Isten mindig velem van

Hiszem, hogy azért is vagyunk itt a Földön, hogy az Istent mutassuk meg a szeretetünkben, vallja Sümegi Eszter. A Kossuth-díjas operaénekessel, az isteni gondviselés érezhető jelenlétéről, nagy szerepekről, művészi hitvallásról, tanításról, hitről és az élet örömeiről beszélgettünk.

 

– Nemrégiben ünnepelte pályafutásának 25. évfordulóját, melyet egy nagyszabású jubileumi gálaesttel koronázott meg. Ez egyfajta összegzése is volt az elmúlt negyedszázados operaénekesi útjának. A zene iránti szeretet családi öröksége?

– Édesanyámnak gyönyörű hangja volt, s gyakran énekelt nekünk, gyermekeinek, de hármunk közül csak én voltam igazán fogékony rá. Négyéves lehettem, mikor szülővárosomban, Mohácson, a református templomban felléptem. Később népdalokat kezdtem el énekelni, magyar nótákat, dicséreteket, zsoltárokat. A középiskolát és a főiskolát is Pécsett végeztem, majd énektanári diplomát szereztem. Ebben az időszakban a férjem, aki akkor még csak udvarolt nekem, elvitt egy karácsonyi előadásra az Operaházba. Ilosfalvy Róbert híres nagy tenorunk énekelte a Bánk bán címszerepét. Előadásmódja és énektudása olyan nagy hatással volt rám, amely a lelkem legmélyén elindította a vágyat az operaéneklés felé.

– Ilyen egyenes út vezetett a világot jelentő deszkákig?

– Dehogyis! Eleinte az is álomszerűnek tűnt, hogy az énekkarban szerepelhessek. Bizony az embernek vannak álmai, és az Isten a tiszta, őszinte kérést felettébb megáldja. Életem az élő példa rá, hiszen nemhogy kórustag lettem, hanem szólista vált belőlem. Természetesen ez egy hosszabb munkafolyamat volt, de mindvégig látom benne az isteni gondviselés működését. Aztán férjhez mentem, megszületett a lányom, és közben elkezdtem a zeneakadémiai tanulmányaimat. Ekkor találkoztam Ónodi Márta nénivel, akit a második anyukámként tisztelek és szeretek. Édesanyám nem élhette meg a nagy színpadi fellépéseimet. Hitem szerint már a mennyországból nézi az előadásaimat. Szóval Márta néni ezért is a pótanyukám, a tanárom, s a mesterem a mai napig. Ez egy olyan szeretetkapcsolat, amelyben minden találkozás egy hazaérkezés.

– Az indulásé pedig Philadelphia?

– Igen. 1992-ben itt rendezték a Pavarotti-énekversenyt, melyről elhoztam az első díjat. Őszintén mondhatom, az esélytelenek nyugalmával indultam el a megmérettetésen a férjem biztatására. Fordulónként öt áriával kellett készülni, s az egyedüli voltam, aki az Aidából a Nílus-parti áriát bevállalta. Híresen nehéz és mélyreható ária ez, de Istennek hála sikeresen elénekeltem, s az utána következőket is. Így az ismeretlenség nyugalmából, mondhatom, keresett énekesként tértem haza.

– A lírai-spinto szoprán fachban 1993-ban debütált, s azóta is a Magyar Állami Operaház vezető magánénekese. Főszerepei közül kiemelkednek Verdi, Puccini, Strauss és Wagner hősnői. A teljesség igénye nélkül láthattuk, Verdi szerepekben, a Trubadúr Leonorájaként, az Aida címszerepében, az Othello Desdemonájaként, Puccini: Turandotjában Liuként, a Tosca, az Angelica nővér, a Pillangókisasszony és a Manon Lescaut címszerepében; R. Strauss: Az árnyék nélküli asszony Császárnéjaként, valamint Goldmark Károly: Sába királynőjének Szulamitjaként, legutóbb pedig Amilcare Ponchielli: Gioconda címszerepében. Ezek közül a drámai utat bejárt nőalakok közül melyek hagytak maradandót a lelkében?

– Mindegyik szerephez közel kellett kerülnöm, máskülönben nem tudtam volna hitelesen megformálni, s elénekelni, de az biztos, hogy az Aida és a Tosca címszerepe kiemelkedik a sorból. Érdekes, hogy egyiket sem a pályám elején énekeltem, pedig lett volna rá lehetőség. Hiszem, hogy bizonyos szerepekhez türelemre és tapasztalatra van szükség. Az Aidára és a Toscára is volt időm várni, és megérte. Mind a két főszerepet a mai napig énekelem. A Toscát először 18 évesen hallottam felvételről Maria Callas felejthetetlen előadásában. Az a fajta átlényegülés, amelyre ő képes volt a színpadon, csak nagyon keveseknek a sajátja. Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony c. operája is nagyon közel áll hozzám. Mondanivalója mindig ad valami újat számomra, ami szíven érint.

– Ilyenkor Istent fedezi fel?

– Igen, és minden darabban meglehet őt találni. A művészet Isten felé visz, de nemcsak a szakrális darabok, mint amilyenek a Requiemek, Stabat Materek, misék és oratóriumok, hanem egy-egy opera is. Nagyon sokszor említi Verdi és Puccini is az operáiban Istent. Régen természetes volt a vallás és az istenhit. Ma már sajnos sokadrangú életforma hívőként élni. Pedig azt mondja Pál apostol: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” Mégis úgy tapasztalom, hogy az emberek többsége ide, a végesre rendezkedik be.

– A felszínen olykor nehéz túllátni…

– Annak nehéz, akinek nincs hite, vagy nem elég mély. Nekem a hit gyermekkoromtól része az életemnek. Istentiszteletre és közösségbe is jártunk, s a férjem Bibliakört is vezetett. A Szentírásban az életünkkel kapcsolatos összes kérdésre választ kaphatunk, ha olvasóvá válunk. Ez a tiszta forrás. Ettől függetlenül néha nehéz a jót cselekedni, hiszen emberek vagyunk, s tele vagyunk gyarlóságokkal. Ami jó az emberben, azt az Isten szülte újjá bennünk. A saját életemen tapasztalom, hogy a hittel élő embernek egy idő után szomjúsága lesz Isten igéjére, s vágyik a közelségére. Hiába mondják sokan, hogy a hit magánügy, számomra nem az. Mi lenne ma velünk, ha Krisztus is úgy gondolta volna, hogy a megváltás privát ügy? Az ő egyszeri és tökéletes áldozata által nyerhetünk bebocsátást az örök életre. Aki Istennel jár, annak az egész életvitele, gondolkodásmódja megváltozik, s ez a tetteiben is testet kell, hogy öltsön.

– A hitüket még keresőknek mit adna útravalóul?

– Szívből üzenem minden kereső léleknek, hogy minél hamarabb adják át magukat a szeretetnek. Ne féljenek odaadni az életüket Istennek. Máté evangélista azt írja: „Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Aki az Isten szeretetét és elfogadását egyszer igazán mélyen és feltétel nélkül megtapasztalja, nem létezik, hogy a szívéből bármi is kiszorítsa az élő Istent. Aki ezt átéli, annak minden, de tényleg minden megadatik az életében. Hiszem, hogy azért is vagyunk itt a Földön, hogy az Istent mutassuk meg a szeretetünkben és az egymáshoz való viszonyunkban. A családunkban, a munkánkban, az útjaink során, bárkivel, akivel találkozunk. Kifordult világban élünk, amiben bizony könnyű sebet kapni. Ha a saját életemre gondolok, a művészlélek bizony különösen is érzékeny embertípus. Ahhoz, hogy ne sérüljek, fel kell töltődnöm, s ehhez fentről kapom az erőt. Isten mindig velem van. Ezért sem mindegy, hogy kivel s mivel telítem meg a szellememet és a lelkemet.

– A tanítványait is ellátja életvezetési tanácsokkal?

– Igen, szívesen adok tanácsot, ha kérik. Bár még aktívan énekelek, van néhány tanítványom, akikkel nagy öröm együtt dolgozni. A türelemre intés fontos, sokszor hangoztatom, mint ahogyan nekem is elmondták a mestereim, hogy a tehetséget nem adjuk oda egy tál lencséért. Azt látom, hogy a fiatalok félnek nemet mondani, pedig lehet, hogy az az éppen meggondolatlan döntés megrövidíti a pályájukat, akár évtizedekkel is. Edita Gruberová világhírű szopránénekes, aki személyes példaképem is, több mint ötven éve énekel a pályán. Ő az élő példa, hogy figyelemmel, helyes technikával, s jól beosztott felkészüléssel meg lehet őrizni a hangot. Természetesen kell hozzá jó fizikum, idegrendszer és lelki egyensúly is.

– A művészi pálya nem éppen a legkönnyebb lelki terep…

– Így igaz. A művészetben az ember dicsőül meg, de minden egyes előadás alatt azon vagyok, hogy az Isten dicsősége áradjon ki a hangomon. Gál Erika mezzoszoprán barátnőmmel, akit nagyon tisztelek és szeretek, gyakran éneklünk egy darabban. Mielőtt színpadra lépünk, közösen elmondunk egy imát. Legutóbb, a Gioconda c. opera előtt is így történt. Egy nagy este után vagy a taps közepette mindig megállok, ha csak egy pillanatra is, és azt mondom, köszönöm Uram, hogy megengedted ezt a csodát. A te dicsőségedre történt mindez. A hálaadás nem rutinszerű, ez csakis szívből jöhet.

– A művésznő a színpadon kívül mivel kapcsolódik ki?

– Mindennap elveszem a magam kis örömeit. Kimegyek a kertembe, gyönyörködöm a virágaimban, megnézem az énekes madaraimat. Mikor kisüt a Nap, úgy érzem, mintha Isten rám mosolyogna. Emellett boldog feleség, édesanya, s most már nagymama is vagyok. Igyekszem mindenben az Isten szavát keresni. Mindent tőle kaptam, a családomat, a hangomat, az egészségemet, az egész életemet, s ezért csak köszönettel tartozom. Az Isten valóban úgy szeret minket, mint ahogyan az édesanya szereti a gyermekét. „Mindennél jobban őrizd meg a szívedet” – olvashatjuk a Példabeszédekben. Ma már tudom, hogy valóban a szívben lakozik minden. A jövőben is szeretném Istent dicsőíteni a színpadon, a családom körében és minden emberi találkozásomban.

Lonkay Márta

 

 

2019-05-06

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

 

1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks