagyatkozni?

Könnyűnek tűnik, de mégsem az. Ő mindig velünk van, csak mi emberek bizonytalanodunk el néha az élet útvesztőiben. Ez alól magam sem vagyok kivétel. Folyamatosan erősítem a lelkem, hogy a világ dolgai ne tudják megingatni a hitemet. Ilyenkor eszembe jut: „Ha az Úr bárányt ad, legelőt is ad hozzá.” Tudom, hogy nincs mitől félnem, mert a Jóisten mindig velem van, és fogja a kezemet.

– Ezek szerint a hivatása sem véletlen felismerés?

Tudom és érzem is, hogy vezetve voltam. Családomban senki sem zenélt, ettől függetlenül már kisgyermekként is szerettem énekelni. A középiskola első évében aztán elmentem a Zenei Könyvtárba, és kivettem egy hanglemezt, amelynek elsősorban a borítója fogott meg. Nem is figyeltem különösképp, hogy ki az előadó. Mikor hazamentem, meghallgattam a lemezt. Az énekesnő, Komlóssy Erzsébet, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekesnő volt. Bármennyire is hihetetlen, nem ismertem őt előtte. Amit Erzsébet ezen a hanglemezen közvetíteni tudott felém, az gyakorlatilag megpecsételte az egész életemet. Annyira hatással volt rám a hangja, hogy már másnap beiratkoztam a zeneiskolába. És mint tudjuk, a Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Az 1998-as Simándy József Énekversenyen – ami egyébként életem első és egyben utolsó énekversenye – a zsűri tagja volt Erzsébet is. Odahívott magához, és azt mondta: „úgy érzem, te leszel az utódom, és szívesen foglalkoznék veled.” Ott álltam alig huszonegy évesen egy ünnepelt díva és példakép előtt, s egyszerűen alig tudtam felfogni, hogy ez velem történik. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy adott nekem elég tehetséget, ami az énekléshez szükséges. Adott hozzá szorgalmat is, hogy mindezt a képességet fejleszteni tudjam. És megadta hozzá a megfelelő időben, a megfelelő mestereket, akikkel találkoznom kellett a pályám során. Ez a hivatásom és a feladatom. Úgy érzem, hogy az éneklés által tudom Isten dicsőségét a leginkább hirdetni.

– Az operaéneklés azért nem egy átlagos hivatás. Felfokozott érzelmek, mélységek és magasságok váltakozása. A nagy estéken egy színháznyi ember éltető tapsa fogadja. A sikereket hogyan éli meg?

Mesterem az első perctől kezdve irtotta a hívságokat, a beképzeltséget, az allűröket s mindent, ami a külsőségekről szól. Azt mondta: „csak akkor lehetsz igazán nagy művész, ha ezeket sosem öltöd magadra”. Ebben nagy igazságot éreztem már a pályám elején is. Az alázat nagyon fontos. Óriási különbség van akár a művészi jelenlétében is annak az embernek, aki öncélú, azzal szemben, aki adni szeretne. Hálás vagyok, hogy mindig kaptam olyan kollégákat, akiket a zene és a másik ember iránti tisztelet hajtott. Ilyenkor ez az egész próbafolyamatra és természetesen az előadásra is pozitívan hat. Amikor hasonló lelkek egymásra találnak és közös a cél, akkor születik meg a csoda a színpadon.

– A művészlétet és a magánéletet külön tudja választani?

Igen. Otthon édesanya és feleség vagyok. Teszem a mindennapi dolgom. Nem is tudom elképzelni, hogy a művésznőt játsszam odahaza. Úgy gondolom, hogy mindennek megvan a helye, és nem szabad összekeverni a szerepeket. Amikor az operában vagyok, akkor viszont minden porcikámmal oda koncentrálok. A színház egy gyönyörű álomvilág, egy igazi mese. Olyan földöntúli érzés, amelyben rengeteg olyan lehetőséget is kipróbálhat az ember, amit egyébként nem tenne meg. Lehet csábító, hősszerelmes, a végzet asszonya… Haza sosem viszem a munkát. A férjem Gál Erikát vette feleségül, és nem a művésznőt.

– Ha már itt tartunk, férje, Szvétek László szintén híres operaénekes, basszista. Előny vagy hátrány, hogy ugyanazon hivatás képviselői?

Nekem ez sosem jelentett nehézséget. Nem szólunk bele egymás karrierjébe, hiszen mindketten máshonnan jöttünk, más szakmai pályát jártunk be, és más szerepekben is éneklünk. Ettől függetlenül nekem ő mindenben a társam és a két csodálatos gyermekem, Máté és Andris édesapja. Nem a szerepeimért szeret, hiszen az nem a valóság. Az a lényeg, hogy amikor lekerül a jelmez, lemosom a sminket és hazamegyek, akkor milyen ember vagyok. A család megtartó erő számomra, és ezt semmi másért nem cserélném el.

– A család valóban nagyon fontos, de mi a helyzet a barátsággal?

Megtapasztaltam, hogy az azonos lelkületű embereket összetereli a Jóisten. Tényleg igaz a mondás, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. Kevés igaz barátom van, de nem is kell, hogy sok legyen. Ezek viszont olyan mély lelki összefonódások, amelyek kiállták az idők próbáját, és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Fontos, hogy az ember megoszthassa az életét hasonló lelki alkatú társakkal. Nagy áldás a számomra Sümegi Eszter Kossuth-díjas operaénekesnő barátsága. Eszterrel sok közös előadásban szerepeltünk már az évek során. Legutóbb, a Szentföldre is együtt utaztunk a Sába királynőjével. Színpadra lépés előtt mindig közösen imádkozunk, hogy az esti előadás Isten dicsőségére történjen. Érdekes, ahogy a barátságról beszélgetünk, eszembe jut, hogy mindig idősebb barátok vettek körül, s most ez megfordult, és az utóbbi időben fiatalabbak érkeznek az életembe.

– Az idő természetes változása…

Igen. Emlékszem, amikor a pályám kezdetén Debrecenből teljesen egyedül, senkit nem ismerve felköltöztem az Opera miatt a fővárosba. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy az idősebb kollégák szeretettel fogadtak. A mai napig őrzök ezekből az időkből barátságokat, idestova ennek most már húsz éve. Komlóssy Erzsébet, aki az első perctől felismert, nemcsak nagyszerű tanár és mester volt az életemben, hanem igaz barát is, aki a lányaként szeretett, s én őt, második édesanyámként. Családjával mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Amit köszönhetek neki, azt nem is lehet igazán szavakban elmondani. Isteni ajándék ő a számomra. Öt éve, hogy elköltözött ebből a világból, de még most is érzem a jelenlétét. Mielőtt elment, egyik legnagyobb szerepére, Amnerisre készültem az Aidaból. Minden vágyam az volt, hogy láthasson e szerepben, de sajnos a betegsége közbeszólt. A miskolci előadáson, az utolsó sorok éneklése közben egyszerűen éreztem, hogy ott van velem. Tudom, hogy igazából sosem fog elhagyni.

– Hogyan látja, a lélek kérdéseire az opera műfaja mennyire adhat választ?

Azt gondolom, hogy az emberek, akik az Operaházba jönnek, a szépre és a békességre vágynak. Felbolydult hétköznapokat élünk, melyekben egyre nehezebb kapaszkodókat találni. A színház pontosan ebből a felgyorsult, terhelt világból zökkent ki, s varázsol el egy másik dimenzióba. Egy Aidával vagy egy Don Carlosszal meg lehet tölteni a színházat, még akkor is, ha hagyományos díszletekkel és ruhákkal játsszuk is az előadást. Emberi életeket és sorsokat mutatunk meg, ezért is lehet közeli mindenki számára, és ezért is vált ki valamilyen érzelmi reakciót. Az opera fontos és szükséges műfaj.

– A Magyar Állami Operaház egyik legelismertebb és legszélesebb repertoárral bíró énekesnője. Verditől Wagnerig, kontraalttól a szopránig, gyakorlatilag mindenféle szerepben láthattuk már. Egy pályája csúcsán járó művésznek mi lehet még motiváció?

Huszadik évadomat kezdtem szeptemberben a Magyar Állami Operaházban, de bízom benne, hogy még tudok fejlődni. Sőt! Hiszem, hogy életünk végéig tanulunk. Célok nélkül pedig nincs értelme semminek sem. Úgy érzem, van még szerep, amit szívesen elénekelnék, de nincs bennem semmiféle görcsösség vagy akaratosság e téren. A szerepekkel kapcsolatban fontos, hogy azt élni kell a színpadon. Felvállalni, akinek éppen a szerepében vagyok. Csak akkor válhat hitelessé. Nagy reveláció volt számomra a Székelyfonó c. előadás. A Háziasszony karaktere, emblematikus nagy szerepei közé tartozott a mesteremnek. Mikor megkaptam a lehetőséget, egy pillanatra meginogtam, hiszen Erzsébet igencsak magasra tette a lécet. Aztán úgy alakult, hogy a régi klasszikus rendezés helyett egy modern, ám teljesen érthető, hozzám közeli előadás született, amelyben az addig nem ismert színészi kvalitásaimat is megmutathattam. Akkor megint csak bebizonyosodott számomra, hogy az emberi lélek érzékeny, olykor elbizonytalanodik, de Isten nem hagy el soha. A nehézségek szükségesek az életünkben, és azért kapjuk, hogy tapasztaljunk és többek legyünk általuk. Idővel pedig az ember megtanul hálát adni nemcsak a jóért, hanem az életének a nehezebb időszakaiért is.

– Letisztultság, belső béke és nagy bölcsesség árad a lényéből. Ha tíz év múlva leülünk újra beszélgetni, miről kérdezzem majd?

Szeretném, ha beszélhetnénk még a művészi pályámról. A családomról, az akkor már felnőtt gyermekeim boldogságáról, és hogy édesanyaként mit tudtam nekik átadni. Tehetséges fiatalokról, akik mellett esetleg ott lehetek és segíthetem őket. Szeretnék őszinte barátságokról beszélni. És szeretném, ha a hitem napról napra erősödne. Mindent az Úr kegyelméből kaptam, Vele szeretném élni mindvégig az életemet.

Lonkay Márta

 

 

2019-10-26

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks